artson

Egyszer dolgoztam egy vágóhídon. Nem hentesként, hanem építőipari munkásként, erről már írtam a Kényszerbelsőség c. posztomban. Akkor nem részleteztem, miket láttam ott, elintéztem annyival, hogy „értelemmel bíró, érző lényeket likvidálnak, hogy a saját beleikbe töltsék őket, futószalagon, ami gyakorlatilag tömegmészárlás, nagyüzemi fajirtás a nap 24 órájában”, most azonban megosztom az élményeimet. Elmesélem a folyamatot, hogyan is kerül a hentesáru a húsos pultba, s onnan az asztalunkra, hogy aztán jóízűen elfogyasszuk azt. (Előre bocsátom, hogy az írás az érzékenyebb lelkűeknek felkavaró lehet, ezért csak erős idegzetűeknek ajánlott.)

Az állatok teherautókon érkeztek az üzem területére. Valószínűleg nem ezzel kezdődött számukra a tortúra, de az biztos, hogy itt érte őket az első nagyobb trauma. Ugyanis voltak ott emberek, akiket azért fizettek, hogy letereljék a jószágokat a kocsikról. Nekik napi nyolc órában, váltott műszakban nem volt más dolguk, ha befutott egy szállítmány, mint üvöltve püfölni a jószágokat, amelyek összezsúfolva, az utazás traumájától megzavarodva azt sem tudták, hol vannak, mi történik velük, merre van az erre meg az arra… "Ösztökélni" kellett őket, hogy meginduljanak a plató végi rámpán. Erre egy olyan eszközt használtak, ami leginkább egy kis kézi seprű nyelére tekert gumilábtörlőre hasonlított. Kárt nem okozott, viszont ha odasóztak vele, csíphetett rendesen, mert a disznók úgy visítottak, mintha elevenen nyúznák őket. Nemegyszer voltam szemtanúja, hogy a szerencsétlen állatok lábukat törték az igyekezetben, hogy elkerüljék az ütleget, de olyan is akadt, hogy ottmaradt egy-egy, miután halálra tiporták a többiek. Ilyenkor hívtak egy hatósági állatorvost, aki felnyitva az elhullottat megszemlélte a belső szerveit, hogy nem valami kórság végzett-e vele, s ha egészségesnek találta – mindig egészséges (értsd: emberi fogyasztásra alkalmas) volt a diagnózis –, jött érte egy villás targonca, amivel alányúltak, és vitték a vágóba. (Közben órák teltek el, ami alatt a tetemet körüldongták a legyek, tán be is köpték… Az már senkit nem érdekelt.) A megmaradtakat karámba terelték, ahol erős vízsugárral mosták le róluk a szart, amivel az úton izgalmukban és félelmükben összekenték egymást, csak ezután kerültek a vágóba.

Itt először egy fickó várta őket nyakba akasztható kis dobozkával az oldalán, amihez egy vezetékkel összekötve villás bot társult, fogalmam sincs, mekkora feszültséggel a végén, de elég volt csak hozzáérinteni a négylábúakhoz, s azok nyomban összecsuklottak. A következő alak kampót döfött a "lábikrájukba", s a gépsor már emelte is az elkábított állatokat, melyek így indultak utolsó útjukra, fejjel lefelé csüngve, hogy majd párizsiként, olaszként, soproniként és egyéb húskészítményként végezzék. Valaki elektromos kést döfött a nyakukba – "szakmunkásunk" esőköpenyhez hasonló öltözetet viselt, mert hiába a négy élű pengéhez csatlakozó alkarnyi gégecső, ami elszívta a vért, az még így is hektoliterszám zubogott rá a nap folyamán –, más a hasukat vágta fel kifordítva a zsigereiket (ha ilyenkor nagy ritkán még meg nem született kismalacokat találtak, az grátisz volt a dolgozóknak, amit egy-egy fejjel együtt nyomban kifőztek, mert a főtt fejhúsnál és az omlós magzati húsnál nincs is finomabb), a következő egy irdatlan fűrésszel kettészelte őket a farkuktól az orruk hegyéig… A nagyüzemi gépsor, s a rajta dolgozók kérlelhetetlenül végezték a dolgukat, hogy a disznók, melyek reggel még vidáman röfögtek, estére már szalonnaként, oldalasként és csülökként sorakozzanak a hűtőkamrákban.

A marhákkal egy fokkal "humánusabban" bántak. (Talán mert kevesebben utaztak egy teherautón, így könnyebben kezelhetőek? Vagy mert jámborabb természetű jószágok, mint röfögő sorstársaik? A fene se tudja.) Méretük miatt nem fértek el a gépsoron, ezért ők egy külön csarnokban – az úgynevezett „kényszervágóban” –, egyénileg kerültek feldolgozásra. Az áldozatokat szűk folyosón terelték a vesztőhelyre, ahol nemes egyszerűséggel letaglózták őket. Valaki kétfelől hurkot vetett a nyakukba, hogy ne mozdulhassanak, míg valaki más egy hatalmas buzogánnyal – fejszényi fanyél, a végén egy jó két öklömnyi vasgolyóval, amiből egyetlen fémtüske áll ki – a kikötözött állatok szarva közé csapott, amitől azok egyből megroggyantak. A műsornak ezzel korántsem volt vége, mert a koponyán ütött lyukon keresztül egy hosszú fémpálcával még beletúrtak a fetrengők agyába… Valószínűleg ez lehetett az oka annak, amit később látnom engedtetett, míg élek, nem felejtem el. A marhákat nagyon gyorsan szétkapkodták, és azonnal hűtőkocsira pakolták. A disznókkal ellentétben nem felezték, hanem negyedelték őket – persze csak miután lenyúzták a bőrüket, ami a bőrgyárba került cserzésre és festésre, hogy majdan kabát meg cipő készüljön belőlük –, s ezek az embernyi táblák egy-egy lábuknál fogva lógtak alá a mennyezet kampóiról. Egy alkalommal elküldtek egy olyan nylonzsinórért, amivel a kampókra aggatták eme darabokat, így volt szerencsém betekinteni egy hűtőkocsiba, amibe nem sokkal azelőtt rakták be az árut. Úgy higgyék, ahogy mondom, hogy az ott sorakozó nyúzott testeken még az összes létező izom rángott! A felszíni és a mélyrétegű izmok egyaránt. Egy remegő húskocsonya volt az egész – vonagló lábak, rángó bordák, ficánkoló farkak… Ez az élőholtak valódi tánca! –, horrorfilmet idézett a jelenet.

Mindezek harminc évvel ezelőtti emlékeim, még az "átkosból", gyaníthatóan az EU szabályozása ma már nem engedi meg a hasonló bánásmódot, de… Ne legyenek illúzióik. Nem léteznek humánus vágóhidak, ahol az állatok önként és dalolva, boldogan mennek a halálba, hogy húsukkal minket táplálhassanak. Még a háztáji gazdaságokban sem. Biztosak lehetnek benne, hogy az a csirke, amelyiknek jóízűen fogyasztják a combját, még futott egy kört az udvaron nyaka szegetten, mielőtt vérét vesztve összecsuklott volna, és az a disznó is, amelyből a grillezett tarja készül a kertben, összefosta magát haláltusájában, és véres habot prüszkölt az orrán, mielőtt végleg kiszenvedett volna.

Mindenkinek jó étvágyat kívánok!