artson

A minap felhívtam az egyik legjobb barátomat - aki gazdasági bűnügyek nyomozója -, hogy elújságoljam, egy posztom kikerült az Origóra. "Mit fizetnek érte?" - tudakolta nyomban. "Semmit - értetlenkedtem -, de mit számít? Kint vagyok az Origó kezdőoldalán, százezrek olvasnak, tudod, mekkora szó ez? Ismert lettem!" - ujjongtam. "Az ORIGO egy internetes hírportál - világosított fel. - Ha tetszik, internetes újság, ahol az aktuális hírek mellett világgazdaság, politika, bulvár, sport, horoszkóp kapnak helyet. Ugyanolyan rovatai vannak, mint bármely napilapnak, amely megfizeti a cikkíróit. Te ugyanazt a munkát végzed, mint amazok, jogdíjas szellemi terméket hozol létre, amit ingyen bocsátasz mások rendelkezésére. Időd és energiád fekszik benne, használtad az áramot, míg bepötyögted a gépedbe, az internetet, amíg feltöltötted, költségeid vannak, amit senki nem térít meg. Palira vesznek, és te ennek még örülsz is. Gratulálok. Mintha ingyen hennáznál teszem azt Bálint Antóniára, mert ő a Bálint Antónia, aztán amikor a tévében mutogatják, annak örülnél, hogy te csináltad a felhők mögül előbújó napocskát, ami ott virít a karján. Fogyott az anyagod, amit drágán vettél, elment vele az időd, tán el is fáradtál, mert lehet, hogy szőrös volt a felület, amire dolgoztál... Munkát végeztél ellenszolgáltatás nélkül. Érted már? Odafigyelhetnél erre a jövőben, mert a nagyok így használják ki a kisembert."

Egyáltalán nem éreztem magaménak az általa elmondottakat, nem fogalmazódott meg bennem, hogy kihasználnának, mert örömmel osztom meg az élményeimet és a tapasztalataimat, de... Elgondolkodtatott.

Egyszer dolgoztam egy multinál. Még diákként. Nem árufeltöltő voltam, vagy pénztáros, hanem mikulásként osztogattam (volna) szaluncukrot az ünnepek alatt azoknak a csöppségeknek, akiket a szüleik magukkal vonkodtak az áruházba a nagybevásárláshoz. A szaloncukros zacskó, amit a főnökeim a kezembe nyomtak - a cég 750 grammos, "gazdaságos" kiszerelésű terméke -, nagyjából tíz perc alatt kiürült, ám amikor újat kértem volna helyette, azzal szembesítettek, hogy nincs több, ezt kell beosztanom egész napra. Délelőtt tíztől este hatig, napi nyolc órában... (?!) Azt hittem, viccelnek, de rá kellett jönnöm, hogy nem, ők ezt komolyan gondolták. Marha ciki volt. Nem lehet megtenni, hogy valakinek adunk, másnak meg nem, úgyhogy onnantól nem osztogattam senkinek semmit, csak simiztem a buksikat, és inkább én pusziltam be mindent. Rohadjanak meg! A vásárlóktól elzárt részen, az öltözőkhöz vezető folyosókon a vezetőség hatalmas faliújságokon szólította meg a dolgozóit: "MIT TEHETSZ A CÉGEDÉRT: SPÓROLJ A VÍZZEL, VILLANNYAL! KEVESEBB KIADÁS, NAGYOBB HASZON." Alatta a hónap dolgozójának fényképe, Kassza Blanka pénztáros, akinél a legkevesebb ingyen zacskó fogyott. (?!) Mindezek mellett egy másik faliújságon grafikonok arról, hogy az áruházlánc mely hónapban hánymilliárdos bevételt ért el. Így tesznek szert a multinacionális cégek arra az adózás utáni nettó nyereségre, amitől "dübörög a gazdaság". Hogy a hasznot termelők minimálbéren tengődnek, és a vásárlócsalogató mikulásnak nem futja szaloncukorra. Vicc. Azt hiszem, itt és ekkor hallottam először azt, hogy "munkával nem lehet pénzt keresni", úgyhogy azóta nem is dolgozom. Már nem úgy, ahogy a legtöbben.

Amióta az eszemet tudom, mindig is imádtam rajzolni. Diákként rendre kidekoráltam a könyveimet, füzeteimet, amiért a tanáraim örökösen veszekedtek velem, hogy "soha nem viszed semmire fiam! Firkálgatásból nem lehet megélni!" Nos, Madonna mama - áldassék a neve! - '98-ban a Frozen videoklippel divatba hozta a hennafestést, s én azóta ebből élek. Ahogy megjön a jó idő, április elején kitelepülök az utcára, s amíg tart a jó idő, október végéig "firkálgatok". Pillangókat, virágokat, meg lovacskát, cicát, delfint, skorpiót és sárkányt... Az emberek azért fizetnek, hogy ilyen figurákat, vagy épp nonfiguratív dolgokat pingálgassak rájuk. Ezzel keresem meg a mindennapi betevőre valót, de a tevékenységet nem tekintem munkának. Ahogy a többiek sem, akikkel osztozom a placcon. Az ember ugyanis az utcán, a lét egy egészen más aspektusát ismeri meg, ami észrevétlenül lapul meg az ismert mellett. Mint egy varázsvilág, ahol kibújhatunk abból a mókuskerékből, amit a modern társadalom kényszerít ránk, s ahol a varázstudományunkkal messze több pénzt kereshetünk, mint sok "mugli". Úgy hívják, feketegazdaság.

Talán a raszta csávó volt az első. Nem messze mellettem ücsörgött egy padon - velem ellentétben ő nem fizetett "közterület használati díjat" -, és miközben elemes magnóján Bob Marleyt hallgatott, színes fonalakból karkötőket fonogatott, amiket gombostűvel egy hungarocell táblára aggatott, így árulta őket. Darabját ezerötszáz forintért. Hat-nyolc darabot mindennap megvettek tőle, de volt, hogy tízet, tizenkettőt is eladott. Lehet számolgatni.

A következő a gitáros srác volt. Naponta láttam jönni-menni a gitártokjával, ha elszaladtam vécére a közeli kocsmába, még hallhattam is - baromi jól nyomta, fiatal kora ellenére vérprofi volt -, mint "kollégák", odabiccentettünk egymásnak... Egyszer épp akkor látogattam meg az illemhelyet, amikor az összegyűjtött aprót váltotta be. A pultos tizenhétezer párszáz forintot számolt össze, de a srác nagylelkűen csak tizenötezret kért érte.

Évekkel később megjelent egy szoborember. Ő csak időszakosan jött. Valaha informatikusként dolgozott egy hazai óriásvállalatnál tisztes fizetésért, ám a napi robot, a "mókuskerék" hamar fásulttá tették. Többre vágyott. Másra. Külföldön próbált szerencsét a szakmájában, de ott sem találta meg, amit keresett. Ott sincs más, mint idehaza. Robot, amivel ugyanúgy elmegy a nap, ahelyett, hogy élnénk. Az utcán ismerkedett össze olyanokkal, akik másképp látják a világot. Ők két-három óra alatt keresik meg azt a pénzt, amiért ő tíz-tizenkét órákat görnyedt a klaviatúra előtt. Azóta nem dolgozik. Szoboremberként járja a világot. Hol Nizzában van, hol Londonban, egyszer Thaiföldön, máskor a Kanári-szigeteken... Csak a nyarakat tölti itthon.

A tűzzsonglőr kölyök alig volt tíz, mikor először láttam. Artistaképzőbe járt, ahol az akrobatikus mutatványok mellett "bohóckodást" is tanult. (?!) "Ez a szponzorom, Charlie" - mondta minden alkalommal, amikor a földre hajította sapkáját, aztán begyújtotta a buzogányait, melyeket előzőleg petróleumba mártott. Egy nagyjából tízperces számot adott elő az összesereglett tömegnek, majd meghajolt és komótosan összecsomagolt. Minden este tíz-tizenötezer forint körüli összeget váltott be a közeli büfébe, ahol evett egy hamburgert.

Mindeközben, mindezek mellett a helyi kisebbség fáradhatatlanul rótta köreit a placcon, időről-időre megszólítva az embereket: "övet, órát, parfümöt, napszemüveget?... Megnézed? És ha nagyon olcsó? Kettőt adok egy áráért!" Megsaccolni se tudom, mennyi jöhetett így be, mert azt sose láttam, hogy eladtak volna bármit is, de ott voltak mindennap, ahogy a pereputtyuk is - az asszony, a gyerök, meg az onoka -, akik taxival jöttek és taxival távoztak, mindig a legdivatosabb cuccokban jártak és gyakorlatilag hamburgeren, kólán meg fagylalton éltek.

A "hajléktalan", aki csendes magányában a Fedél nélkül példányait árulta, igazából fel sem tűnt. Ugyanúgy hozzátartozott a placchoz, mint a kandeláber, ami alatt ücsörögtem, tudtam, hogy ott van, de sosem foglalkoztam vele. Egyszer odajött hozzám, azt hittem, tőlem is kuncsorogni akar, de nem, meglepetésemre hennát szeretett volna. Azt találta ki, hogy megtréfálja a barátait. Hogy majd azt mondja nekik, tetováltatott. "Tudnál csinálni rám valamit?" - kérdezte reménykedve. "Hogy a viharba ne! Gyere, dobd le magad!" - invitáltam, mert épp nem volt nálam senki. Mondanom se kell, hogy a legnagyobb sárkányok egyikét nézte ki a katalógusomból. Próbáltam rávezetni, hogy ne legyen telhetetlen, "egy kis mintát ötszáz forintért festek, a nagyobbakat ezerért, ezerötszázért... Az a sárkány, egy négyezer forintos minta - világosítottam fel. - Nézz valami kisebbet, vagy olyat, amit le tudok kicsinyíteni, azt megcsinálom neked ingyen" - ajánlottam nagylelkűen, mire egyből megnyugtatott, hogy "semmi gond, ma jó napom volt, huszonötezret kerestem", s azzal kicsapott az asztalra egy tízezrest. (?!) "Kaphatok kettőt?" - nyújtotta a karjait csillogó szemekkel.

Miután megkapta áhított testékszerét, amivel egy bő hétig menőzhetett - ha nem fürdik, akár tovább is -, nyolcezer forint cserélt gazdát, amiről én éppúgy nem állítottam ki számlát, miként ő azoknak, akiktől azt összekoldulta. Dübörög a gazdaság. Úgy gondolom, amíg egy hajléktalan eltart, nem kell foglalkoznom azzal, hogy fizet-e nekem az Origo, vagy sem azokért a tartalmakért, amiket tőlem közzé tesz. Váljék egészségére!

Az előzmények:

Páromat már nyolc éve ismertem azt megelőzően, hogy összejöttünk volna. Kuncsaftom volt a Balaton-parton, akire rendszeresen hennáztam, és emlékszem, minden évben azzal csesztetett, mit görcsölök a magyar tenger partján, amikor ugyanezt a tevékenységet a Földközi-tenger partján is űzhetném. Mondjuk a francia Riviérán, ahol lényegesen hosszabb a szezon, ahová lényegesen több és gazdagabb turista jár, ezért lényegesen több pénzt kereshetnék… Nem foglalkoztatott a téma. A Balaton eltartott, nem vágytam többre, mint amiből kényelmesen eléldegélhetek – a szezonon kívül művészeti iskolákban modellként egészítettem ki a keresetem –, nem voltam elégedetlen az életemmel, sem harácsoló, akit a kielégíthetetlen vagyonszerzés kényszere űzne.

Párom anyai nagyszülei Franciaországba disszidáltak, ők látták őt vendégül nyaranta, tőlük tanulta meg a nyelvet, és ők szerezték neki az első munkákat is, amiket odakint végzett. Bébiszitterkedés, gondozói állás egy kutyatenyészetben… Itt szeretett bele ez utóbbi szakmába, majd kezdte el a saját vállalkozását idehaza a rendszerváltást követően. Az üzlet nagyon jól fialt a hazai vadkapitalizmus korai éveiben, a fajta még szinte ismeretlen volt nálunk, kétszázötvenezer forintot ért egy kis Yorkshire terrier kölyök, amiből könnyedén lehetett félmilliós tenyészkant venni a francia kennelekből, ami aztán százezer forintért fedezett alkalmanként. Párom a csöppségekkel (és nem mellesleg különleges kutyaneveivel!) hamar elismerést szerzett magának a szakmában, sorra nyerte a rangos hazai és nemzetközi versenyeket, ami hozta a külföldi megrendeléseket, a negyven kutyájából még  Amerikába is értékesített! (Többnyire Schwarzenegger és Stallone, vagy Heroin és Kokain nevű ölebeit.) Közben rátalált a szerelem, a férjével, aki mindenben maximálisan támogatta, közös vállalkozásban vitték tovább az üzletet, jött a gyerek, előbb kocsi, majd lakásvásárlás…

Tizenöt évig tartott az amerikai álom. A könnyű és gyors pénzkereset reményében egyre többen kezdtek foglalkozni a fajta tenyésztésével, ahogy megjelentek a szaporítók, egyből leverték az árakat, százezer forint felett már nem lehetett eladni a kiskutyákat, de volt, hogy nyolcvan-, vagy hatvanezerért sem keltek el, mert a reménybeli gazdik máshol még ennél is olcsóbban megkapták őket. Egy lelkiismeretes tenyésztő, aki állatorvosra – a yorkie elég nehezen szül, van, hogy csak császárral tudja világra hozni a kicsinyeit –, oltásokra meg minőségi tápra költ, aki kiállításokra és versenyekre jár, ahol pénzjutalomban nem, csak a szakma elismerésében részesül, ami az állat eszmei értékén emel, ilyen árak mellett nem tudja fenntartani magát. Kevesen maradtak talpon – többnyire azok, akiknek egyéb tevékenységi körből is származott jövedelmük –, és párom nem volt köztük. Ahogy veszteségessé vált az üzlet, a férje lelépett, hátrahagyva egy csomó befizetetlen csekket, felszólításokat és egy hárommilliós adótartozást, miután kiderült, hogy hosszú éveken át nem fizetett járulékokat utána. Vitte a kocsit, a lakást el kellett adni… Csak a gyerek maradt. Meg kilenc kutya.

Párom akkor szeretett volna visszamenni Franciaországba, rokonai segítették is volna, de az exe nem járult hozzá, hogy a még kiskorú gyermeket kivigye magával, ő pedig nem akarta itt hagyni neki a kölyköt, akit a bíróság az ő javára ítélt (fizessen a mocsok, ha már szarban hagyta!), a dologból így nem lett semmi. Egy darabig a szüleinél lakott, majd miután sikerült a kutyáit elajándékoznia és elhelyezkednie egy ügyvédi irodában titkárnőnek, amivel rendeződött az anyagi helyzete, albérletbe költözött. Ezt követően találtunk egymásra.

Éltük a magunk kis egyszerű életét – a gyermek elvégezve tanulmányait kirepült a családi fészekből, de lett helyette két macskánk –, amikor (mint derült égből a villámcsapás, ahogy ezt mondani szokás) váratlan meghívást kaptunk Franciaországból. Párom eddigre már nem követte nyomon a kintiek életét – a nagyszülei időközben meghaltak, a nagyanyja is, és annak a gyerekei (párom unokatestvérei) nem tartották a kapcsolatot az itteni rokonaikkal –, egyedül egykori munkaadójával leveleztek. A face-en voltak ismerősök, onnan tudtunk a nő dolgairól. Hogy bár a kutyatenyésztést feladata – odakint megváltoztak az erre vonatkozó jogszabályok, már nem lehetett kihasználni úgy az állatokat, mint korábban, nem szülhettek akárhányszor –, az állatszeretete megmaradt, így vénségére, mint Brigitte Bardot, állatmentő lett, és papagájokat vett a gondjaiba. (Egy ara akár 70 évig is elélhet, a gazdáik halála után nem mindig akad örökbefogadó, mert a madarak egy életre választanak párt, nehezen fogadnak el mást, gyakran depresszióba esnek, kitépkedik a tollaikat…) Pár év leforgása alatt annyi madara lett, hogy mint korábban a kutyáit, már ezeket sem győzte egyedül. Rákérdezett, nincs-e kedvünk kijönni segítőnek. A szállásunk biztosított, kajára sem lesz gondunk… (?!)

Na most tudni kell, hogy az én egyetlenem, mióta feladni kényszerült a tenyésztést, maga is lelkes állatmentő lett, jöttek-mentek nálunk az itt-ott talált kutyák és a macskák, melyeket csak azért nem tartottunk meg, mert a másfél szobás panelben ehhez korlátozottak voltak a lehetőségeink. Két cicát befogadtunk, oké, de többre nem volt kapacitásunk. (Mondjuk, ha rajta múlt volna, minden kóbor állatnak gondját viseli, én nem járultam hozzá, hogy állatfarmot csináljon az otthonunkból.) Saját kontónkon ivartalanítottunk, roboráltunk, de ahogy lehetett, a facen hirdetve gazdásítottuk az állatokat, s ha ez záros határidőn belül nem sikerült, mentek a menhelyre. Persze a menhelyek kapacitása is véges – nem beszélve az ilyen helyeken uralkodó állapotokról –, ott is csak a frászt kapták tőlünk, ha megjelentünk egy újabb és egy újabb állattal, nem egyszer esett meg velünk, hogy viszontláttuk az utcán azokat a szerencsétlen jószágokat, amelyeket előzőleg nagy nehézségek árán fogtunk be… Sziszifuszi harcot folytattunk, párom gyakran sírdogált tehetetlen dühében elátkozva mindenkit, aki nem ivartalanítja az állatait, aki hagyja kontrollálatlanul szaporodni azokat, s aki aztán nem gondoskodik róluk. Mindig is csodálattal beszélt egykori munkaadójáról, aki a saját birtokán állatmenhelyet tart fenn, ahol aztán az állatok paradicsomi környezetben élhetnek, gondoskodásban, szeretetben… Ide kaptuk a meghívást. Nizzába. A Földközi-tenger partjára, Cannes és Monaco szomszédságába. Ahol az angol arisztokrácia nyaral, s ahová egykor a cárok jártak "áttelelni". Pálmafák, tenger, mindezt teljes ellátással… Hülyék lettünk volna nem kihasználni egy ilyen lehetőséget.

Letudva a nyári szezonomat a Balatonon, meg az őszi fesztiválokat, amivel megkerestem az útravalót, október végén, hátrahagyva csapot-papot, melegebb éghajlatra költöztünk.

Az első benyomások:

Számtalan írásom kapcsán kaptam már a kritikát, hogy „kamu poszt”, most sem számítok másra. Ha nem élem át személyesen, magam sem hinném el senkinek, de biztosíthatok mindenkit, mindaz, amiről alább olvashatnak, igaz.

A déli emberek mentalitásáról már az úton ízelítőt kaphattunk, mert ahogy közeledtünk a tengerhez, úgy értelmezték egyre lazábban a közlekedési szabályokat. Nizza, cirka 1200 kilométerre található tőlünk, ami egy átlagos százas tempóval fél nap alatt letudható, de a duplasúlyos gépjárművel (amiben 70-30 arányban oszlott el a hasznos teher kedvesem javára) nem lehetett felvenni a versenyt a körülöttünk cikázó idiótákkal.  Hajnalban indultunk, hogy még emberi időben érkezzünk, de így is este lett, mire célba értünk. Miután lehajtottunk az autópályáról és begördültünk a külvárosba, lehangoló látvány tárult elénk. Lepukkant gyár- és raktárépületek mellett suhantunk el, melyeken az amerikai gettókat idéző falfirkák virítottak, az út mentén csalitos és dudva, közöttük szemétkupacokkal, ahol a reflektorok fénye riadt szempárokról verődött vissza… Jézusom, ez lenne Nizza?! – szörnyülködtem. Mintha a ki nem mondott kérdésre válaszolna, egy tábla tűnt fel „La Trinité” felirattal. Akkor még nem tudtam, hogy ez szentháromságot jelent, s hogy a hely egy Nizzához csatolt települést takar, csak egy szójáték ugrott be róla: Latrina té! Megjelentek a külvárosi tömbházak, melyek akár Kőbányához is tartozhattak volna, azzal a különbséggel, hogy itt a kivilágított lakásokat nem takarta függöny, mindenhová szabad belátás nyílt. Nappali, háló, konyha… Pillanatokra életképek elevenedtek meg előttem bokszos képű alakokkal, de mielőtt befogadhattam volna a látványt, hátra is hagytuk. Egy körforgalom után, a várost elkerülő autópálya irdatlan viaduktja alatt rátértünk a hegyre vezető szerpentinre. Itt, az egyik kanyaron túl, gyakorlatilag a hegyoldalban leltünk rá új otthonunkra.

Párom telefonon tájékoztatta az érkezésünkről egykori munkaadóját, aki a déli emberek habitusával, széles gesztusokkal, pergő beszéddel fogadott bennünket a birtoka előtt. A nő, hetvenöt éves kora ellenére rendkívül jól tartotta magát, hófehér bőre ránctalan, a szeme tussal kihúzva, a száján rúzs, a körmei lakkozottak, ám az öltözködése hagyott némi kívánnivalót maga után. Lábán széttaposott papucs, testén elnyűtt, koszos göncök, a haja egy szénaboglya, mintha már aludt volna és az ágyból ugrasztottuk volna… A kölcsönös üdvözlés után nekiálltunk kipakolni a cuccainkat.

A szállás:

Nehéz szavakba önteni. Talán, mint a mesebeli csipkerózsika kastélya. Többszintes, teraszos kialakítású, kőkorlátos palota, melyet a százéves álmukat alvó gazdáik mellett a természet teljesen benőtt. Valaha csodaszép lehetett, mára viszont nagyon elhanyagolt. Az alsó szinten egykor a szülök laktak, később a tenyészetének adott otthont – ami igencsak leamortizálta –, de már hosszú évek óta üresen áll. Vagyis… Kóbormacskák vették birtokukba. Mikor beléptünk – merthogy ezt szánta nekünk a tulaj –, macskavizelet és macskaürülék mindent átható, meleg, csípős szaga vágott minket orrba. De tényleg! Szabályosan megszédültem, levegőt is alig kaptam… Nehezen palástoltam a megrökönyödésemet. Néztem a páromat, vajon ő mit szól ehhez, de messze jobb színésznek bizonyult nálam, mert olyan boldog mosoly ült az arcán, mintha hazaérkezett volna. Ha azt hittem, hogy az élményt nem lehet überel, nagyot tévedtem. Házigazdánk vacsorával várt bennünket, meghívott minket a külön bejáratú felső szintre, ami az ő és néhány a tenyészetéből megmaradt öreg kutya hajléka. Ott élnek összezárva úgy, hogy az ebek sosem járnak ki, itt-ott leterített újságpapírra végzik el a dolgukat – már amelyik –, amin a nő simán áttapicskol, hordva szerteszét a piszkot… Döbbenetem akkor érte el a tetőfokát, amikor az egyik kan ráemelve a lábát levizelte a gazdiját, aki ezt észre sem vette, magyarázott tovább, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. (Később aztán mi is megtapasztaltuk az élményt, csakhogy tudjuk, ki az úr a háznál, és hogy merre az arra. Utóbb felvilágosítottak, ez máshol is így van, egy tenyésztő sosem engedi ki az állatait az utcára, ahonnan azok mindenféle halálos kórságokat szedhetnek össze, megfertőzve az egész kennelt, ahová egyébként ugyanezen okból kifolyólag mások sem tehetik be a lábukat. Karantén van. A leterített újságpapír bevett szokás, amit az így szocializált állatok megfelelően használnak, a kanok jelölő ösztöne ellen pedig pelus a megoldás, felnőtt inkontinencia betétet tekernek a derekukra. Persze, aki harminc-negyven évet húz le állatok között, az nem mindig foglalkozik ilyen apróságokkal.)

Az összkép természetesen a madarakkal teljes, melyek egy-egy leválasztott lakrészben – pl. a konyhából nyíló étkezőben –, meg az erkélyen fészkeltek. Volt ott a nagyvilágból mindenféle fajta, amazóniai és ausztrál, törpe és óriás, fehér kakadu, szürke jákó, piros és kékszárnyú ara, de még egy fekete holló is. Mintha egy állatkert madárházába csöppentünk volna, akkora rikácsolást csaptak, hogy amellett az ember a saját hangját is alig hallotta. Kedvesemnek nyomban füldugót kellett rendszeresítenie, mert úgy érezte, halláskárosodást szenved, a nőt azonban a zaj cseppet sem zavarta, mint egy kiöregedett díva, énekelt és táncolt a hálás közönségnek, mely vele táncolt és énekelt. Egészen szürreális volt, amikor később a lakás különböző pontjairól hallottuk a hangját, mégsem találtuk, mert mind a papagájok voltak, melyek ugyanígy utánozták a kutyaugatást és a macskanyávogást. A legdurvább talán mégis az volt, ahogy a nő általuk önmagával veszekedett. Egy időben nála lakott egy barátnője, aki gyakran eltűnt a szobák labirintusában, ezért sűrűn kereste: „Colett, tu à la?” (Colett, itt vagy?) Ezt eltanulták a madarak, és azóta is szajkózzák, amire a nő dühösen válaszol: „Colett nincs itt! (merthogy azóta sajnos) Meghalt!” Közben sajtot majszoltunk és kaktuszrügyeket, amit pezsgővel öblítettünk le… (Roppant vicces a francia nyelv, mert minden u az ü. A busz az büsz, a kaktusz az káktüsz, a bolha pedig püsz [puce]. Amit kedveskedve használnak, mint mi a bogaram, bogárkám kifejezéseket.) Kellemes, oldott hangulatban telt az este.

Talán hihetetlenül hangzik, de a fenti miliő után a saját lakrészünkben már egyáltalán nem volt zavaró a bűz, amit oda először belépve tapasztaltunk, így (teli hassal) nem is éreztük kényszerét, hogy megkeressük a forrását. Bár a fürdi hagyott némi kívánnivalót maga után, az ágyban friss és ropogós ágynemű fogadott bennünket, nyugodt lélekkel hajtottuk álomra a fejünket.

Másnap szürke, borongós időre ébredtünk. Meg kakaskukorékolásra, malacvisításra… Nappalink ablakából kipillantva, amit ugyanúgy nem takart függöny, mint semelyik másikat az épületben, a teraszunkon egy fekete törpemalac követelte reggeli jussát. Hamarosan meg is jelent a házigazdánk, „Mamsel! Mamsel!” – a mademoiselle (kisasszony) után – szólongatva őt rekedt hangján, és adott neki uborkát, szőlőt, meg babapiskótát. Ezt követően vezetett körbe minket büszkén a birtokán, ahol a ház fölött kialakított teraszon külön ketrecekben még kacsák, libák, egy komplett baromfiudvar és további papagájok kaptak helyet. Az irtáson túl az érintetlen természet – gyakorlatilag az ősvadon –, amit semmi nem választ el a telektől, így oda az erdő vadjainak szabad bejárása van, ezért vadkan és róka gyakori vendégek.

Itt és ilyen körülmények közt kellett berendezkednünk az új életre.

A rabság kezdete:

Az első Nizzában töltött napunkat takarítással töltöttük. Kiganéztuk a fürdőt, ahonnan marokszám szedegettük fel a macskaszőrt, ugyanígy a nappaliban, ahol megtaláltuk a bűz forrását. Ahogy fent, itt is újságpapír volt rendszeresítve – az antik bútorok melletti szűk sarkokban –, rajtuk egy kis kupac alommal, amit a macskák megfelelően használtak, csak már az első alkalommal telítettek széttúrva-kaparva… Sürgősen kihajítottuk ezeket, a helyüket fertőtlenítettük, majd hosszan szellőztettünk reménykedve, hogy ezzel megszűnik a probléma. Azzal ugyanis, hogy mi nem éreztük a bűzt, mert megszoktuk, még tudtuk, hogy az ott van, és amíg ezt nem orvosoljuk, addig nem mertük kinyitni a bőröndöt, nehogy a ruháink is átvegyék a szagot.

A nap folyamán segítettünk szállásadónknak a bevásárlásban. Egész heti élelmet, meg madáreleséget vettünk. Itt sok mindent tapasztaltunk. Pl. a déli emberek mentalitását, amihez már volt szerencsénk. A káoszt az utakon, hogy nagyjából senki nem tartja be a közlekedési szabályokat, mindenki megy, amerre gondolja, amikor gondolja… Félelmetes. Aztán a mindenféle náció. Mintha nem is másik országban, hanem egy másik kontinensen lettünk volna, rengeteg arab és néger mászkált az utcákon, akadtak olyan helyek, ahol fehér embert nem is láttunk. Hamar kibukott, hogy vendéglátónk szélsőséges gondolkodású, nacionalista. Nem tartja magát nácinak, mert nem küldené gázkamrába a muszlimokat, nem akarja kínozni őket, csak szimplán atomot dobna rájuk, hogy tűnjenek el egy szemvillanás alatt, mintha soha nem is léteztek volna. Szerinte nincs helyük ezen a bolygón, az emberiség már rég meghaladta a nézeteiket. Elmaradottak, sötétek, képtelenek az asszimilációra… Menjenek vissza Allah nevében oda, ahonnan jöttek! Bár ki nem állhatja a fajtájukat, arab kereskedésekbe és arab piacra jár – ahol meglepően kedves és barátságos azokkal az emberekkel, akiket amúgy utál –, mivel ott lényegesen olcsóbban vásárolhat. Olcsóbban, mint idehaza! Nagyjából mindennek egy euró kilója, az alma, a cukkini, a káposzta, a padlizsán, vagy pl. a mangó és az avokádó, aminek mi 400,- forintért vesszük darabját. A kenyérválasztékuk az nagyon gyatra, gyakorlatilag csak bagettjük és croissantjuk van, de gyümölcsökben vernek minket – van olyan banánkájuk, ami nem nagyobb, mint az ujjam (van ugyanekkora datolyájuk is!) –, és sajtból is van vagy százféle, ami mellé fügét, meg Olivába áztatott szőlőlevelet esznek. „Regime Cretois!” – hallgattuk minden étkezésnél (krétai diéta), s ezzel klasszisokkal egészségesebben élnek, mint mi. Ez abból is megmutatkozott, hogy a hetvenöt éves öreglány úgy loholt, hogy győztük tartani vele az iramot („Allé, allé!” – sürgetett, meg: „On y va!” – Gyerünk! Menjünk!), s úgy pakolászta a 25-30 kilós zsákolt madáreleségeket a kocsiból ki-be, hogy az állam leesett. Egyáltalán nem volt rászorulva a segítségünkre.

Meg kell, mondjam, a regime Cretois rám nem volt különösebben jó hatással. Vagyis hozzá kellett szoknom. Én itthon ragadozóként húst hússal eszem, a szervezetem hosszú évtizedek alatt erre állt rá, amivel napjában egyszer – ébredés után – lerakom a gittet, és a vécézés problémája a részemről ezzel le van tudva. Ott az esti kaktuszrügyek, a reggeli füge, meg az Olivában tocsogó szőlőlevél, amit csicseriborsóval ettem ebédre, igencsak megtekerték a beleimet. Írd és mondd, aznap hétszer (!) látogattam meg a la toalette-et, mindannyiszor tekintélyes mennyiségű bélsarat ürítve, úgyhogy a zöldség- és gyümölcskúra egyetlen nap alatt mindent kipucolt belőlem, amit talán már hetek óta rohasztottam magamban. Ahogy előző nap, a csajok most is éjszakába nyúlóan beszélgettek a papagájrikácsolás közepette családról, munkáról, nosztalgiáztak a huszonöt éves közös múltról… Ezúttal is oldott hangulatban, fesztelenül telt az este.

A következő reggel sziporkázó napsütésre ébredünk, kihasználva az alkalmat, rögtön be is mentünk a városba, hogy végre csobbanjunk a tengerben, hogy kifeküdjünk a plage-ra… Ez volt az én egyetlenem minden vágya!

A tömegközlekedés jó. (Azt az infót kaptuk, hogy a belvárosban lehetetlen a parkolás, így a városnézésnek azt a módját választottuk.) A járatok kellő sűrűségűek – a buszok napközben tízpercenként, a villamosok öt-hat percenként járnak –, azonnal van csatlakozás. Egy tízperces buszút és egy negyedórás villamosozás után, olyan félóra alatt beér az ember a központba, ahonnan további ötpercnyi sétára van a part. Egy vonaljegy másfél euróba kerül – de ha tízes gyűjtőbe vesszük, csak tíz euró! –, amit hetvennégy percig használhatunk, és közben annyiszor szállhatunk át, ahányszor akarunk. Két dologra azonnal felfigyeltünk. Nem is, háromra! Először is, ahogy haladtunk mind beljebb a város szívébe, úgy ritkult a színes bőrű náció. Rengeteg fotót csináltunk – értelemszerűen a parton, a belvárosban és a turisták által látogatott helyeken –, ám ezek közel sem adják vissza annak a hangulatát, amit az első nap tapasztaltunk az arab piacon. Aztán, hogy rendkívül közönyösek az emberek, vagy még inkább bunkó módon önzők. Nagyjából ez jellemzi az egész közlekedésüket. A buszjáratokon, miként idehaza, csak az első ajtón lehet felszállni, a sofőrök rendszeresen kérik az utasokat, hogy fáradjanak beljebb, hogy mások is felférjenek. Amíg ez nem hangzik el, arrébb nem menne senki. A villamoson is ugyanez a helyzet. Anyukák szállnak fel babakocsikkal, amivel aztán megállnak az ajtóban, s onnan senki többet se fel, se le. Valamiért még sincs hiszti, mindenki keres egy másik ajtót. Láttunk egy idős asszonyt, töpörödött volt, sovány és gyenge, alig állt a lábán, ám a közelében ülőknek eszébe nem jutott átadni neki a helyet, vagy megkérdezni, hogy leülne-e, és ezt az öregasszony sem nehezményezte, mint ahogy mondjuk idehaza tenné zsörtölődve. A harmadik, hogy rettentő igénytelenek az emberek. (Ami nekem nyilván nem szúrt volna szemet, ezt párom vette észre.) Benne úgy élt, hogy a francia nők nagyon szépek, akik mellett/közt ő egy kis csúf béka. Most megrökönyödve tapasztalta, hogy simán kimennek az utcára smink nélkül, centis lenövéssel a hajukban, ápolatlan, repedezett sarokkal, lepattogzott körmökkel… „Tragédia!” – szörnyülködött újra meg újra. Rájött, hogy amit ő szépségnek látott, az csupán úri pompa – ha tetszik, rizsporos paróka, ami alatt fapálcával vakarásszák a tetveket –, de hiába hordanak Bulgari, Prada, vagy Loui Vuitton szandikat, ha azokból az utca kövére lóg a lábuk ujja… „Brrr!” – borzongott ezt látva.

A parton ért minket a következő meglepetés. Már engem, mert a párom az tudta, csak ennyi idő után már nem emlékezett rá, hogy… A híres francia Riviéra, a sokat emlegetett Cote D’azur bizony, kavicsos. Nem is! A kavics azt feltételezi, hogy apró dologról beszélünk, ezek az öklömnyi gümlik sokkal inkább kövek. Aminek marha jó hangja van, ahogy görgetik a hullámok, dallamosan sustorognak, ám ezeken közlekedni?! Cipőben még elbotorkál az ember – bár akkor is oda kell figyelni, hova lép, mert könnyen kifordul a bokája –, na de mezítláb?! Lepakoltunk egy üres területen, levetkőztünk – előzőleg egy nyilvános vécében öltöztünk át fejenként ötven centért –, majd elindultunk: „Áu! Uh! Jaj! Hu!…” Nekem sikerült eljutnom a vízig, kedvesem azonban elvérzett. Ő köszönte szépen, nem kért az élményből.

A parton aszalódni úgy, hogy ott igazából nincs mit csinálni – max. az ötpercenként érkező, a fürdőzők feje fölött leszálláshoz készülő repülőgépeket bámulni –, elég uncsi, ezért egy idő után összeszedelődzködtünk, és nekiindultunk Nizza belvárosának, hogy felfedezzük azt. Először végigmentünk a Promenade des Anglais-en, a parti sétányon, ahol a nyáron a 86 halálos áldozatot követelő terrortámadás történt. Nem volt nehéz rálelni a tragédia színhelyére, még rengeteg mécses, virág és kegytárgy őrizte fájó emlékét. Az emberek mosolyogva fotózkodtak előtte. Aztán bevetettük magunkat az öregvárosba, és itt bóklásztunk estig. Rengeteg streetartost láttunk az utcán. Szoborembert, tűzzsonglőrt, karikaturistát, zenészt… Csakúgy kíváncsiságból megkérdeztem tőlük, mi kell ahhoz, hogy az ember „kitelepüljön”, hol kell közterület-foglalási engedélyt kérni, mennyibe kerül? Nem értették a kérdést. „Jössz és dolgozol – magyarázták. – Azért senki nem szól. Csak árulni nem szabad. Azt büntetik.” (?!)

Hazatérve, az otthonunkban ugyanolyan bűz fogadott minket, mint első alkalommal. Nem olyan intenzív, de határozottan érezhető. A szag forrását egyáltalán nem lehetett lokalizálni, az a hosszú évek alatt nyilván beette magát a padlóba, a falakba, a bútorokba, a kárpitba… Fáradtak voltunk már egy újabb – és alaposabb – takarításhoz (meg különben is várt minket a regime Cretois!), ezért elnapoltuk a projectet. Vacsoránál élménybeszámolót tartottunk vendéglátónknak, akitől megtudtuk, hogy heti táplálékszerző körútjaitól eltekintve sosem jár a városban – a történelmi belvárosban meg pláne! –, és nem látogatja a tengert. Vámpírként él a hegyen, erdőszéli kastélyában (ahol sosem éri napfény, ez meg is látszik a hibátlan bőrén!), összezárva az állataival, amelyekről gondoskodnia kell… Ekkor pedzegette meg, hogyha sikerült berendezkednünk, ha kipihentük az utazás fáradalmait, és láttuk, amit akartunk, akkor talán elkezdhetnénk a munkát, amiért jöttünk. „Természetesen” – biztosítottuk.

A börtön:

Ettől kezdve folyamatosan takarítottunk. A következő nap elhúzkodtuk a bútorokat, hogy alattuk/mellettük/mögöttük is kiganézzunk, és ekkor ért minket a sokkhatás: a hálóban, a hatalmas franciaágy alatt, melyben harmadik éjjel aludtunk (és nem mellesleg, szexeltünk!) szarkupacok lapultak. Nem egy, nem kettő… (Egyből szóvá tettem a máskor kényeskedő kedvesemnek, hogy soha többé ne nyafogjon a hónaljszagom miatt!) A sokkhatás aztán azzal vált teljessé, hogy ugyanilyen kupacokat a gardróbban is találtunk, ahol a tulaj a régi ruháit tárolja. Miután elpanaszoltuk a dolgot, kaptunk Javelt – ez a mi Flóraszeptünkhöz, vagy a Cloroxhoz hasonló ottani szer –, amivel kifertőtlenítettük az egész lakást. (Mentségünkül szolgáljon, hogy a ház körül burjánzó flóra miatt a szobákban elég gyenge fényviszonyok uralkodnak, amin nagyon a gyatra világítás sem segít, így fordulhatott elő, hogy az aknák odáig rejtve maradtak előlünk.) Természetesen nem sokra mentünk vele. Eredetileg úgy volt, hogy külön leszünk, de hiába laktunk külön lakrészben, magányában házigazdánk rendszeresen meglátogatott bennünket, és hozta be a kutya-, macska-, disznó- baromfi- és papagájszart az otthonából, illetve az udvarról, ahol végigcsattogott a házi papucsában. Újra és újra takaríthattunk fel utána.

Az állatok ellátása is gyakorlatilag szarpucolást jelentett. Elkészíteni a kajájukat nem volt nagy kunszt, felaprítani a zöldségeket, gyümölcsöket, kiporciózni a magvakat, tápokat viszonylag hamar megvolt, letudta az ember egy óra alatt, de kitakarítani a ketreceket… A madarak minden nap annyi szutykot termeltek, hogy azt három-négy órát is vakarászhattuk. és ez ment nap nap után.

Párom nagyon hamar belátta, hogy Nizza ide vagy oda, a szarpucolás nem az a tevékenység, amiért érdemes volt feladnia a titkárnői állását. Ráadásul tartott is azoktól a hatalmas állatoktól, melyek az ujjnyi csőreikkel, melyekkel kemény trópusi magvakat törnek fel, simán letéphetik az ember ujját, orrát, fülét… Már az első hét után vissza akart menni, nekem kellett tartanom benne a lelket, hogy ne adja fel. Adjon egy kis időt, hogy bedolgozzuk magunkat a közegbe, ne kullogjunk haza szégyenszemre. Nem kell örökké ezt csinálnunk, ez itt csak egy ugródeszka. Itt vagyunk Nizzában, van fedél a fejünk felett, etetnek minket… Cserébe szart pucolunk. Amíg nem találunk mást.

Letudván a napi kötelességünket nekiálltunk munka után nézni. Sajnos már novemberben jártunk, ott is véget ért a turistaszezon, borongós, esős idők jöttek, eltűntek az utcákról a streetartosok, akik közt hennásként elvegyülhettem volna. Erről lemaradtam. Elég jól boldogulok a némettel, angollal, de franciául sajnos nem beszélek, így nem állt előttem sok alternatíva. Végigjártam a kinti rajziskolákat, abban reménykedtem, modellként majd el tudok helyezkedni, ahhoz nincs szükség a nyelvismeretre, de pechemre mindenhol néger csajokat foglalkoztattak, rám nem tartottak igényt. Meg voltunk lőve. Párom perfekt francia, és velem ellentétben neki végzettsége is van, megírta hát az önéletrajzát, amit elkezdett beadogatni ide-oda. Első körben kutyakozmetikába, meg állatorvosi rendelőbe, ahol elláthatna asszisztenciát. Teltek múltak a hetek, és nem kaptunk visszajelzést. Közben a nő kezdett egyre inkább ránk telepedni. Már nem csak az állatokat kellett ellátnunk, hanem a délutánjainkra is talált elfoglaltságot. Pl. leolvasztottunk egy fagyasztószekrényt, amiből a jégkrémek mellől madártetemek kerültek elő – meg olyan súlyosan toxikus szerek, melyekkel a menthetetlen állatokat lehet fájdalommentes halálba segíteni! –, ezeknek sírgödröt ástam és eltemettük őket… Ilyenek. Párommal előbb megnyíratta az elhanyagolt kutyáit, aztán ablakot pucoltatott, majd befogta nála is kitakarítani, velem meg "férfimunkákat" végeztetett. Ketreceket javítottam, amiket már kikezdtek a madarak, itt potyog a csempe, ott feljön a járólap, emitt lóg az ajtó, amott beázik… Egy hónap leforgása alatt már teljes munkaidőben robotoltunk reggeltől estig. Bérezés nélkül, csupán koszt és kvártélyért. Rabok voltunk. Börtönőrünk persze kedves volt, meg aranyos, vett nekünk mindent, amivel kényelmesebbé teheti az otthonunk (a cellánk), s benne az életünk, szőnyeget, miután panaszkodtunk a hideg padlóra, edényeket, hogy főzhessünk magunknak, kenyérpirítót, kávéfőzőt, egy normális állólámpát… De mint tudjuk, a pokolba vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve. Ettől nem lettünk boldogabbak.

Nizzában nincs fűtésrendszer. Merthogy ott nincs tél. De azért öt-tíz fokban befagy az ember valaga. Pláne, ha az otthonában is ez a hőmérséklet uralkodik. Ők ott nem problémáznak ezen, a csecsemők rugdalózójához hasonló "házi ruhát" hordanak. Kaptunk mi is. (Szép, ocelotmintás rabruhát.) Na most abban sok mindent nem lehet csinálni. Nagyon vécézni sem. A kint tartózkodásunk alatt egyszer nem láttuk, hogy szállásadónk zuhanyozott volna, de ami még ennél is durvább, hogy a ruháit sem mosta. Kirakta őket "szellőzni". Aztán, miután kiszellőztek, hetek múltán újra felvette őket… Fura, hogy páromnál végül mégsem ez tette be a kiskaput, hanem amikor már egy hónapja nem szőrtelenített, döntött úgy, hogy na jó, ezt így nem csinálja tovább. Hiányolta a körmösét, a fodrászát, a kozmetikusát…

A szökés:

Karácsony ürügyén jöttünk haza, meglátogatni a rokonainkat, és többé nem mentünk vissza. Csak a legszükségesebb cuccainkat hoztuk magunkkal, mindent otthagytunk, ami magába itta azt a szagot, amit soha többé nem akarunk érezni.

Mondanom sem kell, mindenki komplett idiótáknak nézett minket. Hogy tudtuk otthagyni Nizzát, a napfény városát azért a szánalmas életért, amit idehaza élnek az emberek?! Megnyugtattam a hitetlenkedőket, hogy Nizza szar. Ott sem különb az élet, mint nálunk. A kisember rabságban sínylődik itt is, ott is, kiszolgáltatva a nála gazdagabb, vagy a rendszer kénye-kedvének. Ennyi a történet.

Nem olyan rég elolvastam Duncan Shelley Paktum trilógiáját. Ebben egy idegen civilizáció képviselői látogatnak el a Földre. Egyikük egy "anyagbeszerző körútja" során, amikor új ízeket keresett és gyűjtött egy kozmikus étteremlánc számára, lelt csöpp bolygónkra, ahol is levadászott néhány élőlényt, köztük pár embert. Az étteremlánc tulajdonosainak az emberhús ízlett leginkább – persze csak az, amit menekülés közben ejtettek el, mert a halálfélelem, a zsigeri rettegés során felszabaduló hormonok (adrenalin?) megfűszerezték –, így egyből megrendelést adtak egy nagyobb szállítmány felvásárlására. Az idegenek azért érkeztek, hogy vezetőinknek ajánlatot tegyenek a húsunkra. Egy olyan mennyiségű ember rendszeres "vágására", ami kordában tartaná a szaporulatunkat. Háborúk, betegség és éhínség nélkül. Mert természetesen nem ingyen gondolták mindezt, hanem ellenszolgáltatás fejében, ami megoldást jelentene az emberiség jelenlegi problémáira. Pl. a rák elleni szer. Egy ilyen ajánlat visszautasíthatatlan (?!), vezetőink készséggel kötik meg az üzletet (paktum), főleg, hogy maguk és az általuk megnevezettek mentességet élvezhetnek a vágások alól, plusz olyan technológiát kapnak cserébe – mint a halhatatlanságot biztosító sejtregeneráló szérum –, amivel megteremthetik a világbékét. (Hogy zavartalanul folyhassanak a vágások.) A történet három kötetben persze nem erről szól, hanem arról az ellenállásról és az ő hősi küzdelmükről, mellyel egy maroknyi csapat felveszi a harcot a bennünket vágóhídi marhákként kezelő, s magukat felsőbbrendű fajnak tartó betolakodókkal szemben. A cselekmény innentől átcsap olcsó akció-horrorba, nem akar más lenni, mint ami: szórakoztató irodalom. A témafelvetés viszont elgondolkodtatott.

Régóta kutatjuk az eredetünket, foglalkoztat, hogy honnan jöttünk és mi végre vagyunk a világon. Két uralkodó nézet terjedt el magyarázatként. Az egyik szerint létezik egy korlátlan hatalommal rendelkező entitás (Isten), mely kezdet és vég nélkül, örökké való, s mi kvázi az ő gondolataiból pattantunk ki. Az egész világegyetem, velünk együtt a semmiből teremtődött azért, mert valakinek (valaminek?) épp ehhez volt kedve. Miután fürkésző tekintetünket egyre távolabbi régiókba fúrtuk, és a vöröseltolódás jelenségével felfedeztük, hogy az Univerzum tágul (egyesek szerint menekül Chuck Norris elől), arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt egyetlen pontból teszi. Ebből egyenesen következett, hogy valamikor minden anyagnak ezen pontba kellett sűrűsödnie, amivel az avítt teremtéselméletet felváltotta a The Big Bang Theory, az ősrobbanás elmélete. A tudomány jelenlegi állítása szerint – ami semmiben sem különbözik az isteni kinyilatkoztatástól, „legyen világosság!” –, a nagy büdös semmi fogta magát, és egyszer csak anyagra meg antianyagra hasadt, s ezzel megszületett a mindenség. A földi élet, és vele az ember ugyanezen a módon keletkezett, véletlenek sorozatának köszönhetjük a létünk. Nem vagyunk más, mint egy kavargó betűleves, amiben random összeállt a Britannica Hungarica 25 példánya.

Bár korábban is ismert volt, igazából az ősrobbanás tanával nyert teret az Exogenezis hipotézise, mely szerint a földi élet nem itt keletkezett, hanem máshonnan érkezett ide. Az elmélet hívei azt vallják, hogy az élet kialakulásához – az élő szervezet működéséhez – nélkülözhetetlen anyagok létrejöttéhez egy teljes „sztelláris ciklus” szükséges. Ma úgy tartják, a világegyetem 13,8 milliárd éves (± 200 millió év), és ezen idő alatt már számtalanszor lejátszódott az a folyamat, melyben a holt csillagporból új csillag születik (a mi napunk is egy ilyen második generációs csillag), körülötte bolygórendszerrel, ahol aztán már többször is kialakulhatott az élet. A Pánspermia hipotézise szerint, az élet legegyszerűbb képviselői túlélhetik az őket hordozó planéta pusztulását, és kisodródva a világűrbe, hibernált állapotban, mint egy lefagyasztott hímivarsejt, évmilliók, vagy akár évmilliárdok múlva, fényéveket utazva táptalajra lelhetnek, ahol megtermékenyítve egy még szűz földet, újra elszaporodhatnak megteremtve egy új bioszféra alapjait.

Továbbhaladva ezen a gondolaton, miért feltételezzük, hogy a planéta pusztulását csak a mikroszkopikus organizmusok élhették túl? Egyszer a mi napunk is elégetve a hidrogénkészletét, majd a Föld pályájáig hízik, ha addig nem írtjuk ki egymást és nem akarunk a nap fűtőanyagául szolgálni, el kell hagynunk ma még biztonságosnak vélt otthonunkat. Miért ne tehette meg ugyanezt egy másik értelmes faj, mely nemhogy előttünk, de már a napunk születése előtt milliárd évekkel is létezhetett? Azóta ez az ősi faj már rég kipusztulhatott, vagy – ha képes volt elhagyni addigi élőhelyét – akár be is népesíthette az egész kozmoszt. És itt kapcsolódik össze Duncan Shelley írása az eredetkutatással. Mert mi van, ha az élet a Földön nem a véletlen műve, hanem nagyon is tudatos tervezés eredményeként szándékosan lettek elhintve a magvai. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor arra is gondolnunk kell, hogy a magvakat azért szórjuk, hogy majdan learassuk, vagy leszüreteljük termését.

Amikor megszülettem, még csak három és félmilliárdan voltunk a Földön. Alig negyven év leforgása alatt ez a szám megduplázódott, populációnk hétmilliárd főre duzzadt, amit nagy csinnadratta közepette ünnepeltünk, még himnuszt is írtunk önmagunk dicsőítésére a jeles alkalomból. (Azóta további félmilliárd fővel gyarapodtunk, ám ennek már nem volt hírértéke.) Ez a szaporulat egyszerűen fenntarthatatlan, a Föld készletei – termőföld, édesvíz – már most nem képesek eltartani ennyi embert (már azon a szinten, ahogy mi itt Európában élünk), milliárdok éheznek, a kutatók így gőzerővel azon munkálkodnak, hogy a táplálékot szintetikus úton, mesterségesen is elő lehessen állítani gyorsan, olcsón, nagy mennyiségben…

Elképzeltem a problémát kozmikus méretekben, amikor egy hozzánk hasonló szapora faj kinőve életterét meghódítja az űrt, s ott évmilliók, évmilliárdok alatt nemcsak naprendszereket, hanem egész galaxis halmazokat népesít be. Náluk mekkora gondot jelenthet az élelmezés? Nyilván bolygóméretű tápanyagfarmokat kell fenntartani, hogy szükségleteiket kielégítsék. Ennek a legegyszerűbb módja, ha a megfelelő táptalajon elhintik a tápanyag magvait, megvárják, míg kisarjad, s aztán időről-időre betakarítják a termését. Talán a mi otthonunk sem kivétel alóla.

A Földön, csak az utóbbi ötszáz millió évben több tömeges fajkihalás is történt. (448 millió évvel ezelőtt a kambrium-ordovícium kihalási esemény, 444 millió éve az ordovícium-szilur kihalási esemény, 360 millió éve a késő devon kihalási esemény, 251 millió éve a perm-triász kihalási esemény – ez volt az eddigi legnagyobb, ebben a tengeri fajok 96%-a és a szárazföldi fajok mintegy 70%-a tűnt el nyomtalanul –, 200 millió éve a triász-júra kihalási esemény, és a legismertebb, a kréta-tercier kihalási esemény, melyben 65,5 millió évvel ezelőtt a teljes földi bioszféra mintegy 50%-a pusztult el, köztük a dinoszauruszok.) Valószínűleg ezt megelőzően is történt ilyen, de a korábbi élőlényeknek még nem volt szilárd vázuk, ezért fosszíliák sem maradtak fenn kellő számban, így csak a fanerozoikumtól követhetjük nyomon a tömegkihalásokat. A jelenségre mindmáig nincs tudományosan bizonyított magyarázat, kozmikus katasztrófát gyanítanak mögötte. Üstökös, vagy meteorit becsapódását, ami kibillentve a Földet addigi forgástengelyéből klímaváltozást okozott, kontinenseket elárasztó árvizek söpörhettek végig a bolygó felszínén, a sorozatos vulkánkitörések hamuval áraszthatták el a légkört, "nukleáris telet" idézve elő… Mi van, ha más a magyarázat? Ha a tömeges fajkihalásokat nem a véletlen generálja, hanem egy tudatos, számító faj, mely időről-időre idelátogat – meg még ezeregy helyre máshova, ahová "biofarmokat" telepített –, hogy betakarítsa a termést. Valamennyi növény és állat nem egyéb a számukra, mint biomassza, a táplálék leggyorsabban és leghatékonyabban előállítható terméke, amit rendszeresen "lecsapolnak", hogy kozmikus fajukat jóllakassák.

Nem úgy képzelem, ahogy azt Duncan Shelley megírta. Szerintem automata rendszerek érkeznek, szimpla aratógépek, melyek lélektelenül végzik programozott munkájukat. Felszippantanak mindent, mi az útjukba akad, hogy aztán bedarálva "teljes értékű" tápanyag rudacskákat állítsanak elő, amelyekben tökéletes arányban található fehérje, zsír és szénhidrát, élelmi rost (meg persze nyomokban mogyoró…) Már csak az a kérdés, mikor jönnek el újból? Meg hogy találnak-e még itt akkor valamit. Ugyanis a biológusok nagy része a jelenkort is egy kihalási hullám részének tartja, a holocén kihalási eseményként, melyért egyedül az emberiség pusztító tevékenysége a felelős. A felelőtlen erdőirtás, a mértéktelen halászat, vadászat… Ha nem igyekeznek a gazdák – ha nem telepítettek ide "vészcsengőket", melyek figyelmeztetnék a közelgő katasztrófára –, nem hagyunk a számukra semmit. Csak mi maradunk. A mi húsunkkal kell megelégedniük.

Az egyetemi éveim alatt – képzőművészeti hallgatóként, anatómiaóra keretében – boncoláson vettem részt. Tanárunk jó kapcsolatot ápolt a megyei kórház patológusával, ő vitt el bennünket a proszektúrára. Az ember abban a hitben él, hogy az ilyen helyek a pincében vannak, vagy valahol az épület egy távoli pontján, ahová egy hosszú folyosón lehet eljutni villogó neonfények alatt – általában így ábrázolják a filmekben –, erre számítottunk, egyfajta előszobára, ahol majd lelkileg felkészülhetünk a ránk váró borzalmakra, de csalódnunk kellett. A folyosó stimmelt, ahogy a neonvilágítás is, az enteriőr azonban cseppet sem különbözött egy irodaház belső terétől. A padlón futószőnyeg, balra ajtók sora, jobbra szekrények… Talán csak a lengőajtó volt fura, ami mellett egyik oldalt hűtő állt, a másik oldalon fotel, előtte egy talpas, alumínium hamutállal.

Kitárva a lengőajtót, egyből a boncteremben találtuk magunkat kiterített hullák társaságában. Sokkoló az élmény. Nem igazán tudtuk, hogyan is kell viselkedni ebben a környezetben, ezért mind csendben toporogtunk zavarunkban. Az ember megint csak azt hihetné, hogy egy ilyen helyet körülleng valami aura, akár egy ravatalozót – vagy mondjuk egy templomot, ahol Krisztus megannyi mása néz le ránk vádlón a keresztfákról –, elvégre mégiscsak holtak fekszenek ott közszemlére téve, akiket (amiket?) tisztelni illik, ám ismét csalódnunk kellett. Nagyon hamar rájöttünk, hogy az ember lélek nélkül csak egy húsdarab, miután megszűnünk természetes személyként létezni, hátrahagyott porhüvelyünk tárggyá válik, ami éppúgy (alkat)részeire bontható, mint egy disznó a vágóhídon. Nem vagyunk más, csupán bőr-, izom-, és csontszövet, vérerek és idegek, meg zsigerek.

A teremben kerekes hordágyon két holttest is feküdt – egy férfi és egy nő, mindkettő csont soványan, hasukon durva fércvarrással, mintha lyukas zsákokként öltötték volna össze őket –, de minket egy fémasztalhoz tereltek, amihez egy nő akkor tolt egy friss testet. A személy az éjszaka hunyt el, és a hullamerevség olyan fokán állt, hogy elég volt csak az egyik karját és lábát megragadni, ezeknél fogva – akár egy kirakati próbababát – az egész testet át lehetett húzni a boncasztalra. Alanyunk hetven körüli férfi volt, megtermett, látszólag jó húsban lévő példány, a felületes szemlélő meg nem mondta volna, hogy már nem él. A szeme csukva volt, a szája nyitva, mintha csupán békésen aludna, egyedül szokatlan sápadtsága árulkodott arról, hogy már halott. A vértelen ajkak és a körmök, melyeknek hiányzott a természetes pírja, meg a hófehér makk a pénisz végén.

A nő, aki betolta és az asztalra rángatta a holtat, végezte a boncolást. Először lecsutakolta a testet egy szivaccsal – a víz, ami egy mennyezeti slagból folyt, megállt a hulla nyitott szájüregében, az onnan nem szivárgott el –, majd szikét ragadva megejtette a filmekből ismert Y bemetszést a mellkason és a has vonalán. Vér nem folyt, csak a zsírsejtek apró gömböcskéi fordultak ki a bőr alól élénk narancssárgán, mintha nem is élő szövet, hanem festett és lakkozott műanyag lett volna. Ugyanezt a benyomást keltette az izomszövet is. Az emberi hús olyan vörös, hogy az még véletlenül sem téveszthető össze a disznó, vagy a marha húsával – talán a lóéhoz tudnám hasonlítani –, de a legfurcsább (nyilván valami hártyának köszönhetően), hogy aszerint, miként éri a fény, a szivárvány színeiben irizál, mint egy benzinfolt a víz felszínén.

A bordák kézifűrésszel lettek átvágva. Erős, határozott mozdulatokkal éppúgy, ahogy azt egy hentes teszi a húsáruval. Kiemelve a széttrancsírozott darabot, a tüdő halványrózsaszínen tárult elénk, amit valami fekete háló borított. A társaságból elsőként felbátorodva mindjárt meg is kérdeztem, hogy „ez az érhálózat, a benne megalvadt vérrel?”, amire boncmesterünk azt válaszolta: „nem, ez a városi levegő.” (?!) Látva értetlenségünket elmagyarázta, hogy a férfi valószínűleg vidéken élhetett és sosem dohányzott, mert a városi emberek és a dohányosok tüdeje nem ilyen. A tüdőbe került szennyeződés, ami a kilégzéssel nem távozik, az sosem ürül ki onnan. A mikroszkopikus szemcséket bekebelezik a falósejtek, és a tüdő külső, látható felületére betokozódva évek, évtizedek alatt tömítik el a tüdő egyre mélyebb rétegeit, csökkentve ezzel a légzőfelületet. A tüdő nem regenerálódik, nem tisztul, a kátrányos lerakódás örökre ottmarad, de nincs ezzel semmi baj. A tüdő hálás szerv, 50%-os kapacitással is ellátja a feladatát, így akár fél tüdővel is teljes életet élhetünk. Mint fél vesével, fél szemmel, fél mellel, vagy fél herével… Túl vagyunk biztosítva, a páros szervek egymaguk is ellátják a feladatukat.

Végignéztük a teljes boncolást, mely alatt a nő hasonló részletességgel és alapossággal magyarázott el mindent. Kivágva a szívet marokkal préselte ki belőle a megkocsonyásodott vért, ami leginkább szederdzsemre emlékeztetett, felvágta a gyomrot, a májat, a veséket… Jól viseltük. Egyáltalán nem terjengett ott gyomorforgató bűz, miként azt egynémely filmben ábrázolják (teszem azt felpuffadt vízi hullák boncolásánál) – leginkább a fertőtlenítőszag dominált –, felnyitva a testet ugyanolyan belsőségszag csapott meg bennünket, mint amilyet disznóvágás során érezhetünk. Egyedül a gyomortartalom hányásszaga volt zavaró, meg a kiforduló bélsár szaga – a mortem (halál) okát kerestük –, amit nyugodtan nevezhetünk hétköznapinak, gyakorló anyák naponta találkozhatnak vele, az elsők nem is ettől lettek rosszul, hanem amikor a nő azt mutatta meg, hogyan ürül az epe a nyombélbe. Erőlködve nyomkorászta az epehólyagot, nyögve, hogy „ez a természetben egy kicsit könnyebben megy…”

A legtöbben természetesen azt nem bírták, amikor a koponyaüreget tártuk fel. Ehhez előbb szabaddá kellett tenni a koponyatetőt. A hajas fejbőr erősen tapad a koponyacsonthoz, a nőnek azt valósággal le kellett szakítania onnan a tarkón megejtett metszéstől, hogy aztán nemes egyszerűséggel ráhajtsa az arcra, mint valami szemfedelet. A koponyacsontot elektromos fűrésszel vágta körbe, de az sem esett le csakúgy magától, le kellett feszíteni az agyat borító hártyáról vésővel és kalapáccsal. Az agy felszeletelése után leltünk rá a halál okára: glioblastoma multiforme (gyorslefolyású, igen agresszív agydaganat), mely előrehaladott állapotban, több csomóban támadta meg az agy fehérállományát.

Miután végeztünk, visszakerült a koponyatető, amit a fejbőr tartott meg úgy, hogy az egy szimpla tűzőgéppel oda lett kapcsozva a tarkóhoz. Minden egyéb – az agy, a mellkas-, és a hasüregi zsigerek – egy zacskóban végezte, melyet a nő visszahelyezett az üres testbe, rárakta a kifűrészelt bordakosár darabot, majd összefércelte felette a bőrt egyszerű pelenkaöltéssel.

Zárásként még feltárta előttünk az egyik térdízületet. Hogy élőben is lássuk azt, amiről csont-, ill. izomtanon tanulunk. Úgy volt megbeszélve, hogy krokikat (gyors vázlatrajzokat) készítünk, mindannyian készültünk vázlattömbökkel és rajzeszközökkel… Én egy fényképezőt vittem magammal. Megkérdeztem a boncmestert, hogy készíthetek-e felvételeket. Természetesen, válaszolta, csak arra kért, a személy ne legyen felismerhető rajta, szorítkozzam részletekre. Ahogy a megfelelő nézőpontot kerestem, zavaró momentumot vettem észre. Teljesen ösztönös volt a mozdulat, amellyel odébb tettem a szivacsot, ami rendre belógott a kompozícióba… „Azt csupasz kézzel nem kéne fogdosni!” – figyelmeztetett a nő. Hiába csutakoltam le később, azzal a kézzel, amivel egy halott hámsejtjeivel érintkeztem akaratlan, nem szívesen fogtam meg bármit is utána…

Egyszer dolgoztam egy vágóhídon. Nem hentesként, hanem építőipari munkásként, erről már írtam a Kényszerbelsőség c. posztomban. Akkor nem részleteztem, miket láttam ott, elintéztem annyival, hogy „értelemmel bíró, érző lényeket likvidálnak, hogy a saját beleikbe töltsék őket, futószalagon, ami gyakorlatilag tömegmészárlás, nagyüzemi fajirtás a nap 24 órájában”, most azonban megosztom az élményeimet. Elmesélem a folyamatot, hogyan is kerül a hentesáru a húsos pultba, s onnan az asztalunkra, hogy aztán jóízűen elfogyasszuk azt. (Előre bocsátom, hogy az írás az érzékenyebb lelkűeknek felkavaró lehet, ezért csak erős idegzetűeknek ajánlott.)

Az állatok teherautókon érkeztek az üzem területére. Valószínűleg nem ezzel kezdődött számukra a tortúra, de az biztos, hogy itt érte őket az első nagyobb trauma. Ugyanis voltak ott emberek, akiket azért fizettek, hogy letereljék a jószágokat a kocsikról. Nekik napi nyolc órában, váltott műszakban nem volt más dolguk, ha befutott egy szállítmány, mint üvöltve püfölni a jószágokat, amelyek összezsúfolva, az utazás traumájától megzavarodva azt sem tudták, hol vannak, mi történik velük, merre van az erre meg az arra… "Ösztökélni" kellett őket, hogy meginduljanak a plató végi rámpán. Erre egy olyan eszközt használtak, ami leginkább egy kis kézi seprű nyelére tekert gumilábtörlőre hasonlított. Kárt nem okozott, viszont ha odasóztak vele, csíphetett rendesen, mert a disznók úgy visítottak, mintha elevenen nyúznák őket. Nemegyszer voltam szemtanúja, hogy a szerencsétlen állatok lábukat törték az igyekezetben, hogy elkerüljék az ütleget, de olyan is akadt, hogy ottmaradt egy-egy, miután halálra tiporták a többiek. Ilyenkor hívtak egy hatósági állatorvost, aki felnyitva az elhullottat megszemlélte a belső szerveit, hogy nem valami kórság végzett-e vele, s ha egészségesnek találta – mindig egészséges (értsd: emberi fogyasztásra alkalmas) volt a diagnózis –, jött érte egy villás targonca, amivel alányúltak, és vitték a vágóba. (Közben órák teltek el, ami alatt a tetemet körüldongták a legyek, tán be is köpték… Az már senkit nem érdekelt.) A megmaradtakat karámba terelték, ahol erős vízsugárral mosták le róluk a szart, amivel az úton izgalmukban és félelmükben összekenték egymást, csak ezután kerültek a vágóba.

Itt először egy fickó várta őket nyakba akasztható kis dobozkával az oldalán, amihez egy vezetékkel összekötve villás bot társult, fogalmam sincs, mekkora feszültséggel a végén, de elég volt csak hozzáérinteni a négylábúakhoz, s azok nyomban összecsuklottak. A következő alak kampót döfött a "lábikrájukba", s a gépsor már emelte is az elkábított állatokat, melyek így indultak utolsó útjukra, fejjel lefelé csüngve, hogy majd párizsiként, olaszként, soproniként és egyéb húskészítményként végezzék. Valaki elektromos kést döfött a nyakukba – "szakmunkásunk" esőköpenyhez hasonló öltözetet viselt, mert hiába a négy élű pengéhez csatlakozó alkarnyi gégecső, ami elszívta a vért, az még így is hektoliterszám zubogott rá a nap folyamán –, más a hasukat vágta fel kifordítva a zsigereiket (ha ilyenkor nagy ritkán még meg nem született kismalacokat találtak, az grátisz volt a dolgozóknak, amit egy-egy fejjel együtt nyomban kifőztek, mert a főtt fejhúsnál és az omlós magzati húsnál nincs is finomabb), a következő egy irdatlan fűrésszel kettészelte őket a farkuktól az orruk hegyéig… A nagyüzemi gépsor, s a rajta dolgozók kérlelhetetlenül végezték a dolgukat, hogy a disznók, melyek reggel még vidáman röfögtek, estére már szalonnaként, oldalasként és csülökként sorakozzanak a hűtőkamrákban.

A marhákkal egy fokkal "humánusabban" bántak. (Talán mert kevesebben utaztak egy teherautón, így könnyebben kezelhetőek? Vagy mert jámborabb természetű jószágok, mint röfögő sorstársaik? A fene se tudja.) Méretük miatt nem fértek el a gépsoron, ezért ők egy külön csarnokban – az úgynevezett „kényszervágóban” –, egyénileg kerültek feldolgozásra. Az áldozatokat szűk folyosón terelték a vesztőhelyre, ahol nemes egyszerűséggel letaglózták őket. Valaki kétfelől hurkot vetett a nyakukba, hogy ne mozdulhassanak, míg valaki más egy hatalmas buzogánnyal – fejszényi fanyél, a végén egy jó két öklömnyi vasgolyóval, amiből egyetlen fémtüske áll ki – a kikötözött állatok szarva közé csapott, amitől azok egyből megroggyantak. A műsornak ezzel korántsem volt vége, mert a koponyán ütött lyukon keresztül egy hosszú fémpálcával még beletúrtak a fetrengők agyába… Valószínűleg ez lehetett az oka annak, amit később látnom engedtetett, míg élek, nem felejtem el. A marhákat nagyon gyorsan szétkapkodták, és azonnal hűtőkocsira pakolták. A disznókkal ellentétben nem felezték, hanem negyedelték őket – persze csak miután lenyúzták a bőrüket, ami a bőrgyárba került cserzésre és festésre, hogy majdan kabát meg cipő készüljön belőlük –, s ezek az embernyi táblák egy-egy lábuknál fogva lógtak alá a mennyezet kampóiról. Egy alkalommal elküldtek egy olyan nylonzsinórért, amivel a kampókra aggatták eme darabokat, így volt szerencsém betekinteni egy hűtőkocsiba, amibe nem sokkal azelőtt rakták be az árut. Úgy higgyék, ahogy mondom, hogy az ott sorakozó nyúzott testeken még az összes létező izom rángott! A felszíni és a mélyrétegű izmok egyaránt. Egy remegő húskocsonya volt az egész – vonagló lábak, rángó bordák, ficánkoló farkak… Ez az élőholtak valódi tánca! –, horrorfilmet idézett a jelenet.

Mindezek harminc évvel ezelőtti emlékeim, még az "átkosból", gyaníthatóan az EU szabályozása ma már nem engedi meg a hasonló bánásmódot, de… Ne legyenek illúzióik. Nem léteznek humánus vágóhidak, ahol az állatok önként és dalolva, boldogan mennek a halálba, hogy húsukkal minket táplálhassanak. Még a háztáji gazdaságokban sem. Biztosak lehetnek benne, hogy az a csirke, amelyiknek jóízűen fogyasztják a combját, még futott egy kört az udvaron nyaka szegetten, mielőtt vérét vesztve összecsuklott volna, és az a disznó is, amelyből a grillezett tarja készül a kertben, összefosta magát haláltusájában, és véres habot prüszkölt az orrán, mielőtt végleg kiszenvedett volna.

Mindenkinek jó étvágyat kívánok!