artson

Imádta az autókat. Azt mondta, ő már abban született, hogy az apja nem ért be velük időben a kórházba, és az anyja a kocsiban szülte meg őt, így a száguldás az élete első pillanataiban a vérébe ivódott, de sosem tudtuk meg, hogy ez igaz, vagy sem. Nem igazán hittük.

A suliban ismertem meg, amikor bukott diákként új osztályba kerültem. Nagyjából mindenben az ellentétem volt, az a fajta srác, akinek – velem ellentétben – semmiért nem kellett törnie magát, a szülei mindent a feneke alá tettek. Hiperaktív volt és harsány – ma azt mondanánk, extrovertált –, gyakran közönséges, amivel nem nagyon lopta be magát az osztály szívébe, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) mégis barátság szövődött köztünk. Mint két komplementer, melyek kiegészítik egymást. Az ő mentalitásával abszolút összepasszolt, szinte hozzátartozott az imidzséhez, hogy egy zűrös alakkal – velem, a bukott sráccal – haverkodik, nekem meg jól jött, hogy erősíti azt a képet, amilyen igazából nem vagyok, mert introvertáltként ez védett meg a nálam erőszakosabbak zaklatásaitól. Talán nem is volt ez barátság, inkább egyfajta szimbiózisban éltünk.

Nem sok közös volt bennünk, max. a filmek, meg a csajok iránti rajongásunk, de ez abban az életkorban szerintem minden srácról elmondható. Engem az irodalom érdekelt – sajnos, nem a kötelező olvasmányok, többek közt ezért buktam meg –, a tudomány és a technika vívmányai, a múlt és a jövő titkai, őt gyakorlatilag csak az autók. Vagy még inkább a saját autója. Hogy mennyit fogyaszt, milyen hamar gyorsul százra, mennyi a végsebessége… Egy ’78-as, tűzpiros Camaroja volt – akkor, amikor a tanáraink Polski Fiattal, Skodával meg kis bogárhátúval jártak munkába –, amit maga bütykölgetett otthon. Órákig tudott beszélni a hengerfejről és a karburátorról, a fékbetétről és az ablakemelőről, felniről, dísztárcsáról, vagy épp a kipufogóról… Meghallgattam. Ebben már akkor jó voltam.

Sűrűn lógott az éjszakában, ahová én is gyakran elkísértem. Egy ilyen alkalommal – egy vidéki diszkóba tett látogatásunk alkalmával – fedeztük fel azt, ami igazán közel hozott bennünket: a sebesség szeretetét. Én addig még sosem ültem autóban, mindenhova bringával jártam, amivel elég idióta módon közlekedtem. Tekertem, mint a vadbarom, felvéve a városi forgalom ritmusát, a menetszéltől kicsordult a könnyem, imádtam ráfeküdni az útra a kanyarokban, szlalomozni a járművek közt… Ő ugyanezzel a temperamentummal vezetett. (Bár frissen szerezte a jogosítványát, nagy rutinnal tekerte a kormányt.) Mindig hatalmas gázfröccsel indított, hogy csikorgó gumikkal lőhessen ki, ugyanígy állt meg, szeretett kifarolni a kanyarokban – akkor még nem hívtuk driftelésnek –, amivel mindenkire frászt hozott, engem azonban nem zavart, még élveztem is. A diszkóba menet rendesen nekieresztette a gépet, épp úgy szlalomozott az úton a járművek közt, ahogy én szoktam, kivágott az előtte tötymörgők mögül, majd bevágott eléjük, a mutatványt őrült dudaszó kísérte… Életveszélyesen vezetett, amit ötvenes pulzussal szemléltem. Csak néha vetettem közbe, hogy jobbra balfasz… ott majd lesz egy balos… szerintem közöttük elférsz… „Jó mitfahrer lenne belőled”, jegyezte meg. Onnantól rendszeresen ejtettünk meg hasonló kiruccanásokat száguldozva a mecseki szerpentinen, hogy gyakoroljunk. Hittük, hogy híres autóversenyző páros lehet belőlünk.

Egy hétvégén Pestre ugrott fel. Engem is hívott, mentem volna szívesen, de – vele ellentétben – nekem dolgoznom kellett, mert az én szüleim semmit nem toltak a seggem alá. Hétfőn a suliban az osztályfőnökünk a halálhírével fogadott bennünket. A szülei tájékoztatták az iskolát, hogy gyermekük egy szabálytalan előzést követően frontálisan ütközött egy kamionnal, ami maga alá gyűrte. „A sérülései összeegyeztethetetlenek voltak az életjelenségekkel”, hallottuk a szakzsargont, ami olyanokra engedett következtetni bennünket, hogy valószínűleg leszakadt a feje.

A hirtelen halál mindig felfoghatatlan. Feldolgozhatatlan, hogy az a beszélgetés volt az utolsó, amit legutóbb ejtettünk meg, hogy valaki az egyik pillanatban még létező, a következőben meg már nem. A hír hallatára minden lány sírva fakadt az osztályból. Addig ki nem állhatták a faszkalapot – maguk közt csak így nevezték –, aki rendre bunkón és megalázóan viselkedett velük, mégis könnyet hullajtottak érte. Aztán a temetésen még egyszer. (Én meg alig tudtam leplezni a mosolyomat, mert végig az járt a fejemben, hogy drága barátom – ismerve a reakcióit – most hogy röhögne, ha láthatná őket. „Hülyék, autóban születtem, és autóban haltam meg, ez így kerek!” – hallottam magamban utánozhatatlan orgánumát.)

Azóta harminc év telt el. Én megéltem a rendszerváltást, az ezredfordulót, egy gazdasági világválságot és a technológiai robbanást, hogy mindeközben kormányok jöttek és mentek, ő nem. Én számtalan élménnyel gazdagodtam, ő annyit vitt magával oda, ahol most van, amennyi a tizennyolc éve alatt megadatott neki itt a földön. Én lassan megöregszem, ő örökre tizennyolc éves marad mindannyiunk szívében.

Az évek alatt sokszor merengtem rajta, hogyha ott és akkor mellette vagyok, vajon én is az ő sorsára jutottam volna? Vagy befolyásolhattam volna az eseményeket, és most ő osztozna az én sorsomban?