artson

Kedvesemmel a minap kerti partin voltunk a barátainknál. Vendéglátóink tudtak a párom vegánságáról – nem vegetáriánus, vegán, semmi olyat nem eszik, ami állatok kihasználása által kerül elénk, se tojást, se tejterméket, még mézet se –, neki külön grillezett zöldségekkel készültek, mi meg ettük az ilyenkor elmaradhatatlan pácolt húsokat és fűszeres kolbászkákat. Fesztelen hangulatban, kellemesen telt az este, vidáman beszélgettünk és anekdotázgattunk a legváltozatosabb témákat érintve.

Utólag nehéz megmondani, mivel kezdődött, mi táplálta oxigénnel a parazsat – én az elfogyasztott alkoholt teszem felelőssé, ami oldva a gátlásokat elszabadította az indulatot –, mely kimondatlanul is ott izzik az eltérő hitvilágú emberek közt, hogy aztán fellángoljon a véget nem érő vita vegán és húsevő, állatvédő és állatölő közt.

– Hogy vagytok képesek megenni azokat a dögöket! – borzadt el az én egyetlenem, jóízű cuppogásainkat hallgatva.

– Ez hús – próbáltam menteni a helyzetet, s egyben tisztázni a tényeket. – Hiába ágálsz ellene, hosszú évezredek óta fontos tápanyagforrásunk. Ilyen a testfelépítésünk, mindenevők vagyunk.

– Jaj, ne gyere nekem ezzel! A vegyes táplálkozást biztosító fogazat nem azt jelenti, hogy húsevők lennénk. Arra szolgál, hogy elrágjuk a növények fás szárát, hogy kiharaphassuk a gyümölcsök húsát, és hogy magvakat őrölhessünk velük. A hosszú bélrendszer nem a hús emésztésére szolgál, ahol az csak elrothad, mindenféle toxikus anyagokat halmozva fel, amelyek a daganatos betegségek legfőbb okai.

– Akkor a modern paleo diéta képviselői tévedésben élnek, amikor ugyanezért a glutént teszik felelőssé, amelynek érzékenységében szerintük mindannyian kisebb-nagyobb mértékben szenvedünk? Azt mondják, az ősidőkben nem termesztettünk gabonaféléket, hanem gyűjtögető és vadászó életmódot folytattunk. Az eleink húson éltek.

– Az ember a jégkorszak óta eszik húst, mert a megváltozott éghajlati viszonyok miatt rákényszerült. Ha visszamegyünk még korábbra, eleink bogyókon, gumókon, és magvakon éltek. Az eszközhasználatot megelőzően nem tudtunk leteríteni egy vadat! Nem tudunk elkapni egy gazellát, és átharapni a torkát, ne szórakozzunk már egymással! Te sem tudnál ártani egy disznónak, ha nem használhatnál kést. Csak, ha már elhullott, vagyunk képesek megenni. Mint a dögevők. Persze akkor sem bírjuk nyersen elfogyasztani a húsát, vagy a zsigereit, az emésztőrendszerünk nem tud mit kezdeni a bomló tetemekben elszaporodó baktériumokkal, ezért meg kell főznünk, vagy sütnünk. A sózás és a füstölés is ugyanezt a célt szolgálja. Nem vagyunk húsevők!

– Figyelj ide, azt te sem tagadhatod, hogy a szervezetünknek az izomnövekedéshez szüksége van a fehérjére. Ezen az éghajlati övön a zöldségek és a növények nem tartalmaznak ebből elégségeset.

– Így van. Jól látszik, hogy az ember, a főemlősökhöz hasonlóan trópusi faj. Az első civilizációk is ott fejlődtek ki. A trópusi növények és gyümölcsök gazdagok fehérjeforrásban.

– Ezt mond az eszkimóknak. Akik egyáltalán nem jutnak hozzá sem zöldséghez, sem gyümölcshöz, aztán mégis élnek.

– Kérdés, mennyi ideig. Kétlem, hogy ötven-hatvan évnél tovább élnének.

– És mi a helyzet a B12 vitaminnal? Az össze vegetáriánus és vegán a B12 vitamin hiányában szenved, pótolni kényszerülnek, mert a növényekben egyáltalán nem található meg, csak az állati eredetű élelmiszerekben. Hiányában leáll a vörös vértest termelődése, súlyos idegrendszeri károsodás lép fel… Hagyjuk már a hülyeséget, szükségünk van a húsra!

– A növények valóban nem tartalmaznak B12 vitamint, de a talaj igen. Igazából a talajban élő baktériumok állítják elő, és úgy jut az állatok szervezetébe, hogy nem mossák meg azt, amit a földről felesznek. Amitől ugye semmi bajuk sem lesz. A szervezet hosszú hónapokig, akár évekig képes raktározni, ha nem fordítanánk akkora gondot a higiéniára, ha hámozatlanul ennénk a gumókat és a növényi gyökereket, miként azt a szavannákon vándorló őseink tették, nem szorulnánk mesterséges pótlására. Semmi szükségünk a húsra.

Nem lehetett vitába szállni vele, mert mindenre volt valami végtelenül logikus magyarázata, hihetetlen felkészültségről tett tanúbizonyságot. Végső érvként házigazdáink a vallást hívták segítségül.

– Az élet, áldozat. Minden élő a saját életét adja egy másik élőnek cserébe. Isten így alkotta meg ezt a világot. A növény a növényevőnek, a növényevő a ragadozónak… „Minden, ami él és mozog, szolgáljon nektek eledelül”, mondta a Teremtő Noénak, aki áldozatot mutatott be az Úrnak. A véráldozat ugyanúgy a teremtés része, mint a nappalok és éjszakák váltakozása.

– Most komolyan ezzel takaróztok? Mert valaki, valamikor leírta, hogy „töltsétek be a földet és uralkodjatok rajta” elhitetve veletek, hogy felsőbbrendűek vagytok másoknál? Én is jártam ám hittanra! Tisztában vagyok vele, hogy a bibliában az olvasható, hogy „a föld minden állata, az ég minden madara, a föld minden csúszómászója és a tenger minden hala féljen és rettegjen tőletek: a kezetekbe adom őket”, de ez feljogosít titeket arra, hogy állatokat mészároljatok?

– Mi nem mészárolunk állatokat…

– Nem, ti nem mészároljátok le őket, hiszitek, hogy a ti kezetekhez nem tapad a vérük, de hozzájárultok a lemészárlásukhoz azzal, hogy lelkiismeret furdalás nélkül megeszitek a belőlük készült ételeket. Tudjátok, milyen körülmények között tartják őket? Hogy hogyan tengetik a napjaikat? Láttatok erről felvételeket? Érző lényekről beszélünk, akik a természetes környezetükben ugyanúgy gondozzák a kicsinyeiket, ahogy mi a gyerekeinket. Szeretők, óvók… Képzeljétek el, ha tőlünk vennék el az újszülötteket, hogy az anyatejünkkel valami mást tápláljanak. Mert ezt teszik a tehenekkel, hogy mi megihassuk azt a tejet, amivel a borjaikat táplálnák, ha nem vennék el tőlük! Mit éreznénk? Ugyanezt érzik azok a szerencsétlenek, akik három-négy év után, miután már nem adják az elvárható tejhozamot, leölik őket. Nincs olyan, hogy humánus vágóhíd, ahol az állatok boldogan hajtják a tagló alá a fejüket, hogy az "áldozatukkal" bennünket tápláljanak… Szégyen! Szégyen, hogy itt tartunk! Hogy vannak emberek, akik még mindig így gondolkodnak! Megrekedve az őskorban…

Az indulatok elharapóztak, sértettségünkben nehezen uralkodtunk magunkon, be kellett látnunk, hogy meddő vitát folytatunk, mert az álláspontok sosem fognak közeledni egymáshoz. Mi, akik vidéken nevelkedtünk, magától értetődőnek vesszük, hogy a fedeztetés, elletés, ölés, a napi rutin része. A fogantatásnál és a születésnél ugyanúgy jelen voltunk, mint a halál pillanatában, már egészen kicsi gyerekként, mivel faluhelyen, ahol az apa a földeken dolgozik, a gyerek feladata, hogy tartsa a tyúk szárnyát, hogy azzal ne verdeshessen az állat, míg az anya elvágja a torkát. Barbárság? Számunkra a természet része. Amitől a városi ember nagyon eltávolodott. Neki ugyanúgy nem kell állatot ölnie, hogy táplálékhoz jusson, mint ahogy nem kell szántania, vetnie, aratnia, vagy gyümölcsöt szüretelnie se… Megteszik helyette mások. Így könnyű okoskodni, és az észt osztani. Hogyan is érthetné meg valaki a természet körforgását, ha sosem vett részt benne?

Abban maradtunk, hogy próbáljuk tiszteletben tartani egymás döntését. Mi nem akarjuk meggyőzni őt a saját életszemléletünkről, ő se akarja hát ránk erőltetni a saját meggyőződését. Nem vagyunk egyformák, és el kell tudnunk fogadni a miénktől eltérő gondolkodást. Persze ezzel sem sikerült lecsitítani. Egy vegán, ha egyszer papolni kezd, küldetésének tekinti a hittérítést felnyitván a mi szemeinket…

– Tudjátok, nem olyan rég a fehér ember még rabságban tartotta a feketéket, mert úgy gondolta, azok alacsonyabb rendű lények. Keresztényekről beszélünk, akik vallásos meggyőződésből műveltek válogatott borzalmakat az embertársaikkal. Azért, mert a biblia szerint Noé elátkozta Kámot, Kánaán atyját egész nemzetségével, amivel szolgájává tette őket két másik fia leszármazottai számára. Azokat, akik nem így gondolták, akik próbáltak kiállni embertársaik jogaiért, ugyanolyan idiótáknak tartották, mint most bennünket, akik az állatok jogaiért harcolunk. Még száz éve sincs, hogy mi nők szavazati jogot kaptunk, mert a patriarchális társadalmakban alacsonyabb rendűeknek tartottak minket. Bolondnak nézték, aki nem így gondolta, és ez a vélekedés még nagyon sok helyen tartja magát a földön. Ma már tudjuk, hogy ez helytelen nézet, és harcolunk az elmaradott társadalmak elnyomó uralma ellen. Nincs olyan, ami etikussá tehetné a bántalmazást, legyen szó nőkről, gyermekekről, vagy az állatokról, ezt tudjuk, törvényeket hozunk a védelmükben, bizonyos állatokat mégis leölünk, hogy aztán megehessük őket. Futószalagon, tömegével, csak azért, mert az egyikre rásütöttük a háziállat, a másikra meg a haszonállat bélyegét… Nem érzitek az abszurditását? Tartsam tiszteletben a döntéseteket… Mintha arra kérnétek, fogadjam el, hogy az utcán szemeteltek. Én nem teszem, de ti igen. Tartsam tiszteletben. Bármennyire is kedvellek titeket és tartalak az élet más területein megbízható, becsületes embernek benneteket, nem tudnám szó nélkül hagyni, mert nem értek vele egyet. Tudjuk, hogy helytelen! Hiszem, hogy eljön majd az idő, amikor az állatok leölését ugyanilyen helytelen cselekedetnek minősítjük, aminek nincs helye a civilizált világban. Hiszem, hogy a jövő embere majd ugyanolyan elmaradottakként tekint ránk, mint ahogy mi tekintünk ma a rabszolgatartókra, vagy azokra, akik csadorba tekerik az asszonyaikat, hogy más még véletlenül se vethessen rá egy pillantást, mert azzal megszentségteleníti. Szégyellem magam, hogy ennek a kornak vagyok a gyermeke, hogy itt kell élnem köztetek, akik nem érzitek azt, amit én érzek…

Itt jött el a pillanat, amikor páromnál eltört a mécses.

– Ne haragudjatok… – mentegetőzött. – Az bánt a leginkább, hogy van választási lehetőségetek. Egy ragadozó nem tehet mást, neki ölnie kell ahhoz, hogy életben maradhasson, tisztában vagyok vele, hogy ez a természet rendje, de mi, emberek, akik Isten gyermekeiként szabad akarattal lettünk megteremtve, dönthetünk úgy, hogy elhagyjuk az évezredes rossz szokásainkat. Nekünk nem létszükségletünk, hogy húst, tejtermékeket, vagy tojást fogyasszunk, a megfelelő mennyiségű fehérjét más módon is magunkhoz vehetjük, ahogy a B12 vitamint is, nem kell, hogy állatokat tartsanak rabságban emiatt, hogy kizsigereljék, s aztán leöljék őket. Megkaptuk a választás lehetőségét, a mi döntésünk, hogyan határozunk. Tetszik, nem tetszik, de azzal, hogy megvettétek ezeket az állati származékokat, amit nemes egyszerűséggel húsnak neveztek, ti is hozzájárultok az állatok kínzásához. Amivel józan gondolkodással senki nem érthet egyet. És ha úgy gondoljátok, hogy ti erről nem tehettek, hogy ez tőletek független probléma, akkor nagyon tévedtek. Mert ha nem vennétek ezeket a termékeket, és a jövőben senki más sem venné, akkor egyik napról a másikra okafogyottá válna az állattartás, s vele megannyi szenvedés és kínhalál. Kereslet és kínálat, ilyen egyszerű a képlet. Ha elapad az egyik, a másikra sincs szükség. De amíg fogyasztást generáltok, addig a gépezet sem áll le.

Ebben maradtunk. Rendkívül kínos hangulatban búcsúzkodtunk el a barátainktól, mélységesen sajnáltam, hogy elrontottuk a csodás estét. Egyáltalán nem az állatok sanyarú sorsa miatt szégyenkeztem – amiért önző vágyunkból akarattal, vagy tudatlanságunk okán akaratlan mi vagyunk a felelősek –, hanem a párom viselkedése miatt. Amiért képtelen volt uralkodni magán. Haragudtam rá, amiért így kivetkőzött magából, hogy sértegette a házigazdákat… Szóba se akartam állni vele – főjön csak a saját levében! –, így hazafelé a gondolataimba mélyedtem. Hogy ne utáljam annyira, próbáltam a helyébe képzelni magam, igyekeztem megérteni őt: Ha valaki meg van róla győződve, hogy egyedül csak ő normális, akkor az hülye? Ha mindenki zöldnek látja ugyanazt, csak egyvalaki pirosnak, akkor az tévedésben él? Mi dönti el, hogy egy dolog zöld, vagy piros? A többség véleménye? „Ha nincs kereslet, nem lesz kínálat” – visszhangoztak bennem a vádló szavak. Fura párhuzam ötlött fel bennem. Egy olyan gondolat, amit még nem osztottam meg senkivel.

Anyám nagyon szerette Diana hercegnőt. Olyannyira, hogy szőkére festette az amúgy hollófekete haját, ugyanúgy hordta a frizuráját… Minden érdekelte róla. Hol, milyen ruhában jelent meg, merre járt, mit csinált, falta a vele kapcsolatos információmorzsákat. Magam is érdeklődéssel olvastam minden hírt, ami napvilágot látott a gyönyörű, fiatal hercegnőről, én is szerettem Dianát. Persze, nem azért, amiért az anyám. Számomra a szabadság szimbóluma volt. Aki képes volt lázadni, aki mert más lenni abban a belterjes, dogmák sújtotta közegben, ahol megrekedtek a középkorban. Abszolút azonosulni tudtam vele, és szerintem nagyon sokan így voltak ezzel. Úgy gondolom, Lady Dianát mindenki szerette, csak a királyi család nem. Aztán Diana meghalt. „Tragikus hirtelenséggel”, ahogy arról a médiumok beszámoltak. Miért is? Mert autóbalesetet szenvedett. Ami azért következett be, mert a sofőr nagy sebességgel hajtott. Próbáltak elmenekülni az őket üldözők elől. Paparazzók voltak a nyomukban, akik csak a munkájukat végezték, semmi mást nem akartak, mint bennünket tájékoztatni, hogy rajongásunk tárgya merre jár, mit csinál… Ott és akkor úgy éreztem – s erről ma sem vélekedek másképp –, hogy Diana haláláért mi vagyunk a felelősek. Én és önök, mindannyian, akik nyomon követtük az életét, mi öltük meg őt. Ha mi nem mutatunk akkora érdeklődést iránta, a fotósok nem követték volna, hogy kielégítsék a kíváncsiságunkat. „Kereslet és kínálat, ilyen egyszerű a képlet.” Ha nem olyan az emberi természet, amilyen, Diana hercegnő még mindig köztünk élne. Leírhatatlan bűntudat emésztett. Mélységesen szégyelltem magam. Ott és akkor olyan hatással volt rám az összefüggések felismerése, hogy azóta nem érdekel a bulvár. Miattam senki ne akarjon más magánéletében vájkálni, akinek emiatt bujkálnia, vagy menekülnie kelljen, ami aztán a halálához vezethet… Nem, én ebben nem veszek részt. Semmilyen szinten.

Vajon vonható párhuzam Lady Diana és egy állat halála közt, aminek a vegán felfogás szerint ugyanannyi joga lenne a háborítatlan élethez, mint amennyi a hercegnőnek lett volna? Vonható párhuzam a mi végtelen kíváncsiságunk és a végtelen közönyünk közt?