artson

Emlékszel az álmomra? Ami még kiskoromban riogatott? Muszáj emlékezned rá! Mennyi lehettem, hat vagy hét? Egy szörnyű öregembert láttam, akinek véres volt a keze. Azt nem tudom, hogy ezeknek az álmoknak volt-e bármilyen előzménye, csak a férfira emlékszem, meg a véres kezére, ahogy felém nyúl, próbál elkapni… Erre ébredtem sikoltozva, amivel a szívbajt hoztam rátok. Hiába nyugtatgattatok, nem múlt el. Éjszakáról éjszakára újra és újra visszatért a rémkép napokon át. A végén orvoshoz vittetek. Hogy valami bajom van. Nem normális, hogy minden éjjel ugyanaz a rémálom gyötör. Egy öreg bácsi véres kézzel… Miért álmodok ilyet? Mit jelent?

Az orvosok persze nem találtak semmit. Merthogy szervileg és mentálisan is ép voltam. Azzal magyarázták a dolgot, hogy biztosan láttam valahol azt a bácsit, talán a kocsiban ülve a forgalomban, vagy otthon a tévében. Könnyen lehet, hogy csupán egy pillanat műve volt, amivel épp elkaptam egy pórul jár öregembert az utcán, aki korábban elesett és felsértette a kezét, esetleg egy villanásnyi jelenet ragadt meg bennem egy filmelőzetesből, amire ti fel se figyeltetek, de rám olyan hatása volt, hogy tudat alatt azóta is foglalkoztat és nem hagy nyugton. Kísért, amit nem értek, s amit a gyermeki agyam nem tud feldolgozni, ám ez el fog múlni, csak idő kell hozzá.

Igazuk lett. Tényleg elmúlt. Fogalmam sincs, hány éjszakán át rettegtem a véres kezű öregembertől, de egyszer csak nem láttam többet. Soha. Hála istennek, nem is gondoltam rá. Mostanáig. Merthogy a temetéseden újra feltűnt. Azonnal felismertem. Az élményt már rég elfeledtem, ám azt az arcot megőrizte az emlékezetem, s ahogy megpillantottam, egyből felelevenedett a régi emlék. Ő az! Az idős férfi az álmomból, akinek véres volt a keze. Aki folyton el akart kapni. Hogy lehet? Hogyan elevenedhet meg valaki, aki csak a képzeletemben létezett? A legijesztőbb talán az volt, hogy egy fikarcnyit sem öregedett. Pont úgy nézett ki, mint ötven éve… A frász kerülgetett.

Korábban sose láttuk, ebben biztos voltam. Hiába faggattam a rokonainkat és az ismerősöket, senki nem tudta hova tenni. Se a kollégáid, se a volt osztálytársaid… Senki nem ismerte! De akkor ki ő, és mit keres itt? Hogyan kötődik hozzád, és mire figyelmeztetett a vele kapcsolatos álmom? Odamentem hozzá. Bevallom, reszkettem, mint a kocsonya, de tudni akartam. Mielőtt megszólalhattam volna, őszinte részvétét nyilvánította a halálod miatt. Megköszöntem. Aztán megkérdeztem, honnan ismer téged. „Régi barátja vagyok – mondta. – Valaha sokat jelentettünk egymásnak.” Szomorú volt a hangja, de a szája mosolyra húzódott, amikor a kezét nyújtotta, hogy bemutatkozzon…

Hogy tehetted? Hogy voltál képes a szemünkbe hazudni nekem, apának… Hogy voltál képes leélni így egy életet! Az a kéz… A hosszú ujjak kecsességében egyből a sajátjaimra ismertem, ahogy az ajkak melletti mosolygödröcskékben is, ami egyikkőtöknek sem volt sajátja… Az egyik felismerés hozta magával a másikat, egyszeriben viszontláttam a fitos orrom, a csöpp fülcimpám, a dacos állam és a szemöldököm haragos ívét, amelyeket oly’ jól ismerek a tükörből… Miért nem mondtad soha? Miért titkoltad? Az öregember az álmomban egyáltalán nem akart elkapni, nem fenyegetett, csupán a saját vérét mutatta. A vért, ami félig bennem is kering…

Apám halálának évfordulóján felelevenednek a vele kapcsolatos emlékeim. Ebből soha nem volt sok – leginkább úgy őrzöm őt magamban, hogy a koffernyi rádiója előtt ül pipafüstbe burkolózva, és a szlávnyelvű adásokat hallgatja csendes magányában –, de ahogy öregszem, úgy szaporodnak azok a képek, melyekről úgy hittem, már réges-rég elfeledtem őket. Fura figura volt…

Már nem volt ifjú, amikor harcedzett orosz katonaként hazánkba vezényelték, hogy részt vegyen a "német megszállás alól való felszabadítás" hadműveleteiben. Itt ismerkedett meg azzal a szemrevaló menyecskével, akit a maga idejében a „Zala gyöngyének” neveztek, s akit miután anyámmá tett, együttesen költöztek egy vidéki tanyára. (Hogy a Zala partjáról miként keveredtek a dél-baranyai pusztaságba, arról nem szól a fáma. Ahogy arról sem, mit csináltak, vagy nem csináltak ’56-ban. A rendszerváltást megelőzően ilyesmiről egyáltalán nem beszélgettünk – nagyon másról sem –, utána meg már nem nyílt alkalmam faggatózni, mert addigra elveszítettem őket, így nincs ismeretem arról, hogy apámat mozgósították-e a forradalom idején, s ha igen, akkor ebben milyen szerepet vállalt.) Jól megtermett grúz férfi volt vastag bajusszal és dús, koromfekete hajjal. Ha valakihez hasonlítanom kéne, azt mondanám, úgy nézett ki, mint Szaddám Huszein. A háborúban megsebesült, több heg is borította a testét – volt egy repeszgránát nyoma a kulcscsontja alatt, meg három lyuk a hasfalában egy golyószórótól –, hadifogságba került, ahonnan megszökött, elfagyott a keze, amit amputálni akartak, de nem engedte (és milyen jól tette, mert csak visszaköltözött belé az élet…) Kemény volt az öreg. Egyszer megrúgta a ló úgy, hogy letört a bokacsontja, a bőr soha nem nőtt vissza rá, az ott fehérlett, amíg élt, de orvos nem látta. Végül hólyagrák vitte el, Isten nyugosztalja.

Minden bizonnyal sok kalandos és izgalmas történetet mesélhetett volna, de nem volt egy beszédes fajta. Ahogy a háborús élményeiről – a megélt ütközetekről, bajtársakról, a fogságba esésének a körülményeiről és a sikeres szökésről –, úgy a gyerekkoráról vagy a családjáról sem tudtunk semmit. Kik voltak a szülei, mivel foglalkoztak, voltak-e testvérei… Nem maradt fent róluk egyetlen fotó, se levelezés, ami árulkodna a kilétükről, nem ápolt kapcsolatot se baráttal, se rokonokkal. Úgy emlékszem rá, mint dolgos emberre, aki örökösen a munkájának élt, így is temettem el, ám ez a kép idővel árnyaltabbá vált.

Utánajárhatnék, hány négyszögölön, vagy hektáron terült el a szüleim birtoka, de egyszerűbb, ha leírom, mi minden volt megtalálható rajta. Két istállóban mindig volt 6-8 tehén, 2-3 ló és egy szamár, az ólakban meg 10-15 disznó, egy kecske és egy kos. Egy harmadik istállóban, apró ketrecekbe zárva volt vagy 50-60 nyúl, egy külön kialakított ólban meg 20-30 nutria. (Mifelénk hódpatkánynak hívták az állatot, nagy, szőrös dög, melyet a bundájáért tartanak. Mintha tényleg egy hód és egy patkány keresztezéséből jöttek volna létre, hatalmas metszőfogukkal és hosszú, csupasz farkukkal elég ijesztő látványt nyújtottak, én mégis imádtam őket!) Az udvaron megszámlálhatatlan baromfi – pulykák, libák, gyöngytyúkok és némakacsák (még aranyfácánunk is volt, olyan hanggal, akár egy csikorgó kertkapu) –, melyeket kilenc kutya tartott kordában. Ezeken túl a veteményes a háztáji zöldségekkel (paprika, paradicsom, hagyma, répa, uborka, tök… volt mindenünk), a mögött gyümölcsös (alma, körte, szilva, barack, megy, cseresznye, ringló, birs…) és a szántóföld, ahol kukoricát termesztettünk.

Apám ebben az uradalomban járt-kelt egész nap, rótta a kötelező köröket – pajta, csűr (előbbiben kétfelől a szalma, középen a szekér, utóbbiban meg a száraztakarmány kapott helyet), góré (ahol a kukoricát tároltuk), fészer, kamra, istálló… –, tett-vett látszólag serénykedve, tolta a talicskáját ide-oda hol fával, hol földdel, hol trágyával megrakodva, estére mégis úgy berúgott, hogy végül szaros gumicsizmával dőlt be az ágyba. Zugivó volt szegény, hazájának távolba szakadt fia, aki rajtunk kívül nem ápolt emberi kapcsolatokat. Csak mi voltunk neki, s tán az emlékek a háború borzalmaival, melyeket feledni akart. Persze, könnyen lehet, hogy szimplán szerette a sört, a bort, a pálinkát… Nem tudni, mert ez is az a titok, amit magával vitt a sírba. Annyi bizonyos, hogy napi szinten gyakorolta a búfelejtés rituáléját, amiért anyám örökösen perlekedett vele – ilyenkor görénynek és gyagyásnak becézték egymást –, de mivel nem volt agresszív, komoly veszekedésre, vagy kenyértörésre nem került sor közöttük. Így éltük a kis életünket. Egyáltalán nem érzem, hogy emiatt életre szóló, lelki sérüléseket szereztem volna, akkor ez inkább jópofa dolognak tűnt, amin sokat kuncogtam. Kifejezetten imádtam lerángatni az öregemről a csizmáját úgy, hogy megragadva a sarkát a lábam közé vettem azt, ő meg a másik lábával a fenekemnél eltaszajtott magától. Ez volt a mi közös rituálénk. Zoknit sosem hordott – mint ahogy fürödni sem fürdött –, helyette kapcarongyot tekert a lábára… Gondolom, nem kell ecsetelnem, milyen szaga volt annak estére a trágyaillat mellé. Én mégis nagy élvezettel csomagoltam ki belőle a lábát. Mert szerettem az apámat.

Emlékszem a csupasz biciklikerékre, amit a pajta oldalába szerelt fel, s aztán pörgetett fáradhatatlanul, csak azért, mert imádtam a küllők pengő hangját, amit egy odatartott bottal csaltam elő. Emlékszem a kötélhinta nyekergésére, amit az udvarunkon álló hatalmas diófa egyik ágára csomózott, majd lökött rajta órákon át, csakhogy hallja önfeledt sikongatásomat. Emlékszem a széles hátára, amint próbálom átfogni mögötte ülve a kerékpár csomagtartóján, amikor horgászni vitt a közeli tóhoz. (Még a békára is emlékszem, ami egyszer ráharapott a csalira, mi meg hazavittük, hogy anyámra a frászt hozzuk!) Emlékszem a homlokán gyöngyöző izzadtságra, meg arra, ahogy a nyelvét rágja, amikor olyan misztikus szerkezeteken dolgozott, mint a szecskavágó, a kukoricamorzsoló, vagy a szalagfűrész (mondjuk, közel se voltak olyan misztikusak, mint egy pöfékelő gőzmozdony – a legendás 424-es –, amivel később a városba közlekedem, vagy egy aszfaltozógép, amihez a város lakótelepén gombamód növő panelházak közt volt szerencsém, miután odaköltöztem, de…) Mindig csodálattal bámultam, ahogy azokat a félelmetes gépmonstrumokat kezelte.

Sajnos mára mindezekből semmi sem maradt. Nincs meg a kerék, se a hinta, vagy a gépek, mert a halálával eladtam a birtokot, aminek a fenntartásához én már nem értettem. Kitaníttattak, hogy ne egy gazdaságban robotolva kelljen leélnem az életemet. (Helyette egy gyárban robotoltam, amíg fel nem számolták.) Egy darabig még őrizgettem a kis Sokol rádióját, meg a tajtékpipáját, melyek vénségére szegődtek társául, hogy elűzzék magányát, ám egy lombtalanítás során ezek is más tulajdonába vándoroltak. Egyetlen örökségem tőle egy Raketa karóra, ami kérlelhetetlenül számolja a perceket, órákat, napokat, amelyek mellettem is elperegnek, meg a sör, a bor és a pálinka szeretete. Élem azt a nyugdíjas kort, ami számára már nem adatott meg – ha köztünk lenne, most kerek 99 esztendős lenne –, iszom hát egyet az emlékére. Nem sokára újra találkozunk, édesapám!

Bombamerénylet Brüsszelben, fegyveres mészárlás Párizsban, késeléses vérengzés Londonban, kamionos tömeggázolás a paradicsomi Nizzában… Mindezt Allah nevében, és az „Isten útján való küzdelem”, a dzsihád szellemében. Borzongunk a terrortámadásoktól és rettegünk az iszlám terjedésének fenyegetettségétől, ám igazából semmi új nincs a nap alatt, csupán a történelem ismétli önmagát újra és újra. A mohamedán vallás (alapítója, Mohamed próféta 571-632 között élt) hatszáz évvel később keletkezett, mint a keresztény vallás. Ebből fakadóan hatszáz évvel fiatalabb, így nincs mit csodálkozni azon, hogy most éli azokat a "gyermekbetegségeit", amelyeken a kereszténység is keresztül ment a maga idején. Keresztes háborúk, pogányüldözés, bálványok megsemmisítése, könyvégetés, a szent inkvizíció és vele a boszorkányperek meg az eretnekek kínhalála…

A XV-XVI. századi keresztény világban a Biblia szó szerinti értelmezése volt az általánosan elfogadott nézet. A Teremtés könyve pedig arról tájékoztat, hogy Isten, mérhetetlen csalódottságában és haragjában, amiért elfordultak tőle a teremtményei, özönvizet bocsátott a bolygóra, mellyel elpusztított minden életet rajtra. Csupán egyetlen embernek, Noénak, s az ő családjának kegyelmezett meg, őket választotta ki arra, hogy a Föld élővilágát átörökítse egy bűntől megtisztított világba. (Mondjuk azon érdemes elgondolkodni, hogy ha létezik egy korlátlan hatalommal rendelkező entitás, aki később Egyiptom földjén képes volt egyetlen éjszaka leforgása alatt minden elsőszülött embert és állatot szelektíven megölni, itt miért nem alkalmazta ugyanazt a módszert az általa bűnösöknek ítéltekre. Miért kellett valamennyi szárazföldi élőlénynek, s azok kicsinyeinek fulladásos kínhalált halniuk? Nevezhető ő jóságos, szerető, megbocsájtó és irgalmas Istennek?) A dokumentált tényekből fakadóan a földön élő összes ember Noétól ered. Pontosabban annak három fia, Jáfet, Sém és Hám felelős a föld népeiért. Mivel akkoriban összesen három földrészt ismertek, nem volt nehéz ráhúzni a téves világképet a csonka világmodellre. Jáfet apaként Európa fiait nemzette, Sém Ázsia gyermekeit, Hám pedig Afrika fekete közösségének volt atyja.

Az 1400-as évek végén, amikor Kolumbusz Kristóf a történelmi felfedezőútjaival majd’ a kétszeresére tágította a Föld oikumenét (az ismert környezetet), ahonnan egy addig ismeretlen világból ismeretlen embertípust hozott magával (a tévesen indiánoknak keresztelt népcsoportot), az egyszeriben súlyos teológiai problémát vetett fel a reformáció előtt álló, egységesen római katolikus hitű Európában. Ahogy ugyanis ráébredtek, hogy Kolumbusz nem Ázsia másik felére bukkant, rajta Sém távolba szakadt fiaival, hanem egy teljesen új földrészre, egyből kérdésessé vált az addigi bibliaértelmezés. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy az özönvíz utáni ember először jár az Újvilágban, így az ott élő népek nem lehetnek Noé leszármazottai. Ha viszont ezek az emberszerű lények nem Noé fiaitól erednek, akkor kik, vagy mik ők és honnan jöttek?

A problémát 1512-ben II. Gyula pápa oldotta meg azzal, hogy az V. lateráni zsinaton kijelentette, az indiánok Ádám és Éva gyermekei, tehát emberek. „Őseiket az özönvíz előtt száműzték Babilonból a bűneik miatt, de olyan messze vándoroltak a vadonba (akkor még számtalan "vakfolt" tarkította a térképeket, ahol sok minden megbújhatott), hogy amikor Isten elpusztította a gonoszság fészkeit, nekik sikerült túlélniük a csapást. Nem az isteni terv részeként menekültek meg, miként Noé és családja, hanem valamilyen egyéb módon. Tán a kidőlt fák lombkoronáiba kapaszkodva, állatok módjára, így sodródhattak át ama földrészre, hol az isteni elméből kiesve, elfeledetten éltek mostanáig.”

Ez az indiánokkal kapcsolatos nézet uralta évszázadokon át Noé szellemi örököseinek elméjét (akik ugyanígy századokon át rabszolgaságban tartották Kám egész nemzettségét annak ürügyén, hogy atyjuk elátkozta testvérüket, amiért az részeg mezítelenségében kigúnyolta őt), ez tehető felelőssé a spanyol inkvizíció mexikói kegyetlenkedéseiért, ami aztán az egész kontinensre kiterjedő népirtó hadjáratokhoz vezetett. (Még száz éve is, 1912-ben, miután az utolsó indián törzseket rezervátumokba zárták, Sir John Lubbock, a magát felvilágosultnak tartó természettudós élő kövületeknek nevezte őket. „Az indiánok egy túlhaladott kultúra maradványai – ha tetszik, emberi dinoszauruszok –, nincs helyük a társadalmi fejlődés gyorsan haladó pályáján.”)

Amikor a spanyol hódítók a XVI. században elözönlötték az Újvilágot, a helybéli civilizációkat megtérítésre váró pogányok gyülekezetének látták. Hitük szerint kizárólag a keresztény embereknek, eszméknek és tárgyaknak volt értéke, ezért módszeresen pusztították az Újvilágban fellelhető értékeket és tudást. Férfiakat és asszonyokat kínoztak csupán azért, mert pőreségükkel szentségtelenül viselkedtek, bölcs emberekre vadásztak – csillagolvasókra, gyógyítókra, meg olyanokra, akik a szellemvilággal társalognak –, hogy eretnek nézeteiktől eltérítsék őket, hieroglifákkal teleírt, páratlan szépségű kódexeket vetettek tűzre… Sok évezredes, felbecsülhetetlen értékű maja, tolték, azték ismeret- és tudományanyagot semmisítettek így meg Jehova nevében a kereszténység szellemében.

Ma az iszlám hívei ugyanezt teszik. Számukra mi vagyunk pogányok, akik bálványokat imádnak, a mi nézeteink eretnekek, mi öltözködünk és viselkedünk szentségtelenül… Bár egyazon apa gyermekeiként ugyannak az istenítéletnek a túlélői vagyunk – Noé, és az özönvíz története a Koránban ugyanúgy megtalálható –, de feledve gyökereinket, "hitetlenül" szerintük nincs helyünk Isten országában. Csak reménykedhetünk benne, hogy fivérünkként maguk is elnövik lázongó-tévelygő kamaszkoruk. Előbb, mint ahogy azt nekünk sikerült…
 

Ahogy beköszöntött a naptári nyár, csöpp vállalkozásommal kitelepültem a város főterére. Gyerekeknek festem ki az arcát – cicát, kutyust, hercegnőt vagy kalózt, ki amit kíván –, valamint csillám- és hennatetoválásokat készítek. Évek óta űzöm a tevékenységet, az emberek örülnek a jelenlétemnek, a visszajáró kuncsaftok kifejezetten várnak.

Jól sikerült napot zártam, már pakoltam volna, amikor az utolsó pillanatban odalibbent hozzám két roma csaj, hogy csináljak rájuk valamit. Akármit! Nem volt konkrét elképzelésük, csak az, hogy a mellükön szeretnék viselni festett ékszerüket. Mégis mit, puhatolóztam, pillangót, rózsát, kaptam elő a repertoárból az általuk kedvelt slágermintákat, vagy esetleg egy polipot, hoztam az infantilis formám… Hosszas vita után kitalálták, hogy az egyiküknek felirat lesz, lehetőleg olyan, amit senki nem tud elolvasni, a másiknak meg egy virágmotívum, de semmi esetre se rózsa. Rendben. Megkérdezték, tudok-e latinul. Merthogy azt aztán senki nem tudja elolvasni. (?!) Persze, mondtam a világ legtermészetesebb dolgaként, és kiböktem az első idézetet, ami a holt nyelven eszembe jutott: „cogito ergo sum.” Az mit jelent? – akarták tudni nyomban. „Gondolkodom, tehát vagyok”, világosítottam fel készséggel az érdeklődőket. Jaj, az nem jó! – nyafogott egyből az, aki megálmodta magának a feliratot. – Olyat nem tudsz, ami jobban passzol hozzám? – faggatott. Hogy a viharba ne, biztosítottam, és odavágtam: „carpe diem!” Ezen felvihogtak. Hú, az mit jelent? – kíváncsiskodtak. „Élj a mának!” – feleltem az egyszerűség kedvéért. (Nem álltam neki a valódi jelentéstartalom kifejtésének.) Na, az jó lesz – lelkendeztek, de csak azért, mert a „kar”, mint elárulták, cigányul faszt jelent. Remek.

Miután mindkettőjükkel tisztáztam a részleteket – pontosan mit is, hova, mekkorába –, tudattam velük, hogy a két minta együttesen kettőezer ötszáz forintba fog kerülni. Nem hiszem, hogy különösebben drága lennék, nem is alkudoztak, miként azt esetleg vártam volna tőlük, egyszerűen megbeszélték, hogy majd az fizet, aki utolsónak végez, s azzal lehuppantak nálam. Felpingáltam előbb a latin szöveget – szép, cirkalmas betűkkel, döntött folyóírással a hatalmas halmokra (kuncsaftomban volt anyag rendesen, volt rajta felület, amire dolgozhattam…) –, aztán nekiálltam a másiknak. Míg a virágmotívumon dolgoztam, első vendégem hirtelen elrohant azzal, hogy hívja egy ismerősük. „Vigyázz a mintádra!” – kiáltottam még utána, hogy figyelmeztessem, könnyű elmaszatolni, ha nem figyel oda, de nem láttam jelét, hogy eljutott volna hozzá az intelem. Ahogy a másikkal is végeztem, ő elővette falatnyi táskáját. Kotorászott benne egy ideig, majd sajnálkozva megjegyezte, hogy a barátnőjénél van a lóvé, elmegy érte. Ismertem a csajokat, nem először jártak nálam – ott lebzseltek a téren a kölykeikkel, míg a férjeik a portékáikat árulták („parfümöt, napszemüveget, övet, órát… Megnézed? És ha nagyon occsó? Kettőt adok egy áráér’!”, ezt hallgattam naphosszat) –, eddig nem volt velük semmi problémám, nem gondoltam, hogy át akarnának ejteni. A hátramaradt mindjárt fel is ajánlotta, hogy addig nálam hagyja a táskáját, de mondtam, hogy erre semmi szükség. Elment a barátnője után.

Mivel magam is indulni készültem, összeszedegettem a katalógusokat, elpakolásztam, majd komótosan utánuk eredtem. Kis kompániájuk mindig ugyanott székel, nem messze tőlem, a teret övező padoknál. Ahogy odaértem, a később távozó azzal fogadott, hogy a barátnője odaadta a pénzüket az ismerősüknek, aki kereste őket, merthogy annak nagy szüksége volt rá, nála meg egy fillér nincs. (?!) Igen? – értetlenkedtem. Holnap megadjuk – ígérgették sietve –, háromezret fizetünk majd! Sajnos, holnap nem leszek, meg holnapután sem és azután sem, mert a hosszú hétvégére leruccanok a Balatonra, közöltem szomorúan. Nem lehet, vetettem fel rögtön, hogy ahogy az ismerősötök kölcsön kért tőletek, úgy ti is kölcsön kértek azoktól, akikkel itt folyton együtt lógtok, s aztán majd nekik adjátok meg holnap azt, amivel most nekem tartoztok? Jaj, hát itt senkinek nincs pénze – hárítottak egyből –, még nem jött meg a fizetés! Ezért jött az ismerősünk is, és mi az utolsó ötezresünket adtuk oda neki… Otthagytam őket.

Forrt bennem az indulat, mert egyértelmű volt, hogy átvertek, fifikásan, de rászedtek, én annak a pénznek búcsút inthetek, sose látom viszont tőlük. Ha maguk nem is, a társaik nem elsőször próbálkoztak hasonlóval, ám idáig mindig előre akartak lehúzni. Ma van a szülinapom, nem csinálsz rám valamit ingyen? Ajándékból. Vagy: Sose volt még rajtam ilyen, nem festesz rám valamit próbából? Mindig helyén kezeltem ezeket a szituációkat, le tudtam szerelni őket. „Ha nekem lesz szülinapom, majd én is kapok tőled egy órát ajándékba? – kérdeztem vissza, vagy – Hordhatom egy pár napig én is valamelyik napszemüveget próbából?” Ahogy ők nem mentek bele ilyen alkuba, úgy én sem, a továbbiakban nem zavartuk egymás köreit. Eddig.

Visszabattyogtam a kis standomhoz, és bosszúsan nekiálltam összepakolászni, amikor megint megszólított egy roma. Ezúttal egy fickó.

– Mára vége? – tudakolta.

– Ja – vetettem oda.

– Holnap leszel?

– Nem, majd csak valamikor a jövő héten, ha az idő engedi – válaszoltam foghegyről.

– Szerettem volna a fiam nevét felíratni, mert holnap van a szülinapja – kezdte a dumát, amit már ezerszer hallottam… Aha, persze, gondoltam magamban.

– Hogy hívják a lurkót? – mentem bele a játékba.

– Choli.

– Csoli? – értetlenkedtem. – Ez valami becenév?

– Choli, ch-val. Cigány név.

– Hova szeretnéd, és mekkorában?

– Ide a csuklómra, nem kell nagy.

– Nos, egy akkorka minta ötszáz forintba kerül. Ha gondolod… Még itt vagyok, meg tudom csinálni.

– Tényleg? – hitetlenkedett.

– Igen – adtam be a derekam, s azzal újra kipakoltam.

– Előre fizessek? – nyúlt a zsebébe.

– Ha nem lépsz le fizetés nélkül, mint az előbb a csajok, akkor nem szükséges – bukott ki belőlem a keserűség.

Teljesen kiakadt. Nem azon, hogy ezt feltételeztem róla, hanem a tényen, hogy ilyen megtörténhet. Borzasztóan sajnálta a dolgot. Elárulta, hogy figyelt, miközben dolgoztam, irigyelt is miatta, hogy ekkora kebleket tolnak az arcomba, s igazából ebből merítette az ihletet, látva a feliratot határozott úgy, hogy ezzel lepi meg magát a fia szülinapjára. Aki most lesz egy éves, és nagyon büszke rá. A fickó közel sem tűnt olyan jómódúnak, mint a csajok, munkából jöhetett, mert koszos munkásruhában volt, de amikor fizetésre került a sor, egy vastag köteg pénzt vett elő a zsebéből. Megkérdezte, mennyivel sárosak a csajok. Megmondtam. Nyújtott egy ötezrest, amiből adtam volna vissza, de megállított.

– Hagyd csak – mondta. – Nem akarom, hogy az olyanok miatt utálj minket, akik így viselkednek, mert mi nem ilyenek vagyunk. Én rendezem a lányok sarát –, s ezzel magamra hagyott.

Nem hittem, hogy megtörténhet, ám egy büszke roma apa vissza tudta adni a cigányok becsületét.