szégyen NAV adóhivatal
Nem tudhatod, kik ők, és mikor csapnak le rád...

A Balatonon dolgoztam. Nem a parton, hanem a part menti település főterén ültem kint szezonális szolgáltató tevékenységemmel. Nem volt különösebben jó idő, ezért sorban álltak nálam a népek. (Hihetnénk, hogyha nincs strandidő, behal az élet a magyar tenger partján, ám épp ellenkezőleg. A nyaralók, akik normál körülmények közt a vízben pancsikolnak, egyéb program híján, amivel leköthetnék a gyerekeiket, kirajzanak a városba, hogy ott találjanak maguknak elfoglaltságot.) Miközben angolul, németül és magyarul kommunikáltam, hennamintákat pingáltam, nem nagyon tudtam figyelni, ki ki után jött, mert igazából csak bokák, csuklók, vállak, lapockák és hamvas, vagy épp dús keblek munkaterületeit láttam, de a lehetőségekhez mérten igyekeztem rendet tartani a káosz közepette. Hogy felesleges kitépniük egymás kezéből a katalógust, mert mindegyikben ugyanaz van, a mintákon kicsinyítek-nagyítok, aszerint változik az áruk…

Nagycsaládosok tobzódtak körülöttem megszámlálhatatlan gyerekkel, igencsak el voltam úszva, amikor a visongáson túl valaki megkérdezte:

– Sokat kell várni?

Odapillantva két csajt vettem észre – egy szőkét és egy barnát – a sokadalom mögött, ahogy a nyakukat nyújtogatják. Olyan harminc körüliek lehettek. Nem voltak különösebben szépek, de annak képzelték magukat, ki voltak rittyentve rendesen.

– Láthatjátok – tártam szét a karom. – Egy fél órát biztosan – mondtam direkt kevesebbet, hogy annyira ne ijesszem el őket…

– Jaj, nekünk egy fél óra múlva megy a buszunk! – nyafogtak egyből. – Nem lehet, hogy előre veszel? Csak két kicsi minta, azzal hamar végzel…

– Ne haragudjatok, de ez nem lenne tisztességes a többiekkel szemben, akik szintén a sorukra várnak – szabadkoztam. – Ezt velük kell megbeszélnetek…

– Megengednék? – fordultak az előttük állókhoz.

– Persze – válaszolták többen is egyből –, mi nem sietünk. Gyertek, le ne maradjatok a buszról…

Két kis virágmintát néztek ki, egyet bokára, egyet vállra, tényleg nem tartott sokáig. Közben váltottunk néhány szót – „Honnan jöttetek? Mennyi ideig voltatok? Vége a szabadságnak? Vár a munka?…” –, semmi extra, csak a kötelező körök, amire készséggel válaszoltak. Miután fizettek, távoztak, s én folytattam a munkám ott, ahol előzőleg félbehagytam. Egy kölyök huppant a székembe nagy sietve, aki egy sárkányt várt a vádlijára, leültem mellé a földre, s már álltam volna neki, amikor visszajött a két dáma.

– Valami baj van? – fordultam feléjük segítőkészen, mert azt hittem, igyekezetükben elkente valamelyikük a mintáját…

– Jó napot kívánok, NAV ellenőrzés – kapták elő az igazolványaikat a táskájukból faarccal. – Ön megfeledkezett nyugtaadási kötelezettségéről – közölték szenvtelenül.

Mi van?! Elsőre nem is értettem, mit akarnak, aztán ó, hogy a… és itt nem ecsetelem, mikre gondoltam, és hova kívántam el őket. Ne már!

– A személyi igazolványát, a lakcímkártyáját, a vállalkozói igazolványát és a nyugtatömbjét kérnénk! – hadarták kérlelhetetlenül.

Kuncsaftjaim reakciója nem maradt el:

– Szégyentelenek!

– Szemetek!

– Férgek!

– Hogy nem sül le a bőr a pofájukról…

– Csak a munkájukat végzik – próbáltam csitítani a kedélyeket, és javítani valamelyest a helyzetemen, ahogy feltápászkodtam…

– Ugyan már! – hurrogtak le egyből. – Ez nem munka! Milyen iskolát kellett végezniük hozzá? Hol tanítanak így hazudozni?

Talán az bosszantotta fel a jelenlévőket a legjobban, hogy nemcsak engem, őket is átejtették. Segítőkészek voltak, előzékenyek, merő jóindulatból előreengedték a szorult helyzetben lévőket, hogy azok elérjék a buszukat, végighallgatták a meséjüket a nyaralásról, hogy mennek vissza a TESCO-ba, ahol pénztárosként dolgoznak… Még sajnáltuk is őket… Semmi nem volt igaz. Gátlástalanul a képünkbe hazudtak, csak azért, hogy engem elkaphassanak „nyugtaadási kötelezettség elmulasztásáért…”

– Nem szégyellik magukat? – támadták a csajokat. – Miért a kisemberrel szívóznak párezer forinton, amikor maguknál milliárdokat sikkasztanak el! (Akkor volt, hogy a NAV igazgatónője is korrupciós ügybe keveredett, amiért kitiltották őt az Amerikai Egyesült Államokból [zárójelen belüli zárójelben jegyzem meg: erről azóta se hallani semmit a médiában…])

– Ja, ez az ember itt becsületes munkát végez, nem úgy, mint maguk! Takarodjanak!

– Nem az a pénz hiányzik az államkasszából, amit ez az ember itt nyaranta megkeres! – védtek anyatigrisként a nyaralók.

A két nő fapofával hallgatta végig a vádakat. Nem reagáltak az őket szapulóknak, csak:

– A papírokat! – sürgettek.

– Sajnálom – makacsoltam meg magam. – Megbüntethetnek, de ne a kuncsaftjaim kárára. Ezek az emberek a legjobb szándékkal engedték előre magukat, abban a hitben, hogy segítenek, hogy jót cselekednek. Én nem szeretném cserben hagyni őket, így most kénytelenek lesznek önök is előreengedni őket és megvárni, míg sorra kerülnek – mondtam, s azzal visszagücsörögtem a földre, hogy megajándékozzam áhított sárkányával a gyermeket, aki mit sem értett a körülötte zajló dolgokból.

– Anya, mit jelent az, hogy szégyentelen? – kérdezte.

– Ó, kicsim, szégyentelen az, aki a szemedbe hazudik, és ezt egy pillanatra sem szégyelli – válaszolt neki rögtön az anyja, de a többiek sem fukarkodtak a magyarázattal:

– Szégyentelen az, aki egy jó embert rossznak próbál beállítani. Aki olyat büntet, aki ezt egyáltalán nem érdemli meg, akinek meg a börtönben lenne a helye, azt ünnepli.

– Szégyentelen az, aki nem elég, hogy nem dolgozik, még azt is ellehetetleníti, aki dolgozna ebben az országban...