börtönsprint Nizza Riviéra Cote D’azur

Az előzmények:

Páromat már nyolc éve ismertem azt megelőzően, hogy összejöttünk volna. Kuncsaftom volt a Balaton-parton, akire rendszeresen hennáztam, és emlékszem, minden évben azzal csesztetett, mit görcsölök a magyar tenger partján, amikor ugyanezt a tevékenységet a Földközi-tenger partján is űzhetném. Mondjuk a francia Riviérán, ahol lényegesen hosszabb a szezon, ahová lényegesen több és gazdagabb turista jár, ezért lényegesen több pénzt kereshetnék… Nem foglalkoztatott a téma. A Balaton eltartott, nem vágytam többre, mint amiből kényelmesen eléldegélhetek – a szezonon kívül művészeti iskolákban modellként egészítettem ki a keresetem –, nem voltam elégedetlen az életemmel, sem harácsoló, akit a kielégíthetetlen vagyonszerzés kényszere űzne.

Párom anyai nagyszülei Franciaországba disszidáltak, ők látták őt vendégül nyaranta, tőlük tanulta meg a nyelvet, és ők szerezték neki az első munkákat is, amiket odakint végzett. Bébiszitterkedés, gondozói állás egy kutyatenyészetben… Itt szeretett bele ez utóbbi szakmába, majd kezdte el a saját vállalkozását idehaza a rendszerváltást követően. Az üzlet nagyon jól fialt a hazai vadkapitalizmus korai éveiben, a fajta még szinte ismeretlen volt nálunk, kétszázötvenezer forintot ért egy kis Yorkshire terrier kölyök, amiből könnyedén lehetett félmilliós tenyészkant venni a francia kennelekből, ami aztán százezer forintért fedezett alkalmanként. Párom a csöppségekkel (és nem mellesleg különleges kutyaneveivel!) hamar elismerést szerzett magának a szakmában, sorra nyerte a rangos hazai és nemzetközi versenyeket, ami hozta a külföldi megrendeléseket, a negyven kutyájából még  Amerikába is értékesített! (Többnyire Schwarzenegger és Stallone, vagy Heroin és Kokain nevű ölebeit.) Közben rátalált a szerelem, a férjével, aki mindenben maximálisan támogatta, közös vállalkozásban vitték tovább az üzletet, jött a gyerek, előbb kocsi, majd lakásvásárlás…

Tizenöt évig tartott az amerikai álom. A könnyű és gyors pénzkereset reményében egyre többen kezdtek foglalkozni a fajta tenyésztésével, ahogy megjelentek a szaporítók, egyből leverték az árakat, százezer forint felett már nem lehetett eladni a kiskutyákat, de volt, hogy nyolcvan-, vagy hatvanezerért sem keltek el, mert a reménybeli gazdik máshol még ennél is olcsóbban megkapták őket. Egy lelkiismeretes tenyésztő, aki állatorvosra – a yorkie elég nehezen szül, van, hogy csak császárral tudja világra hozni a kicsinyeit –, oltásokra meg minőségi tápra költ, aki kiállításokra és versenyekre jár, ahol pénzjutalomban nem, csak a szakma elismerésében részesül, ami az állat eszmei értékén emel, ilyen árak mellett nem tudja fenntartani magát. Kevesen maradtak talpon – többnyire azok, akiknek egyéb tevékenységi körből is származott jövedelmük –, és párom nem volt köztük. Ahogy veszteségessé vált az üzlet, a férje lelépett, hátrahagyva egy csomó befizetetlen csekket, felszólításokat és egy hárommilliós adótartozást, miután kiderült, hogy hosszú éveken át nem fizetett járulékokat utána. Vitte a kocsit, a lakást el kellett adni… Csak a gyerek maradt. Meg kilenc kutya.

Párom akkor szeretett volna visszamenni Franciaországba, rokonai segítették is volna, de az exe nem járult hozzá, hogy a még kiskorú gyermeket kivigye magával, ő pedig nem akarta itt hagyni neki a kölyköt, akit a bíróság az ő javára ítélt (fizessen a mocsok, ha már szarban hagyta!), a dologból így nem lett semmi. Egy darabig a szüleinél lakott, majd miután sikerült a kutyáit elajándékoznia és elhelyezkednie egy ügyvédi irodában titkárnőnek, amivel rendeződött az anyagi helyzete, albérletbe költözött. Ezt követően találtunk egymásra.

Éltük a magunk kis egyszerű életét – a gyermek elvégezve tanulmányait kirepült a családi fészekből, de lett helyette két macskánk –, amikor (mint derült égből a villámcsapás, ahogy ezt mondani szokás) váratlan meghívást kaptunk Franciaországból. Párom eddigre már nem követte nyomon a kintiek életét – a nagyszülei időközben meghaltak, a nagyanyja is, és annak a gyerekei (párom unokatestvérei) nem tartották a kapcsolatot az itteni rokonaikkal –, egyedül egykori munkaadójával leveleztek. A face-en voltak ismerősök, onnan tudtunk a nő dolgairól. Hogy bár a kutyatenyésztést feladata – odakint megváltoztak az erre vonatkozó jogszabályok, már nem lehetett kihasználni úgy az állatokat, mint korábban, nem szülhettek akárhányszor –, az állatszeretete megmaradt, így vénségére, mint Brigitte Bardot, állatmentő lett, és papagájokat vett a gondjaiba. (Egy ara akár 70 évig is elélhet, a gazdáik halála után nem mindig akad örökbefogadó, mert a madarak egy életre választanak párt, nehezen fogadnak el mást, gyakran depresszióba esnek, kitépkedik a tollaikat…) Pár év leforgása alatt annyi madara lett, hogy mint korábban a kutyáit, már ezeket sem győzte egyedül. Rákérdezett, nincs-e kedvünk kijönni segítőnek. A szállásunk biztosított, kajára sem lesz gondunk… (?!)

Na most tudni kell, hogy az én egyetlenem, mióta feladni kényszerült a tenyésztést, maga is lelkes állatmentő lett, jöttek-mentek nálunk az itt-ott talált kutyák és a macskák, melyeket csak azért nem tartottunk meg, mert a másfél szobás panelben ehhez korlátozottak voltak a lehetőségeink. Két cicát befogadtunk, oké, de többre nem volt kapacitásunk. (Mondjuk, ha rajta múlt volna, minden kóbor állatnak gondját viseli, én nem járultam hozzá, hogy állatfarmot csináljon az otthonunkból.) Saját kontónkon ivartalanítottunk, roboráltunk, de ahogy lehetett, a facen hirdetve gazdásítottuk az állatokat, s ha ez záros határidőn belül nem sikerült, mentek a menhelyre. Persze a menhelyek kapacitása is véges – nem beszélve az ilyen helyeken uralkodó állapotokról –, ott is csak a frászt kapták tőlünk, ha megjelentünk egy újabb és egy újabb állattal, nem egyszer esett meg velünk, hogy viszontláttuk az utcán azokat a szerencsétlen jószágokat, amelyeket előzőleg nagy nehézségek árán fogtunk be… Sziszifuszi harcot folytattunk, párom gyakran sírdogált tehetetlen dühében elátkozva mindenkit, aki nem ivartalanítja az állatait, aki hagyja kontrollálatlanul szaporodni azokat, s aki aztán nem gondoskodik róluk. Mindig is csodálattal beszélt egykori munkaadójáról, aki a saját birtokán állatmenhelyet tart fenn, ahol aztán az állatok paradicsomi környezetben élhetnek, gondoskodásban, szeretetben… Ide kaptuk a meghívást. Nizzába. A Földközi-tenger partjára, Cannes és Monaco szomszédságába. Ahol az angol arisztokrácia nyaral, s ahová egykor a cárok jártak "áttelelni". Pálmafák, tenger, mindezt teljes ellátással… Hülyék lettünk volna nem kihasználni egy ilyen lehetőséget.

Letudva a nyári szezonomat a Balatonon, meg az őszi fesztiválokat, amivel megkerestem az útravalót, október végén, hátrahagyva csapot-papot, melegebb éghajlatra költöztünk.

Az első benyomások:

Számtalan írásom kapcsán kaptam már a kritikát, hogy „kamu poszt”, most sem számítok másra. Ha nem élem át személyesen, magam sem hinném el senkinek, de biztosíthatok mindenkit, mindaz, amiről alább olvashatnak, igaz.

A déli emberek mentalitásáról már az úton ízelítőt kaphattunk, mert ahogy közeledtünk a tengerhez, úgy értelmezték egyre lazábban a közlekedési szabályokat. Nizza, cirka 1200 kilométerre található tőlünk, ami egy átlagos százas tempóval fél nap alatt letudható, de a duplasúlyos gépjárművel (amiben 70-30 arányban oszlott el a hasznos teher kedvesem javára) nem lehetett felvenni a versenyt a körülöttünk cikázó idiótákkal.  Hajnalban indultunk, hogy még emberi időben érkezzünk, de így is este lett, mire célba értünk. Miután lehajtottunk az autópályáról és begördültünk a külvárosba, lehangoló látvány tárult elénk. Lepukkant gyár- és raktárépületek mellett suhantunk el, melyeken az amerikai gettókat idéző falfirkák virítottak, az út mentén csalitos és dudva, közöttük szemétkupacokkal, ahol a reflektorok fénye riadt szempárokról verődött vissza… Jézusom, ez lenne Nizza?! – szörnyülködtem. Mintha a ki nem mondott kérdésre válaszolna, egy tábla tűnt fel „La Trinité” felirattal. Akkor még nem tudtam, hogy ez szentháromságot jelent, s hogy a hely egy Nizzához csatolt települést takar, csak egy szójáték ugrott be róla: Latrina té! Megjelentek a külvárosi tömbházak, melyek akár Kőbányához is tartozhattak volna, azzal a különbséggel, hogy itt a kivilágított lakásokat nem takarta függöny, mindenhová szabad belátás nyílt. Nappali, háló, konyha… Pillanatokra életképek elevenedtek meg előttem bokszos képű alakokkal, de mielőtt befogadhattam volna a látványt, hátra is hagytuk. Egy körforgalom után, a várost elkerülő autópálya irdatlan viaduktja alatt rátértünk a hegyre vezető szerpentinre. Itt, az egyik kanyaron túl, gyakorlatilag a hegyoldalban leltünk rá új otthonunkra.

Párom telefonon tájékoztatta az érkezésünkről egykori munkaadóját, aki a déli emberek habitusával, széles gesztusokkal, pergő beszéddel fogadott bennünket a birtoka előtt. A nő, hetvenöt éves kora ellenére rendkívül jól tartotta magát, hófehér bőre ránctalan, a szeme tussal kihúzva, a száján rúzs, a körmei lakkozottak, ám az öltözködése hagyott némi kívánnivalót maga után. Lábán széttaposott papucs, testén elnyűtt, koszos göncök, a haja egy szénaboglya, mintha már aludt volna és az ágyból ugrasztottuk volna… A kölcsönös üdvözlés után nekiálltunk kipakolni a cuccainkat.

A szállás:

Nehéz szavakba önteni. Talán, mint a mesebeli csipkerózsika kastélya. Többszintes, teraszos kialakítású, kőkorlátos palota, melyet a százéves álmukat alvó gazdáik mellett a természet teljesen benőtt. Valaha csodaszép lehetett, mára viszont nagyon elhanyagolt. Az alsó szinten egykor a szülök laktak, később a tenyészetének adott otthont – ami igencsak leamortizálta –, de már hosszú évek óta üresen áll. Vagyis… Kóbormacskák vették birtokukba. Mikor beléptünk – merthogy ezt szánta nekünk a tulaj –, macskavizelet és macskaürülék mindent átható, meleg, csípős szaga vágott minket orrba. De tényleg! Szabályosan megszédültem, levegőt is alig kaptam… Nehezen palástoltam a megrökönyödésemet. Néztem a páromat, vajon ő mit szól ehhez, de messze jobb színésznek bizonyult nálam, mert olyan boldog mosoly ült az arcán, mintha hazaérkezett volna. Ha azt hittem, hogy az élményt nem lehet überel, nagyot tévedtem. Házigazdánk vacsorával várt bennünket, meghívott minket a külön bejáratú felső szintre, ami az ő és néhány a tenyészetéből megmaradt öreg kutya hajléka. Ott élnek összezárva úgy, hogy az ebek sosem járnak ki, itt-ott leterített újságpapírra végzik el a dolgukat – már amelyik –, amin a nő simán áttapicskol, hordva szerteszét a piszkot… Döbbenetem akkor érte el a tetőfokát, amikor az egyik kan ráemelve a lábát levizelte a gazdiját, aki ezt észre sem vette, magyarázott tovább, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. (Később aztán mi is megtapasztaltuk az élményt, csakhogy tudjuk, ki az úr a háznál, és hogy merre az arra. Utóbb felvilágosítottak, ez máshol is így van, egy tenyésztő sosem engedi ki az állatait az utcára, ahonnan azok mindenféle halálos kórságokat szedhetnek össze, megfertőzve az egész kennelt, ahová egyébként ugyanezen okból kifolyólag mások sem tehetik be a lábukat. Karantén van. A leterített újságpapír bevett szokás, amit az így szocializált állatok megfelelően használnak, a kanok jelölő ösztöne ellen pedig pelus a megoldás, felnőtt inkontinencia betétet tekernek a derekukra. Persze, aki harminc-negyven évet húz le állatok között, az nem mindig foglalkozik ilyen apróságokkal.)

Az összkép természetesen a madarakkal teljes, melyek egy-egy leválasztott lakrészben – pl. a konyhából nyíló étkezőben –, meg az erkélyen fészkeltek. Volt ott a nagyvilágból mindenféle fajta, amazóniai és ausztrál, törpe és óriás, fehér kakadu, szürke jákó, piros és kékszárnyú ara, de még egy fekete holló is. Mintha egy állatkert madárházába csöppentünk volna, akkora rikácsolást csaptak, hogy amellett az ember a saját hangját is alig hallotta. Kedvesemnek nyomban füldugót kellett rendszeresítenie, mert úgy érezte, halláskárosodást szenved, a nőt azonban a zaj cseppet sem zavarta, mint egy kiöregedett díva, énekelt és táncolt a hálás közönségnek, mely vele táncolt és énekelt. Egészen szürreális volt, amikor később a lakás különböző pontjairól hallottuk a hangját, mégsem találtuk, mert mind a papagájok voltak, melyek ugyanígy utánozták a kutyaugatást és a macskanyávogást. A legdurvább talán mégis az volt, ahogy a nő általuk önmagával veszekedett. Egy időben nála lakott egy barátnője, aki gyakran eltűnt a szobák labirintusában, ezért sűrűn kereste: „Colett, tu à la?” (Colett, itt vagy?) Ezt eltanulták a madarak, és azóta is szajkózzák, amire a nő dühösen válaszol: „Colett nincs itt! (merthogy azóta sajnos) Meghalt!” Közben sajtot majszoltunk és kaktuszrügyeket, amit pezsgővel öblítettünk le… (Roppant vicces a francia nyelv, mert minden u az ü. A busz az büsz, a kaktusz az káktüsz, a bolha pedig püsz [puce]. Amit kedveskedve használnak, mint mi a bogaram, bogárkám kifejezéseket.) Kellemes, oldott hangulatban telt az este.

Talán hihetetlenül hangzik, de a fenti miliő után a saját lakrészünkben már egyáltalán nem volt zavaró a bűz, amit oda először belépve tapasztaltunk, így (teli hassal) nem is éreztük kényszerét, hogy megkeressük a forrását. Bár a fürdi hagyott némi kívánnivalót maga után, az ágyban friss és ropogós ágynemű fogadott bennünket, nyugodt lélekkel hajtottuk álomra a fejünket.

Másnap szürke, borongós időre ébredtünk. Meg kakaskukorékolásra, malacvisításra… Nappalink ablakából kipillantva, amit ugyanúgy nem takart függöny, mint semelyik másikat az épületben, a teraszunkon egy fekete törpemalac követelte reggeli jussát. Hamarosan meg is jelent a házigazdánk, „Mamsel! Mamsel!” – a mademoiselle (kisasszony) után – szólongatva őt rekedt hangján, és adott neki uborkát, szőlőt, meg babapiskótát. Ezt követően vezetett körbe minket büszkén a birtokán, ahol a ház fölött kialakított teraszon külön ketrecekben még kacsák, libák, egy komplett baromfiudvar és további papagájok kaptak helyet. Az irtáson túl az érintetlen természet – gyakorlatilag az ősvadon –, amit semmi nem választ el a telektől, így oda az erdő vadjainak szabad bejárása van, ezért vadkan és róka gyakori vendégek.

Itt és ilyen körülmények közt kellett berendezkednünk az új életre.

A rabság kezdete:

Az első Nizzában töltött napunkat takarítással töltöttük. Kiganéztuk a fürdőt, ahonnan marokszám szedegettük fel a macskaszőrt, ugyanígy a nappaliban, ahol megtaláltuk a bűz forrását. Ahogy fent, itt is újságpapír volt rendszeresítve – az antik bútorok melletti szűk sarkokban –, rajtuk egy kis kupac alommal, amit a macskák megfelelően használtak, csak már az első alkalommal telítettek széttúrva-kaparva… Sürgősen kihajítottuk ezeket, a helyüket fertőtlenítettük, majd hosszan szellőztettünk reménykedve, hogy ezzel megszűnik a probléma. Azzal ugyanis, hogy mi nem éreztük a bűzt, mert megszoktuk, még tudtuk, hogy az ott van, és amíg ezt nem orvosoljuk, addig nem mertük kinyitni a bőröndöt, nehogy a ruháink is átvegyék a szagot.

A nap folyamán segítettünk szállásadónknak a bevásárlásban. Egész heti élelmet, meg madáreleséget vettünk. Itt sok mindent tapasztaltunk. Pl. a déli emberek mentalitását, amihez már volt szerencsénk. A káoszt az utakon, hogy nagyjából senki nem tartja be a közlekedési szabályokat, mindenki megy, amerre gondolja, amikor gondolja… Félelmetes. Aztán a mindenféle náció. Mintha nem is másik országban, hanem egy másik kontinensen lettünk volna, rengeteg arab és néger mászkált az utcákon, akadtak olyan helyek, ahol fehér embert nem is láttunk. Hamar kibukott, hogy vendéglátónk szélsőséges gondolkodású, nacionalista. Nem tartja magát nácinak, mert nem küldené gázkamrába a muszlimokat, nem akarja kínozni őket, csak szimplán atomot dobna rájuk, hogy tűnjenek el egy szemvillanás alatt, mintha soha nem is léteztek volna. Szerinte nincs helyük ezen a bolygón, az emberiség már rég meghaladta a nézeteiket. Elmaradottak, sötétek, képtelenek az asszimilációra… Menjenek vissza Allah nevében oda, ahonnan jöttek! Bár ki nem állhatja a fajtájukat, arab kereskedésekbe és arab piacra jár – ahol meglepően kedves és barátságos azokkal az emberekkel, akiket amúgy utál –, mivel ott lényegesen olcsóbban vásárolhat. Olcsóbban, mint idehaza! Nagyjából mindennek egy euró kilója, az alma, a cukkini, a káposzta, a padlizsán, vagy pl. a mangó és az avokádó, aminek mi 400,- forintért vesszük darabját. A kenyérválasztékuk az nagyon gyatra, gyakorlatilag csak bagettjük és croissantjuk van, de gyümölcsökben vernek minket – van olyan banánkájuk, ami nem nagyobb, mint az ujjam (van ugyanekkora datolyájuk is!) –, és sajtból is van vagy százféle, ami mellé fügét, meg Olivába áztatott szőlőlevelet esznek. „Regime Cretois!” – hallgattuk minden étkezésnél (krétai diéta), s ezzel klasszisokkal egészségesebben élnek, mint mi. Ez abból is megmutatkozott, hogy a hetvenöt éves öreglány úgy loholt, hogy győztük tartani vele az iramot („Allé, allé!” – sürgetett, meg: „On y va!” – Gyerünk! Menjünk!), s úgy pakolászta a 25-30 kilós zsákolt madáreleségeket a kocsiból ki-be, hogy az állam leesett. Egyáltalán nem volt rászorulva a segítségünkre.

Meg kell, mondjam, a regime Cretois rám nem volt különösebben jó hatással. Vagyis hozzá kellett szoknom. Én itthon ragadozóként húst hússal eszem, a szervezetem hosszú évtizedek alatt erre állt rá, amivel napjában egyszer – ébredés után – lerakom a gittet, és a vécézés problémája a részemről ezzel le van tudva. Ott az esti kaktuszrügyek, a reggeli füge, meg az Olivában tocsogó szőlőlevél, amit csicseriborsóval ettem ebédre, igencsak megtekerték a beleimet. Írd és mondd, aznap hétszer (!) látogattam meg a la toalette-et, mindannyiszor tekintélyes mennyiségű bélsarat ürítve, úgyhogy a zöldség- és gyümölcskúra egyetlen nap alatt mindent kipucolt belőlem, amit talán már hetek óta rohasztottam magamban. Ahogy előző nap, a csajok most is éjszakába nyúlóan beszélgettek a papagájrikácsolás közepette családról, munkáról, nosztalgiáztak a huszonöt éves közös múltról… Ezúttal is oldott hangulatban, fesztelenül telt az este.

A következő reggel sziporkázó napsütésre ébredünk, kihasználva az alkalmat, rögtön be is mentünk a városba, hogy végre csobbanjunk a tengerben, hogy kifeküdjünk a plage-ra… Ez volt az én egyetlenem minden vágya!

A tömegközlekedés jó. (Azt az infót kaptuk, hogy a belvárosban lehetetlen a parkolás, így a városnézésnek azt a módját választottuk.) A járatok kellő sűrűségűek – a buszok napközben tízpercenként, a villamosok öt-hat percenként járnak –, azonnal van csatlakozás. Egy tízperces buszút és egy negyedórás villamosozás után, olyan félóra alatt beér az ember a központba, ahonnan további ötpercnyi sétára van a part. Egy vonaljegy másfél euróba kerül – de ha tízes gyűjtőbe vesszük, csak tíz euró! –, amit hetvennégy percig használhatunk, és közben annyiszor szállhatunk át, ahányszor akarunk. Két dologra azonnal felfigyeltünk. Nem is, háromra! Először is, ahogy haladtunk mind beljebb a város szívébe, úgy ritkult a színes bőrű náció. Rengeteg fotót csináltunk – értelemszerűen a parton, a belvárosban és a turisták által látogatott helyeken –, ám ezek közel sem adják vissza annak a hangulatát, amit az első nap tapasztaltunk az arab piacon. Aztán, hogy rendkívül közönyösek az emberek, vagy még inkább bunkó módon önzők. Nagyjából ez jellemzi az egész közlekedésüket. A buszjáratokon, miként idehaza, csak az első ajtón lehet felszállni, a sofőrök rendszeresen kérik az utasokat, hogy fáradjanak beljebb, hogy mások is felférjenek. Amíg ez nem hangzik el, arrébb nem menne senki. A villamoson is ugyanez a helyzet. Anyukák szállnak fel babakocsikkal, amivel aztán megállnak az ajtóban, s onnan senki többet se fel, se le. Valamiért még sincs hiszti, mindenki keres egy másik ajtót. Láttunk egy idős asszonyt, töpörödött volt, sovány és gyenge, alig állt a lábán, ám a közelében ülőknek eszébe nem jutott átadni neki a helyet, vagy megkérdezni, hogy leülne-e, és ezt az öregasszony sem nehezményezte, mint ahogy mondjuk idehaza tenné zsörtölődve. A harmadik, hogy rettentő igénytelenek az emberek. (Ami nekem nyilván nem szúrt volna szemet, ezt párom vette észre.) Benne úgy élt, hogy a francia nők nagyon szépek, akik mellett/közt ő egy kis csúf béka. Most megrökönyödve tapasztalta, hogy simán kimennek az utcára smink nélkül, centis lenövéssel a hajukban, ápolatlan, repedezett sarokkal, lepattogzott körmökkel… „Tragédia!” – szörnyülködött újra meg újra. Rájött, hogy amit ő szépségnek látott, az csupán úri pompa – ha tetszik, rizsporos paróka, ami alatt fapálcával vakarásszák a tetveket –, de hiába hordanak Bulgari, Prada, vagy Loui Vuitton szandikat, ha azokból az utca kövére lóg a lábuk ujja… „Brrr!” – borzongott ezt látva.

A parton ért minket a következő meglepetés. Már engem, mert a párom az tudta, csak ennyi idő után már nem emlékezett rá, hogy… A híres francia Riviéra, a sokat emlegetett Cote D’azur bizony, kavicsos. Nem is! A kavics azt feltételezi, hogy apró dologról beszélünk, ezek az öklömnyi gümlik sokkal inkább kövek. Aminek marha jó hangja van, ahogy görgetik a hullámok, dallamosan sustorognak, ám ezeken közlekedni?! Cipőben még elbotorkál az ember – bár akkor is oda kell figyelni, hova lép, mert könnyen kifordul a bokája –, na de mezítláb?! Lepakoltunk egy üres területen, levetkőztünk – előzőleg egy nyilvános vécében öltöztünk át fejenként ötven centért –, majd elindultunk: „Áu! Uh! Jaj! Hu!…” Nekem sikerült eljutnom a vízig, kedvesem azonban elvérzett. Ő köszönte szépen, nem kért az élményből.

A parton aszalódni úgy, hogy ott igazából nincs mit csinálni – max. az ötpercenként érkező, a fürdőzők feje fölött leszálláshoz készülő repülőgépeket bámulni –, elég uncsi, ezért egy idő után összeszedelődzködtünk, és nekiindultunk Nizza belvárosának, hogy felfedezzük azt. Először végigmentünk a Promenade des Anglais-en, a parti sétányon, ahol a nyáron a 86 halálos áldozatot követelő terrortámadás történt. Nem volt nehéz rálelni a tragédia színhelyére, még rengeteg mécses, virág és kegytárgy őrizte fájó emlékét. Az emberek mosolyogva fotózkodtak előtte. Aztán bevetettük magunkat az öregvárosba, és itt bóklásztunk estig. Rengeteg streetartost láttunk az utcán. Szoborembert, tűzzsonglőrt, karikaturistát, zenészt… Csakúgy kíváncsiságból megkérdeztem tőlük, mi kell ahhoz, hogy az ember „kitelepüljön”, hol kell közterület-foglalási engedélyt kérni, mennyibe kerül? Nem értették a kérdést. „Jössz és dolgozol – magyarázták. – Azért senki nem szól. Csak árulni nem szabad. Azt büntetik.” (?!)

Hazatérve, az otthonunkban ugyanolyan bűz fogadott minket, mint első alkalommal. Nem olyan intenzív, de határozottan érezhető. A szag forrását egyáltalán nem lehetett lokalizálni, az a hosszú évek alatt nyilván beette magát a padlóba, a falakba, a bútorokba, a kárpitba… Fáradtak voltunk már egy újabb – és alaposabb – takarításhoz (meg különben is várt minket a regime Cretois!), ezért elnapoltuk a projectet. Vacsoránál élménybeszámolót tartottunk vendéglátónknak, akitől megtudtuk, hogy heti táplálékszerző körútjaitól eltekintve sosem jár a városban – a történelmi belvárosban meg pláne! –, és nem látogatja a tengert. Vámpírként él a hegyen, erdőszéli kastélyában (ahol sosem éri napfény, ez meg is látszik a hibátlan bőrén!), összezárva az állataival, amelyekről gondoskodnia kell… Ekkor pedzegette meg, hogyha sikerült berendezkednünk, ha kipihentük az utazás fáradalmait, és láttuk, amit akartunk, akkor talán elkezdhetnénk a munkát, amiért jöttünk. „Természetesen” – biztosítottuk.

A börtön:

Ettől kezdve folyamatosan takarítottunk. A következő nap elhúzkodtuk a bútorokat, hogy alattuk/mellettük/mögöttük is kiganézzunk, és ekkor ért minket a sokkhatás: a hálóban, a hatalmas franciaágy alatt, melyben harmadik éjjel aludtunk (és nem mellesleg, szexeltünk!) szarkupacok lapultak. Nem egy, nem kettő… (Egyből szóvá tettem a máskor kényeskedő kedvesemnek, hogy soha többé ne nyafogjon a hónaljszagom miatt!) A sokkhatás aztán azzal vált teljessé, hogy ugyanilyen kupacokat a gardróbban is találtunk, ahol a tulaj a régi ruháit tárolja. Miután elpanaszoltuk a dolgot, kaptunk Javelt – ez a mi Flóraszeptünkhöz, vagy a Cloroxhoz hasonló ottani szer –, amivel kifertőtlenítettük az egész lakást. (Mentségünkül szolgáljon, hogy a ház körül burjánzó flóra miatt a szobákban elég gyenge fényviszonyok uralkodnak, amin nagyon a gyatra világítás sem segít, így fordulhatott elő, hogy az aknák odáig rejtve maradtak előlünk.) Természetesen nem sokra mentünk vele. Eredetileg úgy volt, hogy külön leszünk, de hiába laktunk külön lakrészben, magányában házigazdánk rendszeresen meglátogatott bennünket, és hozta be a kutya-, macska-, disznó- baromfi- és papagájszart az otthonából, illetve az udvarról, ahol végigcsattogott a házi papucsában. Újra és újra takaríthattunk fel utána.

Az állatok ellátása is gyakorlatilag szarpucolást jelentett. Elkészíteni a kajájukat nem volt nagy kunszt, felaprítani a zöldségeket, gyümölcsöket, kiporciózni a magvakat, tápokat viszonylag hamar megvolt, letudta az ember egy óra alatt, de kitakarítani a ketreceket… A madarak minden nap annyi szutykot termeltek, hogy azt három-négy órát is vakarászhattuk. és ez ment nap nap után.

Párom nagyon hamar belátta, hogy Nizza ide vagy oda, a szarpucolás nem az a tevékenység, amiért érdemes volt feladnia a titkárnői állását. Ráadásul tartott is azoktól a hatalmas állatoktól, melyek az ujjnyi csőreikkel, melyekkel kemény trópusi magvakat törnek fel, simán letéphetik az ember ujját, orrát, fülét… Már az első hét után vissza akart menni, nekem kellett tartanom benne a lelket, hogy ne adja fel. Adjon egy kis időt, hogy bedolgozzuk magunkat a közegbe, ne kullogjunk haza szégyenszemre. Nem kell örökké ezt csinálnunk, ez itt csak egy ugródeszka. Itt vagyunk Nizzában, van fedél a fejünk felett, etetnek minket… Cserébe szart pucolunk. Amíg nem találunk mást.

Letudván a napi kötelességünket nekiálltunk munka után nézni. Sajnos már novemberben jártunk, ott is véget ért a turistaszezon, borongós, esős idők jöttek, eltűntek az utcákról a streetartosok, akik közt hennásként elvegyülhettem volna. Erről lemaradtam. Elég jól boldogulok a némettel, angollal, de franciául sajnos nem beszélek, így nem állt előttem sok alternatíva. Végigjártam a kinti rajziskolákat, abban reménykedtem, modellként majd el tudok helyezkedni, ahhoz nincs szükség a nyelvismeretre, de pechemre mindenhol néger csajokat foglalkoztattak, rám nem tartottak igényt. Meg voltunk lőve. Párom perfekt francia, és velem ellentétben neki végzettsége is van, megírta hát az önéletrajzát, amit elkezdett beadogatni ide-oda. Első körben kutyakozmetikába, meg állatorvosi rendelőbe, ahol elláthatna asszisztenciát. Teltek múltak a hetek, és nem kaptunk visszajelzést. Közben a nő kezdett egyre inkább ránk telepedni. Már nem csak az állatokat kellett ellátnunk, hanem a délutánjainkra is talált elfoglaltságot. Pl. leolvasztottunk egy fagyasztószekrényt, amiből a jégkrémek mellől madártetemek kerültek elő – meg olyan súlyosan toxikus szerek, melyekkel a menthetetlen állatokat lehet fájdalommentes halálba segíteni! –, ezeknek sírgödröt ástam és eltemettük őket… Ilyenek. Párommal előbb megnyíratta az elhanyagolt kutyáit, aztán ablakot pucoltatott, majd befogta nála is kitakarítani, velem meg "férfimunkákat" végeztetett. Ketreceket javítottam, amiket már kikezdtek a madarak, itt potyog a csempe, ott feljön a járólap, emitt lóg az ajtó, amott beázik… Egy hónap leforgása alatt már teljes munkaidőben robotoltunk reggeltől estig. Bérezés nélkül, csupán koszt és kvártélyért. Rabok voltunk. Börtönőrünk persze kedves volt, meg aranyos, vett nekünk mindent, amivel kényelmesebbé teheti az otthonunk (a cellánk), s benne az életünk, szőnyeget, miután panaszkodtunk a hideg padlóra, edényeket, hogy főzhessünk magunknak, kenyérpirítót, kávéfőzőt, egy normális állólámpát… De mint tudjuk, a pokolba vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve. Ettől nem lettünk boldogabbak.

Nizzában nincs fűtésrendszer. Merthogy ott nincs tél. De azért öt-tíz fokban befagy az ember valaga. Pláne, ha az otthonában is ez a hőmérséklet uralkodik. Ők ott nem problémáznak ezen, a csecsemők rugdalózójához hasonló "házi ruhát" hordanak. Kaptunk mi is. (Szép, ocelotmintás rabruhát.) Na most abban sok mindent nem lehet csinálni. Nagyon vécézni sem. A kint tartózkodásunk alatt egyszer nem láttuk, hogy szállásadónk zuhanyozott volna, de ami még ennél is durvább, hogy a ruháit sem mosta. Kirakta őket "szellőzni". Aztán, miután kiszellőztek, hetek múltán újra felvette őket… Fura, hogy páromnál végül mégsem ez tette be a kiskaput, hanem amikor már egy hónapja nem szőrtelenített, döntött úgy, hogy na jó, ezt így nem csinálja tovább. Hiányolta a körmösét, a fodrászát, a kozmetikusát…

börtönsprint Nizza Riviéra Cote D’azur

A szökés:

Karácsony ürügyén jöttünk haza, meglátogatni a rokonainkat, és többé nem mentünk vissza. Csak a legszükségesebb cuccainkat hoztuk magunkkal, mindent otthagytunk, ami magába itta azt a szagot, amit soha többé nem akarunk érezni.

Mondanom sem kell, mindenki komplett idiótáknak nézett minket. Hogy tudtuk otthagyni Nizzát, a napfény városát azért a szánalmas életért, amit idehaza élnek az emberek?! Megnyugtattam a hitetlenkedőket, hogy Nizza szar. Ott sem különb az élet, mint nálunk. A kisember rabságban sínylődik itt is, ott is, kiszolgáltatva a nála gazdagabb, vagy a rendszer kénye-kedvének. Ennyi a történet.