artson

A minap felhívtam az egyik legjobb barátomat - aki gazdasági bűnügyek nyomozója -, hogy elújságoljam, egy posztom kikerült az Origóra. "Mit fizetnek érte?" - tudakolta nyomban. "Semmit - értetlenkedtem -, de mit számít? Kint vagyok az Origó kezdőoldalán, százezrek olvasnak, tudod, mekkora szó ez? Ismert lettem!" - ujjongtam. "Az ORIGO egy internetes hírportál - világosított fel. - Ha tetszik, internetes újság, ahol az aktuális hírek mellett világgazdaság, politika, bulvár, sport, horoszkóp kapnak helyet. Ugyanolyan rovatai vannak, mint bármely napilapnak, amely megfizeti a cikkíróit. Te ugyanazt a munkát végzed, mint amazok, jogdíjas szellemi terméket hozol létre, amit ingyen bocsátasz mások rendelkezésére. Időd és energiád fekszik benne, használtad az áramot, míg bepötyögted a gépedbe, az internetet, amíg feltöltötted, költségeid vannak, amit senki nem térít meg. Palira vesznek, és te ennek még örülsz is. Gratulálok. Mintha ingyen hennáznál teszem azt Bálint Antóniára, mert ő a Bálint Antónia, aztán amikor a tévében mutogatják, annak örülnél, hogy te csináltad a felhők mögül előbújó napocskát, ami ott virít a karján. Fogyott az anyagod, amit drágán vettél, elment vele az időd, tán el is fáradtál, mert lehet, hogy szőrös volt a felület, amire dolgoztál... Munkát végeztél ellenszolgáltatás nélkül. Érted már? Odafigyelhetnél erre a jövőben, mert a nagyok így használják ki a kisembert."

Egyáltalán nem éreztem magaménak az általa elmondottakat, nem fogalmazódott meg bennem, hogy kihasználnának, mert örömmel osztom meg az élményeimet és a tapasztalataimat, de... Elgondolkodtatott.

Egyszer dolgoztam egy multinál. Még diákként. Nem árufeltöltő voltam, vagy pénztáros, hanem mikulásként osztogattam (volna) szaluncukrot az ünnepek alatt azoknak a csöppségeknek, akiket a szüleik magukkal vonkodtak az áruházba a nagybevásárláshoz. A szaloncukros zacskó, amit a főnökeim a kezembe nyomtak - a cég 750 grammos, "gazdaságos" kiszerelésű terméke -, nagyjából tíz perc alatt kiürült, ám amikor újat kértem volna helyette, azzal szembesítettek, hogy nincs több, ezt kell beosztanom egész napra. Délelőtt tíztől este hatig, napi nyolc órában... (?!) Azt hittem, viccelnek, de rá kellett jönnöm, hogy nem, ők ezt komolyan gondolták. Marha ciki volt. Nem lehet megtenni, hogy valakinek adunk, másnak meg nem, úgyhogy onnantól nem osztogattam senkinek semmit, csak simiztem a buksikat, és inkább én pusziltam be mindent. Rohadjanak meg! A vásárlóktól elzárt részen, az öltözőkhöz vezető folyosókon a vezetőség hatalmas faliújságokon szólította meg a dolgozóit: "MIT TEHETSZ A CÉGEDÉRT: SPÓROLJ A VÍZZEL, VILLANNYAL! KEVESEBB KIADÁS, NAGYOBB HASZON." Alatta a hónap dolgozójának fényképe, Kassza Blanka pénztáros, akinél a legkevesebb ingyen zacskó fogyott. (?!) Mindezek mellett egy másik faliújságon grafikonok arról, hogy az áruházlánc mely hónapban hánymilliárdos bevételt ért el. Így tesznek szert a multinacionális cégek arra az adózás utáni nettó nyereségre, amitől "dübörög a gazdaság". Hogy a hasznot termelők minimálbéren tengődnek, és a vásárlócsalogató mikulásnak nem futja szaloncukorra. Vicc. Azt hiszem, itt és ekkor hallottam először azt, hogy "munkával nem lehet pénzt keresni", úgyhogy azóta nem is dolgozom. Már nem úgy, ahogy a legtöbben.

Amióta az eszemet tudom, mindig is imádtam rajzolni. Diákként rendre kidekoráltam a könyveimet, füzeteimet, amiért a tanáraim örökösen veszekedtek velem, hogy "soha nem viszed semmire fiam! Firkálgatásból nem lehet megélni!" Nos, Madonna mama - áldassék a neve! - '98-ban a Frozen videoklippel divatba hozta a hennafestést, s én azóta ebből élek. Ahogy megjön a jó idő, április elején kitelepülök az utcára, s amíg tart a jó idő, október végéig "firkálgatok". Pillangókat, virágokat, meg lovacskát, cicát, delfint, skorpiót és sárkányt... Az emberek azért fizetnek, hogy ilyen figurákat, vagy épp nonfiguratív dolgokat pingálgassak rájuk. Ezzel keresem meg a mindennapi betevőre valót, de a tevékenységet nem tekintem munkának. Ahogy a többiek sem, akikkel osztozom a placcon. Az ember ugyanis az utcán, a lét egy egészen más aspektusát ismeri meg, ami észrevétlenül lapul meg az ismert mellett. Mint egy varázsvilág, ahol kibújhatunk abból a mókuskerékből, amit a modern társadalom kényszerít ránk, s ahol a varázstudományunkkal messze több pénzt kereshetünk, mint sok "mugli". Úgy hívják, feketegazdaság.

Talán a raszta csávó volt az első. Nem messze mellettem ücsörgött egy padon - velem ellentétben ő nem fizetett "közterület használati díjat" -, és miközben elemes magnóján Bob Marleyt hallgatott, színes fonalakból karkötőket fonogatott, amiket gombostűvel egy hungarocell táblára aggatott, így árulta őket. Darabját ezerötszáz forintért. Hat-nyolc darabot mindennap megvettek tőle, de volt, hogy tízet, tizenkettőt is eladott. Lehet számolgatni.

A következő a gitáros srác volt. Naponta láttam jönni-menni a gitártokjával, ha elszaladtam vécére a közeli kocsmába, még hallhattam is - baromi jól nyomta, fiatal kora ellenére vérprofi volt -, mint "kollégák", odabiccentettünk egymásnak... Egyszer épp akkor látogattam meg az illemhelyet, amikor az összegyűjtött aprót váltotta be. A pultos tizenhétezer párszáz forintot számolt össze, de a srác nagylelkűen csak tizenötezret kért érte.

Évekkel később megjelent egy szoborember. Ő csak időszakosan jött. Valaha informatikusként dolgozott egy hazai óriásvállalatnál tisztes fizetésért, ám a napi robot, a "mókuskerék" hamar fásulttá tették. Többre vágyott. Másra. Külföldön próbált szerencsét a szakmájában, de ott sem találta meg, amit keresett. Ott sincs más, mint idehaza. Robot, amivel ugyanúgy elmegy a nap, ahelyett, hogy élnénk. Az utcán ismerkedett össze olyanokkal, akik másképp látják a világot. Ők két-három óra alatt keresik meg azt a pénzt, amiért ő tíz-tizenkét órákat görnyedt a klaviatúra előtt. Azóta nem dolgozik. Szoboremberként járja a világot. Hol Nizzában van, hol Londonban, egyszer Thaiföldön, máskor a Kanári-szigeteken... Csak a nyarakat tölti itthon.

A tűzzsonglőr kölyök alig volt tíz, mikor először láttam. Artistaképzőbe járt, ahol az akrobatikus mutatványok mellett "bohóckodást" is tanult. (?!) "Ez a szponzorom, Charlie" - mondta minden alkalommal, amikor a földre hajította sapkáját, aztán begyújtotta a buzogányait, melyeket előzőleg petróleumba mártott. Egy nagyjából tízperces számot adott elő az összesereglett tömegnek, majd meghajolt és komótosan összecsomagolt. Minden este tíz-tizenötezer forint körüli összeget váltott be a közeli büfébe, ahol evett egy hamburgert.

Mindeközben, mindezek mellett a helyi kisebbség fáradhatatlanul rótta köreit a placcon, időről-időre megszólítva az embereket: "övet, órát, parfümöt, napszemüveget?... Megnézed? És ha nagyon olcsó? Kettőt adok egy áráért!" Megsaccolni se tudom, mennyi jöhetett így be, mert azt sose láttam, hogy eladtak volna bármit is, de ott voltak mindennap, ahogy a pereputtyuk is - az asszony, a gyerök, meg az onoka -, akik taxival jöttek és taxival távoztak, mindig a legdivatosabb cuccokban jártak és gyakorlatilag hamburgeren, kólán meg fagylalton éltek.

A "hajléktalan", aki csendes magányában a Fedél nélkül példányait árulta, igazából fel sem tűnt. Ugyanúgy hozzátartozott a placchoz, mint a kandeláber, ami alatt ücsörögtem, tudtam, hogy ott van, de sosem foglalkoztam vele. Egyszer odajött hozzám, azt hittem, tőlem is kuncsorogni akar, de nem, meglepetésemre hennát szeretett volna. Azt találta ki, hogy megtréfálja a barátait. Hogy majd azt mondja nekik, tetováltatott. "Tudnál csinálni rám valamit?" - kérdezte reménykedve. "Hogy a viharba ne! Gyere, dobd le magad!" - invitáltam, mert épp nem volt nálam senki. Mondanom se kell, hogy a legnagyobb sárkányok egyikét nézte ki a katalógusomból. Próbáltam rávezetni, hogy ne legyen telhetetlen, "egy kis mintát ötszáz forintért festek, a nagyobbakat ezerért, ezerötszázért... Az a sárkány, egy négyezer forintos minta - világosítottam fel. - Nézz valami kisebbet, vagy olyat, amit le tudok kicsinyíteni, azt megcsinálom neked ingyen" - ajánlottam nagylelkűen, mire egyből megnyugtatott, hogy "semmi gond, ma jó napom volt, huszonötezret kerestem", s azzal kicsapott az asztalra egy tízezrest. (?!) "Kaphatok kettőt?" - nyújtotta a karjait csillogó szemekkel.

Miután megkapta áhított testékszerét, amivel egy bő hétig menőzhetett - ha nem fürdik, akár tovább is -, nyolcezer forint cserélt gazdát, amiről én éppúgy nem állítottam ki számlát, miként ő azoknak, akiktől azt összekoldulta. Dübörög a gazdaság. Úgy gondolom, amíg egy hajléktalan eltart, nem kell foglalkoznom azzal, hogy fizet-e nekem az Origo, vagy sem azokért a tartalmakért, amiket tőlem közzé tesz. Váljék egészségére!