artson

Nem olyan rég elolvastam Duncan Shelley Paktum trilógiáját. Ebben egy idegen civilizáció képviselői látogatnak el a Földre. Egyikük egy "anyagbeszerző körútja" során, amikor új ízeket keresett és gyűjtött egy kozmikus étteremlánc számára, lelt csöpp bolygónkra, ahol is levadászott néhány élőlényt, köztük pár embert. Az étteremlánc tulajdonosainak az emberhús ízlett leginkább – persze csak az, amit menekülés közben ejtettek el, mert a halálfélelem, a zsigeri rettegés során felszabaduló hormonok (adrenalin?) megfűszerezték –, így egyből megrendelést adtak egy nagyobb szállítmány felvásárlására. Az idegenek azért érkeztek, hogy vezetőinknek ajánlatot tegyenek a húsunkra. Egy olyan mennyiségű ember rendszeres "vágására", ami kordában tartaná a szaporulatunkat. Háborúk, betegség és éhínség nélkül. Mert természetesen nem ingyen gondolták mindezt, hanem ellenszolgáltatás fejében, ami megoldást jelentene az emberiség jelenlegi problémáira. Pl. a rák elleni szer. Egy ilyen ajánlat visszautasíthatatlan (?!), vezetőink készséggel kötik meg az üzletet (paktum), főleg, hogy maguk és az általuk megnevezettek mentességet élvezhetnek a vágások alól, plusz olyan technológiát kapnak cserébe – mint a halhatatlanságot biztosító sejtregeneráló szérum –, amivel megteremthetik a világbékét. (Hogy zavartalanul folyhassanak a vágások.) A történet három kötetben persze nem erről szól, hanem arról az ellenállásról és az ő hősi küzdelmükről, mellyel egy maroknyi csapat felveszi a harcot a bennünket vágóhídi marhákként kezelő, s magukat felsőbbrendű fajnak tartó betolakodókkal szemben. A cselekmény innentől átcsap olcsó akció-horrorba, nem akar más lenni, mint ami: szórakoztató irodalom. A témafelvetés viszont elgondolkodtatott.

Régóta kutatjuk az eredetünket, foglalkoztat, hogy honnan jöttünk és mi végre vagyunk a világon. Két uralkodó nézet terjedt el magyarázatként. Az egyik szerint létezik egy korlátlan hatalommal rendelkező entitás (Isten), mely kezdet és vég nélkül, örökké való, s mi kvázi az ő gondolataiból pattantunk ki. Az egész világegyetem, velünk együtt a semmiből teremtődött azért, mert valakinek (valaminek?) épp ehhez volt kedve. Miután fürkésző tekintetünket egyre távolabbi régiókba fúrtuk, és a vöröseltolódás jelenségével felfedeztük, hogy az Univerzum tágul (egyesek szerint menekül Chuck Norris elől), arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt egyetlen pontból teszi. Ebből egyenesen következett, hogy valamikor minden anyagnak ezen pontba kellett sűrűsödnie, amivel az avítt teremtéselméletet felváltotta a The Big Bang Theory, az ősrobbanás elmélete. A tudomány jelenlegi állítása szerint – ami semmiben sem különbözik az isteni kinyilatkoztatástól, „legyen világosság!” –, a nagy büdös semmi fogta magát, és egyszer csak anyagra meg antianyagra hasadt, s ezzel megszületett a mindenség. A földi élet, és vele az ember ugyanezen a módon keletkezett, véletlenek sorozatának köszönhetjük a létünk. Nem vagyunk más, mint egy kavargó betűleves, amiben random összeállt a Britannica Hungarica 25 példánya.

Bár korábban is ismert volt, igazából az ősrobbanás tanával nyert teret az Exogenezis hipotézise, mely szerint a földi élet nem itt keletkezett, hanem máshonnan érkezett ide. Az elmélet hívei azt vallják, hogy az élet kialakulásához – az élő szervezet működéséhez – nélkülözhetetlen anyagok létrejöttéhez egy teljes „sztelláris ciklus” szükséges. Ma úgy tartják, a világegyetem 13,8 milliárd éves (± 200 millió év), és ezen idő alatt már számtalanszor lejátszódott az a folyamat, melyben a holt csillagporból új csillag születik (a mi napunk is egy ilyen második generációs csillag), körülötte bolygórendszerrel, ahol aztán már többször is kialakulhatott az élet. A Pánspermia hipotézise szerint, az élet legegyszerűbb képviselői túlélhetik az őket hordozó planéta pusztulását, és kisodródva a világűrbe, hibernált állapotban, mint egy lefagyasztott hímivarsejt, évmilliók, vagy akár évmilliárdok múlva, fényéveket utazva táptalajra lelhetnek, ahol megtermékenyítve egy még szűz földet, újra elszaporodhatnak megteremtve egy új bioszféra alapjait.

Továbbhaladva ezen a gondolaton, miért feltételezzük, hogy a planéta pusztulását csak a mikroszkopikus organizmusok élhették túl? Egyszer a mi napunk is elégetve a hidrogénkészletét, majd a Föld pályájáig hízik, ha addig nem írtjuk ki egymást és nem akarunk a nap fűtőanyagául szolgálni, el kell hagynunk ma még biztonságosnak vélt otthonunkat. Miért ne tehette meg ugyanezt egy másik értelmes faj, mely nemhogy előttünk, de már a napunk születése előtt milliárd évekkel is létezhetett? Azóta ez az ősi faj már rég kipusztulhatott, vagy – ha képes volt elhagyni addigi élőhelyét – akár be is népesíthette az egész kozmoszt. És itt kapcsolódik össze Duncan Shelley írása az eredetkutatással. Mert mi van, ha az élet a Földön nem a véletlen műve, hanem nagyon is tudatos tervezés eredményeként szándékosan lettek elhintve a magvai. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor arra is gondolnunk kell, hogy a magvakat azért szórjuk, hogy majdan learassuk, vagy leszüreteljük termését.

Amikor megszülettem, még csak három és félmilliárdan voltunk a Földön. Alig negyven év leforgása alatt ez a szám megduplázódott, populációnk hétmilliárd főre duzzadt, amit nagy csinnadratta közepette ünnepeltünk, még himnuszt is írtunk önmagunk dicsőítésére a jeles alkalomból. (Azóta további félmilliárd fővel gyarapodtunk, ám ennek már nem volt hírértéke.) Ez a szaporulat egyszerűen fenntarthatatlan, a Föld készletei – termőföld, édesvíz – már most nem képesek eltartani ennyi embert (már azon a szinten, ahogy mi itt Európában élünk), milliárdok éheznek, a kutatók így gőzerővel azon munkálkodnak, hogy a táplálékot szintetikus úton, mesterségesen is elő lehessen állítani gyorsan, olcsón, nagy mennyiségben…

Elképzeltem a problémát kozmikus méretekben, amikor egy hozzánk hasonló szapora faj kinőve életterét meghódítja az űrt, s ott évmilliók, évmilliárdok alatt nemcsak naprendszereket, hanem egész galaxis halmazokat népesít be. Náluk mekkora gondot jelenthet az élelmezés? Nyilván bolygóméretű tápanyagfarmokat kell fenntartani, hogy szükségleteiket kielégítsék. Ennek a legegyszerűbb módja, ha a megfelelő táptalajon elhintik a tápanyag magvait, megvárják, míg kisarjad, s aztán időről-időre betakarítják a termését. Talán a mi otthonunk sem kivétel alóla.

A Földön, csak az utóbbi ötszáz millió évben több tömeges fajkihalás is történt. (448 millió évvel ezelőtt a kambrium-ordovícium kihalási esemény, 444 millió éve az ordovícium-szilur kihalási esemény, 360 millió éve a késő devon kihalási esemény, 251 millió éve a perm-triász kihalási esemény – ez volt az eddigi legnagyobb, ebben a tengeri fajok 96%-a és a szárazföldi fajok mintegy 70%-a tűnt el nyomtalanul –, 200 millió éve a triász-júra kihalási esemény, és a legismertebb, a kréta-tercier kihalási esemény, melyben 65,5 millió évvel ezelőtt a teljes földi bioszféra mintegy 50%-a pusztult el, köztük a dinoszauruszok.) Valószínűleg ezt megelőzően is történt ilyen, de a korábbi élőlényeknek még nem volt szilárd vázuk, ezért fosszíliák sem maradtak fenn kellő számban, így csak a fanerozoikumtól követhetjük nyomon a tömegkihalásokat. A jelenségre mindmáig nincs tudományosan bizonyított magyarázat, kozmikus katasztrófát gyanítanak mögötte. Üstökös, vagy meteorit becsapódását, ami kibillentve a Földet addigi forgástengelyéből klímaváltozást okozott, kontinenseket elárasztó árvizek söpörhettek végig a bolygó felszínén, a sorozatos vulkánkitörések hamuval áraszthatták el a légkört, "nukleáris telet" idézve elő… Mi van, ha más a magyarázat? Ha a tömeges fajkihalásokat nem a véletlen generálja, hanem egy tudatos, számító faj, mely időről-időre idelátogat – meg még ezeregy helyre máshova, ahová "biofarmokat" telepített –, hogy betakarítsa a termést. Valamennyi növény és állat nem egyéb a számukra, mint biomassza, a táplálék leggyorsabban és leghatékonyabban előállítható terméke, amit rendszeresen "lecsapolnak", hogy kozmikus fajukat jóllakassák.

Nem úgy képzelem, ahogy azt Duncan Shelley megírta. Szerintem automata rendszerek érkeznek, szimpla aratógépek, melyek lélektelenül végzik programozott munkájukat. Felszippantanak mindent, mi az útjukba akad, hogy aztán bedarálva "teljes értékű" tápanyag rudacskákat állítsanak elő, amelyekben tökéletes arányban található fehérje, zsír és szénhidrát, élelmi rost (meg persze nyomokban mogyoró…) Már csak az a kérdés, mikor jönnek el újból? Meg hogy találnak-e még itt akkor valamit. Ugyanis a biológusok nagy része a jelenkort is egy kihalási hullám részének tartja, a holocén kihalási eseményként, melyért egyedül az emberiség pusztító tevékenysége a felelős. A felelőtlen erdőirtás, a mértéktelen halászat, vadászat… Ha nem igyekeznek a gazdák – ha nem telepítettek ide "vészcsengőket", melyek figyelmeztetnék a közelgő katasztrófára –, nem hagyunk a számukra semmit. Csak mi maradunk. A mi húsunkkal kell megelégedniük.

Az egyetemi éveim alatt – képzőművészeti hallgatóként, anatómiaóra keretében – boncoláson vettem részt. Tanárunk jó kapcsolatot ápolt a megyei kórház patológusával, ő vitt el bennünket a proszektúrára. Az ember abban a hitben él, hogy az ilyen helyek a pincében vannak, vagy valahol az épület egy távoli pontján, ahová egy hosszú folyosón lehet eljutni villogó neonfények alatt – általában így ábrázolják a filmekben –, erre számítottunk, egyfajta előszobára, ahol majd lelkileg felkészülhetünk a ránk váró borzalmakra, de csalódnunk kellett. A folyosó stimmelt, ahogy a neonvilágítás is, az enteriőr azonban cseppet sem különbözött egy irodaház belső terétől. A padlón futószőnyeg, balra ajtók sora, jobbra szekrények… Talán csak a lengőajtó volt fura, ami mellett egyik oldalt hűtő állt, a másik oldalon fotel, előtte egy talpas, alumínium hamutállal.

Kitárva a lengőajtót, egyből a boncteremben találtuk magunkat kiterített hullák társaságában. Sokkoló az élmény. Nem igazán tudtuk, hogyan is kell viselkedni ebben a környezetben, ezért mind csendben toporogtunk zavarunkban. Az ember megint csak azt hihetné, hogy egy ilyen helyet körülleng valami aura, akár egy ravatalozót – vagy mondjuk egy templomot, ahol Krisztus megannyi mása néz le ránk vádlón a keresztfákról –, elvégre mégiscsak holtak fekszenek ott közszemlére téve, akiket (amiket?) tisztelni illik, ám ismét csalódnunk kellett. Nagyon hamar rájöttünk, hogy az ember lélek nélkül csak egy húsdarab, miután megszűnünk természetes személyként létezni, hátrahagyott porhüvelyünk tárggyá válik, ami éppúgy (alkat)részeire bontható, mint egy disznó a vágóhídon. Nem vagyunk más, csupán bőr-, izom-, és csontszövet, vérerek és idegek, meg zsigerek.

A teremben kerekes hordágyon két holttest is feküdt – egy férfi és egy nő, mindkettő csont soványan, hasukon durva fércvarrással, mintha lyukas zsákokként öltötték volna össze őket –, de minket egy fémasztalhoz tereltek, amihez egy nő akkor tolt egy friss testet. A személy az éjszaka hunyt el, és a hullamerevség olyan fokán állt, hogy elég volt csak az egyik karját és lábát megragadni, ezeknél fogva – akár egy kirakati próbababát – az egész testet át lehetett húzni a boncasztalra. Alanyunk hetven körüli férfi volt, megtermett, látszólag jó húsban lévő példány, a felületes szemlélő meg nem mondta volna, hogy már nem él. A szeme csukva volt, a szája nyitva, mintha csupán békésen aludna, egyedül szokatlan sápadtsága árulkodott arról, hogy már halott. A vértelen ajkak és a körmök, melyeknek hiányzott a természetes pírja, meg a hófehér makk a pénisz végén.

A nő, aki betolta és az asztalra rángatta a holtat, végezte a boncolást. Először lecsutakolta a testet egy szivaccsal – a víz, ami egy mennyezeti slagból folyt, megállt a hulla nyitott szájüregében, az onnan nem szivárgott el –, majd szikét ragadva megejtette a filmekből ismert Y bemetszést a mellkason és a has vonalán. Vér nem folyt, csak a zsírsejtek apró gömböcskéi fordultak ki a bőr alól élénk narancssárgán, mintha nem is élő szövet, hanem festett és lakkozott műanyag lett volna. Ugyanezt a benyomást keltette az izomszövet is. Az emberi hús olyan vörös, hogy az még véletlenül sem téveszthető össze a disznó, vagy a marha húsával – talán a lóéhoz tudnám hasonlítani –, de a legfurcsább (nyilván valami hártyának köszönhetően), hogy aszerint, miként éri a fény, a szivárvány színeiben irizál, mint egy benzinfolt a víz felszínén.

A bordák kézifűrésszel lettek átvágva. Erős, határozott mozdulatokkal éppúgy, ahogy azt egy hentes teszi a húsáruval. Kiemelve a széttrancsírozott darabot, a tüdő halványrózsaszínen tárult elénk, amit valami fekete háló borított. A társaságból elsőként felbátorodva mindjárt meg is kérdeztem, hogy „ez az érhálózat, a benne megalvadt vérrel?”, amire boncmesterünk azt válaszolta: „nem, ez a városi levegő.” (?!) Látva értetlenségünket elmagyarázta, hogy a férfi valószínűleg vidéken élhetett és sosem dohányzott, mert a városi emberek és a dohányosok tüdeje nem ilyen. A tüdőbe került szennyeződés, ami a kilégzéssel nem távozik, az sosem ürül ki onnan. A mikroszkopikus szemcséket bekebelezik a falósejtek, és a tüdő külső, látható felületére betokozódva évek, évtizedek alatt tömítik el a tüdő egyre mélyebb rétegeit, csökkentve ezzel a légzőfelületet. A tüdő nem regenerálódik, nem tisztul, a kátrányos lerakódás örökre ottmarad, de nincs ezzel semmi baj. A tüdő hálás szerv, 50%-os kapacitással is ellátja a feladatát, így akár fél tüdővel is teljes életet élhetünk. Mint fél vesével, fél szemmel, fél mellel, vagy fél herével… Túl vagyunk biztosítva, a páros szervek egymaguk is ellátják a feladatukat.

Végignéztük a teljes boncolást, mely alatt a nő hasonló részletességgel és alapossággal magyarázott el mindent. Kivágva a szívet marokkal préselte ki belőle a megkocsonyásodott vért, ami leginkább szederdzsemre emlékeztetett, felvágta a gyomrot, a májat, a veséket… Jól viseltük. Egyáltalán nem terjengett ott gyomorforgató bűz, miként azt egynémely filmben ábrázolják (teszem azt felpuffadt vízi hullák boncolásánál) – leginkább a fertőtlenítőszag dominált –, felnyitva a testet ugyanolyan belsőségszag csapott meg bennünket, mint amilyet disznóvágás során érezhetünk. Egyedül a gyomortartalom hányásszaga volt zavaró, meg a kiforduló bélsár szaga – a mortem (halál) okát kerestük –, amit nyugodtan nevezhetünk hétköznapinak, gyakorló anyák naponta találkozhatnak vele, az elsők nem is ettől lettek rosszul, hanem amikor a nő azt mutatta meg, hogyan ürül az epe a nyombélbe. Erőlködve nyomkorászta az epehólyagot, nyögve, hogy „ez a természetben egy kicsit könnyebben megy…”

A legtöbben természetesen azt nem bírták, amikor a koponyaüreget tártuk fel. Ehhez előbb szabaddá kellett tenni a koponyatetőt. A hajas fejbőr erősen tapad a koponyacsonthoz, a nőnek azt valósággal le kellett szakítania onnan a tarkón megejtett metszéstől, hogy aztán nemes egyszerűséggel ráhajtsa az arcra, mint valami szemfedelet. A koponyacsontot elektromos fűrésszel vágta körbe, de az sem esett le csakúgy magától, le kellett feszíteni az agyat borító hártyáról vésővel és kalapáccsal. Az agy felszeletelése után leltünk rá a halál okára: glioblastoma multiforme (gyorslefolyású, igen agresszív agydaganat), mely előrehaladott állapotban, több csomóban támadta meg az agy fehérállományát.

Miután végeztünk, visszakerült a koponyatető, amit a fejbőr tartott meg úgy, hogy az egy szimpla tűzőgéppel oda lett kapcsozva a tarkóhoz. Minden egyéb – az agy, a mellkas-, és a hasüregi zsigerek – egy zacskóban végezte, melyet a nő visszahelyezett az üres testbe, rárakta a kifűrészelt bordakosár darabot, majd összefércelte felette a bőrt egyszerű pelenkaöltéssel.

Zárásként még feltárta előttünk az egyik térdízületet. Hogy élőben is lássuk azt, amiről csont-, ill. izomtanon tanulunk. Úgy volt megbeszélve, hogy krokikat (gyors vázlatrajzokat) készítünk, mindannyian készültünk vázlattömbökkel és rajzeszközökkel… Én egy fényképezőt vittem magammal. Megkérdeztem a boncmestert, hogy készíthetek-e felvételeket. Természetesen, válaszolta, csak arra kért, a személy ne legyen felismerhető rajta, szorítkozzam részletekre. Ahogy a megfelelő nézőpontot kerestem, zavaró momentumot vettem észre. Teljesen ösztönös volt a mozdulat, amellyel odébb tettem a szivacsot, ami rendre belógott a kompozícióba… „Azt csupasz kézzel nem kéne fogdosni!” – figyelmeztetett a nő. Hiába csutakoltam le később, azzal a kézzel, amivel egy halott hámsejtjeivel érintkeztem akaratlan, nem szívesen fogtam meg bármit is utána…

Egyszer dolgoztam egy vágóhídon. Nem hentesként, hanem építőipari munkásként, erről már írtam a Kényszerbelsőség c. posztomban. Akkor nem részleteztem, miket láttam ott, elintéztem annyival, hogy „értelemmel bíró, érző lényeket likvidálnak, hogy a saját beleikbe töltsék őket, futószalagon, ami gyakorlatilag tömegmészárlás, nagyüzemi fajirtás a nap 24 órájában”, most azonban megosztom az élményeimet. Elmesélem a folyamatot, hogyan is kerül a hentesáru a húsos pultba, s onnan az asztalunkra, hogy aztán jóízűen elfogyasszuk azt. (Előre bocsátom, hogy az írás az érzékenyebb lelkűeknek felkavaró lehet, ezért csak erős idegzetűeknek ajánlott.)

Az állatok teherautókon érkeztek az üzem területére. Valószínűleg nem ezzel kezdődött számukra a tortúra, de az biztos, hogy itt érte őket az első nagyobb trauma. Ugyanis voltak ott emberek, akiket azért fizettek, hogy letereljék a jószágokat a kocsikról. Nekik napi nyolc órában, váltott műszakban nem volt más dolguk, ha befutott egy szállítmány, mint üvöltve püfölni a jószágokat, amelyek összezsúfolva, az utazás traumájától megzavarodva azt sem tudták, hol vannak, mi történik velük, merre van az erre meg az arra… "Ösztökélni" kellett őket, hogy meginduljanak a plató végi rámpán. Erre egy olyan eszközt használtak, ami leginkább egy kis kézi seprű nyelére tekert gumilábtörlőre hasonlított. Kárt nem okozott, viszont ha odasóztak vele, csíphetett rendesen, mert a disznók úgy visítottak, mintha elevenen nyúznák őket. Nemegyszer voltam szemtanúja, hogy a szerencsétlen állatok lábukat törték az igyekezetben, hogy elkerüljék az ütleget, de olyan is akadt, hogy ottmaradt egy-egy, miután halálra tiporták a többiek. Ilyenkor hívtak egy hatósági állatorvost, aki felnyitva az elhullottat megszemlélte a belső szerveit, hogy nem valami kórság végzett-e vele, s ha egészségesnek találta – mindig egészséges (értsd: emberi fogyasztásra alkalmas) volt a diagnózis –, jött érte egy villás targonca, amivel alányúltak, és vitték a vágóba. (Közben órák teltek el, ami alatt a tetemet körüldongták a legyek, tán be is köpték… Az már senkit nem érdekelt.) A megmaradtakat karámba terelték, ahol erős vízsugárral mosták le róluk a szart, amivel az úton izgalmukban és félelmükben összekenték egymást, csak ezután kerültek a vágóba.

Itt először egy fickó várta őket nyakba akasztható kis dobozkával az oldalán, amihez egy vezetékkel összekötve villás bot társult, fogalmam sincs, mekkora feszültséggel a végén, de elég volt csak hozzáérinteni a négylábúakhoz, s azok nyomban összecsuklottak. A következő alak kampót döfött a "lábikrájukba", s a gépsor már emelte is az elkábított állatokat, melyek így indultak utolsó útjukra, fejjel lefelé csüngve, hogy majd párizsiként, olaszként, soproniként és egyéb húskészítményként végezzék. Valaki elektromos kést döfött a nyakukba – "szakmunkásunk" esőköpenyhez hasonló öltözetet viselt, mert hiába a négy élű pengéhez csatlakozó alkarnyi gégecső, ami elszívta a vért, az még így is hektoliterszám zubogott rá a nap folyamán –, más a hasukat vágta fel kifordítva a zsigereiket (ha ilyenkor nagy ritkán még meg nem született kismalacokat találtak, az grátisz volt a dolgozóknak, amit egy-egy fejjel együtt nyomban kifőztek, mert a főtt fejhúsnál és az omlós magzati húsnál nincs is finomabb), a következő egy irdatlan fűrésszel kettészelte őket a farkuktól az orruk hegyéig… A nagyüzemi gépsor, s a rajta dolgozók kérlelhetetlenül végezték a dolgukat, hogy a disznók, melyek reggel még vidáman röfögtek, estére már szalonnaként, oldalasként és csülökként sorakozzanak a hűtőkamrákban.

A marhákkal egy fokkal "humánusabban" bántak. (Talán mert kevesebben utaztak egy teherautón, így könnyebben kezelhetőek? Vagy mert jámborabb természetű jószágok, mint röfögő sorstársaik? A fene se tudja.) Méretük miatt nem fértek el a gépsoron, ezért ők egy külön csarnokban – az úgynevezett „kényszervágóban” –, egyénileg kerültek feldolgozásra. Az áldozatokat szűk folyosón terelték a vesztőhelyre, ahol nemes egyszerűséggel letaglózták őket. Valaki kétfelől hurkot vetett a nyakukba, hogy ne mozdulhassanak, míg valaki más egy hatalmas buzogánnyal – fejszényi fanyél, a végén egy jó két öklömnyi vasgolyóval, amiből egyetlen fémtüske áll ki – a kikötözött állatok szarva közé csapott, amitől azok egyből megroggyantak. A műsornak ezzel korántsem volt vége, mert a koponyán ütött lyukon keresztül egy hosszú fémpálcával még beletúrtak a fetrengők agyába… Valószínűleg ez lehetett az oka annak, amit később látnom engedtetett, míg élek, nem felejtem el. A marhákat nagyon gyorsan szétkapkodták, és azonnal hűtőkocsira pakolták. A disznókkal ellentétben nem felezték, hanem negyedelték őket – persze csak miután lenyúzták a bőrüket, ami a bőrgyárba került cserzésre és festésre, hogy majdan kabát meg cipő készüljön belőlük –, s ezek az embernyi táblák egy-egy lábuknál fogva lógtak alá a mennyezet kampóiról. Egy alkalommal elküldtek egy olyan nylonzsinórért, amivel a kampókra aggatták eme darabokat, így volt szerencsém betekinteni egy hűtőkocsiba, amibe nem sokkal azelőtt rakták be az árut. Úgy higgyék, ahogy mondom, hogy az ott sorakozó nyúzott testeken még az összes létező izom rángott! A felszíni és a mélyrétegű izmok egyaránt. Egy remegő húskocsonya volt az egész – vonagló lábak, rángó bordák, ficánkoló farkak… Ez az élőholtak valódi tánca! –, horrorfilmet idézett a jelenet.

Mindezek harminc évvel ezelőtti emlékeim, még az "átkosból", gyaníthatóan az EU szabályozása ma már nem engedi meg a hasonló bánásmódot, de… Ne legyenek illúzióik. Nem léteznek humánus vágóhidak, ahol az állatok önként és dalolva, boldogan mennek a halálba, hogy húsukkal minket táplálhassanak. Még a háztáji gazdaságokban sem. Biztosak lehetnek benne, hogy az a csirke, amelyiknek jóízűen fogyasztják a combját, még futott egy kört az udvaron nyaka szegetten, mielőtt vérét vesztve összecsuklott volna, és az a disznó is, amelyből a grillezett tarja készül a kertben, összefosta magát haláltusájában, és véres habot prüszkölt az orrán, mielőtt végleg kiszenvedett volna.

Mindenkinek jó étvágyat kívánok!