Egykori osztálytársam találkozót szervezett. A volt általános iskolai osztályunkat szerette volna összehozni újból, huszonöt év után. A dolog, a kor szokásainak megfelelően a „fészen” szerveződött. Létrehozott egy „csoportot”, azon belül várta a jelentkezőket, ott vadászta az országba, s a világba szétspriccelt embereket, akik valamikor vele együtt végeztek.
Magam nem ezen a fórumon, hanem egy ismerősöm által szereztem tudomást a kezdeményezésről. Nem vagyok fent a fészen. (Emlékszem, amikor elkezdődött az őrület, még mindenki iwiw lázban égett. „Nem vagy fent az iwiwen? De gáz…”, ezt hallottam úton-útfélen, de fogalmam nem volt, miről beszélnek. Aztán megtudtam, hogy ez egy „közösségi oldal”, ahol az ember a régi ismerőseivel veheti fel a kapcsolatot. De jó. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire kaptam egy meghívót – akkor még így működött a közösséghez való csatlakozás –, és vettem a fáradtságot, hogy regisztráljak az oldalon, ám akkor már mindenki a Facebook lázában égett: „Nem vagy fent a fészen? De gáz…” Na mindegy.) Felhívtam a szervezőt, és megadtam neki az elérhetőségemet a kapcsolattartáshoz, hogy tájékoztathasson a tervezett találkozó fejleményeiről. Kiderült, már megvan az időpont. Már úgy nagyjából, valamikor szeptember első, vagy utolsó hétvégéjén aszerint, majd melyikre szavaznak többen. Még csak március havában jártunk, kérdésemre, hogy miért e távoli időpont, emberünk azt válaszolta, azért, hogy valamennyiünket megtaláljon, s hogy legyen ideje mindenkinek úgy szerveznie az életét, hogy akkor ráérjen. Egyből sajnálkoznom kellett, hogy én nem úgy élek, mint a nagy átlag, szellemi szabadfoglalkozású vállalkozóként fesztiválokat látogatok, be vagyok táblázva a tavaszra, megvan a helyem nyárra a Balatonon, de hogy hol leszek, és mit fogok csinálni az ősszel, azt még így előre nem tudom. Nem zárkóztam el a találkozótól, egy rangosabb programot azonban nem szándékoztam kihagyni emiatt. Ebben maradtunk. Hogy majd keressük még egymást az ügyben.
Elszállt a tavasz, lement a nyár, augusztus huszadika után, amikor már képben voltam, hogyan alakul a szeptemberem, felhívtam a lelkes osztálytársat – aki időközben egyszer nem csörgött rám –, hogy a találkozó felől érdeklődjem. Úgy letámadott, hogy szóhoz se jutottam. Hogy milyen érdektelen mindenki, hogy nem segít neki senki, hónapok óta azon vitatkoznak a csoportban, hova menjenek, és hogy hívjanak-e meg tanárt, vagy sem, miközben még mindig nem sikerült felkutatni egy csomó embert… „Hé-hé-hé! – állítottam meg. – Én erről most hallok először, ne rám zúdítsd a fájdalmad, mintha tehetnék bármiről is. Engem nem hívtál, nekem nem szóltál, hogy segítségre lenne szükséged. Ha tudok róla, intézkedem.” (Aki ennyire maximalista, az ugyanúgy csalódik, mint aki hisz a demokráciában.) Igyekeztem megbékíteni a lelkét, hogy ne akarjon mindenkit előkeríteni, s hogy ne várja, hogy majd harminc ember közös nevezőre jut… Közölje a társasággal, hogy ekkor és itt, pont. Akinek fontos az esemény, az eljön, akinek meg nem, azzal kár erőltetni. Ennyi. Annyit tudtam felajánlani, hogy nyomban ráállok a feladatra, és megpróbálok utána nyomozni a hiányzó osztálytársaknak.
Első körben nekem is az internet mindent tudó fraktálvilága jutott eszembe, mint ahogy nyilván mindenki másnak, ott kezdtem a kutatómunkát. Sajnos hiába pötyögtem be a Google keresőjébe hajdani ismerőseimet sorra, és görgettem az oldalakat, nem találtam róluk az ég egy adta világon semmit, a saját nevük alatt nem hagytak nyomot a világhálón. Aztán eszembe jutott, hogy az egyik sráccal valamikor egy klinikán futottam össze, ahol egy takarítócégnek dolgozott, ami jó eséllyel kecsegtetett, ám az új keresőszavak sem hoztak eredményt. Gondoltam, felhívom a tudakozót, hátha ők nagyobb rutinnal – és más keresőmotorral – valami cégjegyzékben, vagy aranyoldalakon majd rálelnek a vállalkozásra, de nem jártunk sikerrel. Csalódottan köszöntem volna meg a semmit, amikor a diszpécser visszakérdezett, magára a keresett személyre ne nézzünk rá? Hátha van elérhetősége. Nem láttam sok értelmét, mert a volt osztálytársak ennek már rég utánajárhattak, inkább a klinikára koncentráltam, ahol valami személyzetis, vagy a gazdasági osztály, ha van ilyen, bővebb felvilágosítással szolgálhat, de ha már rákérdezett… „Persze, miért ne.” Benyögtem a nevet, a várost, hallottam, hogy jár a keze a klaviatúrán, aztán egyszer csak egy gépi hang jelentkezett, „az ön által keresett telefonszám…” és már hadarta is, győztem lejegyezni. (?!) Bevallom, nem kaptam szikrát.
Felhívtam a megadott számot, és az ismerősünk vette fel. Akit egy osztályközösségnyi ember, majd’ fél éve nem talált. Nem akartam elhinni. Tettem egy próbát a többiekkel is… Mindenki meglett – már a srácok, mert a csajoknak időközben valószínűleg megváltozhatott a neve (a nők azzal, hogy férjhez mennek, elvesztik addigi identitásukat) –, mivel mindenkinek volt a saját nevére regisztrált telefonszáma. Mondanom se kell, leteremtettem a kompániát. Eredetileg harminckilencen jártunk az osztályba. Ebből harminchárom ember verbuválódott össze a facebookos csoportba. Harminchárom emberből az öt hónap alatt egynek sem jutott eszébe a tudakozó? Azzal, hogy jelen vagyunk a virtuális térben, elvesztettük a kapcsolatot a valósággal? Aki nincs fent a facebookon, az nem is létezik? Amit nem találunk meg a neten, az nincs? Ez most komoly? Idáig jutottunk? Elfelejtjük a legalapvetőbb dolgokat, amit régen tudtunk, és teljesen természetes volt? Már nem tudjuk használni az agyunkat, ami homo sapienssé tesz minket? Nem találtam más szavakat, csak annyit voltam képes kinyögni, „ne haragudjatok, de ez… Szégyen! Ezért felesleges volt iskolába járnunk.”
Mondhatnám, hogy itt ér véget a történet, de nem.
A találkozót végül sikerült tető alá hozni, persze egy olyan időpontban, amikor nekem egy háromnapos szüreti fesztiválon volt jelenésem az ország másik végében, amit semmi esetre sem hagyhattam ki. Mivel korábban két kötetem is megjelent, nyomban felajánlottam, hogy ha magam nem is, de a munkáim által szellemiekben (lélekben?) jelen tudok lenni a találkozón. Mindenkinek ajándékba adok egy tiszteletpéldányt örök életre szóló emlékként az eseményről. Huszonhárman jelezték vissza a csoportban, hogy tutira ott lesznek a buliban, ketten hezitáltak, ők más dolgoktól tették függővé a jelenlétüket. Biztos, ami biztos, mindkét kötetből huszonöt példányt szedtem össze, így szegény barátom, akit a feladattal megbíztam, ötven darab könyvet húrcibált el a találkozóra. Ahová végül tizenegy ember – a fele se – ment el abból a huszonháromból, aki még előző nap is százszázalékosan ígérte magát…
Utolsó kommentek