artson

Imádta az autókat. Azt mondta, ő már abban született, hogy az apja nem ért be velük időben a kórházba, és az anyja a kocsiban szülte meg őt, így a száguldás az élete első pillanataiban a vérébe ivódott, de sosem tudtuk meg, hogy ez igaz, vagy sem. Nem igazán hittük.

A suliban ismertem meg, amikor bukott diákként új osztályba kerültem. Nagyjából mindenben az ellentétem volt, az a fajta srác, akinek – velem ellentétben – semmiért nem kellett törnie magát, a szülei mindent a feneke alá tettek. Hiperaktív volt és harsány – ma azt mondanánk, extrovertált –, gyakran közönséges, amivel nem nagyon lopta be magát az osztály szívébe, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) mégis barátság szövődött köztünk. Mint két komplementer, melyek kiegészítik egymást. Az ő mentalitásával abszolút összepasszolt, szinte hozzátartozott az imidzséhez, hogy egy zűrös alakkal – velem, a bukott sráccal – haverkodik, nekem meg jól jött, hogy erősíti azt a képet, amilyen igazából nem vagyok, mert introvertáltként ez védett meg a nálam erőszakosabbak zaklatásaitól. Talán nem is volt ez barátság, inkább egyfajta szimbiózisban éltünk.

Nem sok közös volt bennünk, max. a filmek, meg a csajok iránti rajongásunk, de ez abban az életkorban szerintem minden srácról elmondható. Engem az irodalom érdekelt – sajnos, nem a kötelező olvasmányok, többek közt ezért buktam meg –, a tudomány és a technika vívmányai, a múlt és a jövő titkai, őt gyakorlatilag csak az autók. Vagy még inkább a saját autója. Hogy mennyit fogyaszt, milyen hamar gyorsul százra, mennyi a végsebessége… Egy ’78-as, tűzpiros Camaroja volt – akkor, amikor a tanáraink Polski Fiattal, Skodával meg kis bogárhátúval jártak munkába –, amit maga bütykölgetett otthon. Órákig tudott beszélni a hengerfejről és a karburátorról, a fékbetétről és az ablakemelőről, felniről, dísztárcsáról, vagy épp a kipufogóról… Meghallgattam. Ebben már akkor jó voltam.

Sűrűn lógott az éjszakában, ahová én is gyakran elkísértem. Egy ilyen alkalommal – egy vidéki diszkóba tett látogatásunk alkalmával – fedeztük fel azt, ami igazán közel hozott bennünket: a sebesség szeretetét. Én addig még sosem ültem autóban, mindenhova bringával jártam, amivel elég idióta módon közlekedtem. Tekertem, mint a vadbarom, felvéve a városi forgalom ritmusát, a menetszéltől kicsordult a könnyem, imádtam ráfeküdni az útra a kanyarokban, szlalomozni a járművek közt… Ő ugyanezzel a temperamentummal vezetett. (Bár frissen szerezte a jogosítványát, nagy rutinnal tekerte a kormányt.) Mindig hatalmas gázfröccsel indított, hogy csikorgó gumikkal lőhessen ki, ugyanígy állt meg, szeretett kifarolni a kanyarokban – akkor még nem hívtuk driftelésnek –, amivel mindenkire frászt hozott, engem azonban nem zavart, még élveztem is. A diszkóba menet rendesen nekieresztette a gépet, épp úgy szlalomozott az úton a járművek közt, ahogy én szoktam, kivágott az előtte tötymörgők mögül, majd bevágott eléjük, a mutatványt őrült dudaszó kísérte… Életveszélyesen vezetett, amit ötvenes pulzussal szemléltem. Csak néha vetettem közbe, hogy jobbra balfasz… ott majd lesz egy balos… szerintem közöttük elférsz… „Jó mitfahrer lenne belőled”, jegyezte meg. Onnantól rendszeresen ejtettünk meg hasonló kiruccanásokat száguldozva a mecseki szerpentinen, hogy gyakoroljunk. Hittük, hogy híres autóversenyző páros lehet belőlünk.

Egy hétvégén Pestre ugrott fel. Engem is hívott, mentem volna szívesen, de – vele ellentétben – nekem dolgoznom kellett, mert az én szüleim semmit nem toltak a seggem alá. Hétfőn a suliban az osztályfőnökünk a halálhírével fogadott bennünket. A szülei tájékoztatták az iskolát, hogy gyermekük egy szabálytalan előzést követően frontálisan ütközött egy kamionnal, ami maga alá gyűrte. „A sérülései összeegyeztethetetlenek voltak az életjelenségekkel”, hallottuk a szakzsargont, ami olyanokra engedett következtetni bennünket, hogy valószínűleg leszakadt a feje.

A hirtelen halál mindig felfoghatatlan. Feldolgozhatatlan, hogy az a beszélgetés volt az utolsó, amit legutóbb ejtettünk meg, hogy valaki az egyik pillanatban még létező, a következőben meg már nem. A hír hallatára minden lány sírva fakadt az osztályból. Addig ki nem állhatták a faszkalapot – maguk közt csak így nevezték –, aki rendre bunkón és megalázóan viselkedett velük, mégis könnyet hullajtottak érte. Aztán a temetésen még egyszer. (Én meg alig tudtam leplezni a mosolyomat, mert végig az járt a fejemben, hogy drága barátom – ismerve a reakcióit – most hogy röhögne, ha láthatná őket. „Hülyék, autóban születtem, és autóban haltam meg, ez így kerek!” – hallottam magamban utánozhatatlan orgánumát.)

Azóta harminc év telt el. Én megéltem a rendszerváltást, az ezredfordulót, egy gazdasági világválságot és a technológiai robbanást, hogy mindeközben kormányok jöttek és mentek, ő nem. Én számtalan élménnyel gazdagodtam, ő annyit vitt magával oda, ahol most van, amennyi a tizennyolc éve alatt megadatott neki itt a földön. Én lassan megöregszem, ő örökre tizennyolc éves marad mindannyiunk szívében.

Az évek alatt sokszor merengtem rajta, hogyha ott és akkor mellette vagyok, vajon én is az ő sorsára jutottam volna? Vagy befolyásolhattam volna az eseményeket, és most ő osztozna az én sorsomban?

Sosem voltunk gazdagok. Átlagos munkáscsaládként tengettük a magunk egyszerű életét a szocialista-lusta Magyarországon. Volt fedél a fejünk felett, a szüleimnek tisztességes munkája, hittük, hogy megvan mindenünk, ami egy kiegyensúlyozott, boldog élethez szükséges – volt mit ennünk, mindig tiszta ruhánk, építőkockánk és "ülőgumós" katonánk, hétvégenként a menő-manó, Frédi és Béni, meg Frank Drebin hadnagy szórakoztatott bennünket a Nagyon Különleges Ügyosztályból a Szombat Esti Filmkoktél alatt, a szünidőben pedig a nagyszüleim vidéki birtokán nyaraltunk –, egy pillanatra sem éreztük, hogy hiányt szenvednénk bármiben.

Mint derült égből a villámcsapás szakadt ránk a jólét, miután ’89-ben nagyobb összegű nyereményhez jutottunk. Mi, kollektíven, mert apánk heti rendszerességgel velünk is kitöltetett egy-egy szelvényt. „A hülyék szerencséje”, hangoztatta folyton. Hát bejött. Hogy melyikünk tippelt helyesen, azt utólag nem tudtuk kideríteni, random töltögettük az orrunk alá tolt totószelvényt, de majd’ nyolcszázezret nyertünk vele. Ez akkor egy kisebb vagyonnak számított. (Mai árfolyamon olyan 13-4 millió. Nem egy kapitális összeg, de a minimálbéren tengődők több, mint tíz évig robotolnak érte. Egy lakás ára.) És mintha ez nem lett volna elég, jött a rendszerváltás, s vele a szép új világ, amivel az ötéves terveket rendszeresen túlteljesítő kishazánkba betört az addig megvetett nyugat.

Egy értelmes ember befektette volna a nyereményt, vagy vállalkozásba kezdett volna. Vehettünk volna egy lakást, vagy talán két kisebbet is, amelyeket kiadhattunk volna albérletbe, apám a főállása mellett hétvégenként másnak maszekolt, most egy saját műhelyben saját alkalmazottakkal dolgoztathatott volna… A legtöbb ember csak ábrándozik egy ilyen nyereményről. Hogy mit kezdenének vele, mire költenék, ha megnyernék a lottó ötöst. Hiszik, hogy ezzel örökre megváltozna az életük, hogy megoldást jelentene a problémáikra. Tanulmányok szólnak ennek az ellenkezőjéről. Azok az emberek, akik nem tanultak meg bánni a pénzzel, hiába nyernek, vagy örökölnek nagyobb összeget, nem váltják meg belőle a világot. Ahogy a saját életüket sem. Ideig-óráig jobb életkörülményeket biztosítanak maguknak, de aztán ezt a nívót meg is kell őrizni. Ha nem történik szemlélet-, s vele életmódváltás, nem történik semmi sem. Az üzleti érzékkel megáldott ember befektet, vállalkozik, fialtat, neki nincs szüksége nyereményre, mert ahogy mondani szokás, ő „a szarból is pénzt csinál”, mindenki más, aki ha-val dobálózik, csak áltatja magát. A „ha” sosem jön el. Mi is így jártunk.

Szüleim nem hagyták a bankban a nyereményt, hogy az az inflációt követő kamattal legalább értékénél maradjon, felvették az utolsó fillérig. És el is költötték. A 13 éves, fekete-fehér Saturnus tévénket – aminek a hét csatornáját még a rekamién fekve, lábbal lehetett váltogatni – egyből lecseréltük az akkori legnagyobb és legdrágább távkapcsolós Grundig színes televízióra. Vettünk hozzá egy (hatfejes?) SABA video lejátszót, amihez mindjárt új állvány is dukált, hogy az új szerzemények méltó helyen pompázhassanak. Ugyanígy lépett egy benga kétkazettás Hitachi sztereó magnó a kiszuperált csöpp Sokol rádió helyébe, a forgótárcsás Hajdu mosógépünket és a centrifugát felváltotta egy automata Zanussi masina, lett új hűtőnk, mellé egy ötszáz literes fagyasztóládánk, meg mindenféle menő konyhafelszerelésünk – szendvicssütő és turmixgép –, új szőnyeg, új függöny, a szüleimnek franciaágy, a konfekcióruhák helyett egyszeriben márkás cuccokban jártunk… Pikk-pakk el lehet verni bármekkora összeget! Főleg úgy, hogy apám mindezeken felül vett magának méregdrága horgászfelszerelést, bringát, gumicsónakot, légpuskát, búvárórát és még a jó ég tudja, mit nem. Nagyzási hóbortja csúcsa egy akkor kuriózumnak számító, automata sebváltós Peugeot 205-ös gépjármű volt – még a katonaság alatt tette le a jogsit, de azóta nem ült autóban, mert egy sajátra sosem futotta, úgy gondolta, ezzel majd könnyebben megy a vezetés –, ami el is vitte a nyeremény fennmaradó összegét.

Mondanom se kell, hogy az évek alatt minden ebek harmincadjára jutott. A légpuskát ellopták a garázsból, ahol apám fusizott, és a garázsszomszédjai előtt menőzött vele, ugyanígy járt a horgászfelszerelés is, amikor egyszer részegen hódolt a szenvedélyének (megjegyzem, az ehhez szükséges engedélyek is sok pénzt visznek el), a gumicsónak kilyukadt, a bringa összetört – ahogy a száz méterig vízálló, karc- és ütésálló, zafírkristály üvegű búváróra is –, amikor egyszer elesett… Igazából semmi sem változott, mert apám maradt ugyanazon a munkahelyen, és csinálta ugyanazt, amit addig, mások ócska járgányait bütykölte, míg le nem rokkant, anyám pedig továbbra is mások után takarít, ahogy azt mindig is tette. Az új tévé annyit se bírt, mint elődje, tíz év után javíthatatlanul bedöglött, ahogy a hűtő, a mosógép és minden konyhafelszerelés is. A video- és a kazettás magnó idővel elavult, DVD lejátszóra, vagy számítógépre akkor már nem futotta, a fagyasztóládába meg soha semmit nem pakoltak, tizenöt év után használatlanul ajándékozták el egy ismerősnek azzal, hogy tán nem is működik. Nincs már meg se a szőnyeg, se a függöny, se a ruhák, melyek vagy elkoptak, vagy kifakultak az évek alatt, a franciaágy is szétesett… Semmi, de semmi nem maradt, egyedül a tévéállvány áll még mementóul az egykori nyereménynek – bár 28 év távolából már annak a fénye is erősen megkopott –, meg a kis Peugeot. Ami miután lerobbant, ott rohad szét a ház előtt, mivel garázsra már nem futotta a nyereményből, ami megóvná az autót az elemektől, apám a gerincsérvével már nem tudja megjavítani – tíz éve hitegeti magát vele, hogy „majd nekiállok”, de mi tudjuk, hogy ez a majd sosem jön el –, mégsem hajlandó lemondani róla, mert tisztában van vele, hogy ötvenezret sem kapna érte, és "nem akarja elkótyavetyélni".

Álljon hát tanulságul ez a történet, és nyugodtan higgyék azt, hogy önök nem így járnának, ha megnyernék a lottóötöst.

Orfűről tartottam hazafelé a Mecseken át a megszokott útvonalamon. Keresztül az erdőn, turistaútvonalakon és vadcsapásokon, melyek lerövidítik a kacskaringós hegyi szerpentint, majd elhagyva a gerincet rátértem az aszfaltútra, ahol már csak gurulnom kell… Nem tudtam, hogy azon a szakaszon aznap autóversenyt rendeztek:

https://youtu.be/oXbs6M_wWFA