artson

Míg suliba jártam, minden év végén kötelező szakmai gyakorlaton kellett részt vennünk. Építész technikusnak készültem, mélyépítő szakon, a Műszaki rajz és Statika mellett Földmérést tanultam teodolithasználattal. Elsőben, még zöldfülűként egy állami céghez kerültem, ahol vasbetonszerelők mellé osztottak be, és egy hónapon keresztül mást se csináltam, mint hegesztési salakot kalapáltam napi nyolc órában. Nemhogy szakmailag nem fejlődtem, de még csak meg se fizettek érte. A második év végén, felvértezve korábbi tapasztalataimmal, pár osztálytársammal megkerestünk egy nagyobb magánvállalkozást, amely hajlandó volt tanulóként foglalkoztatni bennünket. A cég hatalmas beruházásokban vett részt, akkor épp a vágóhidat építették át. Ahol, a munkálatok ellenére egy pillanatra sem állt le a "termelés", így betekintést nyerhettem az élelmiszergyártás kulisszatitkaiba. Brutális, ami egy ilyen helyen folyik. Értelemmel bíró, érző lényeket likvidálnak, hogy a saját beleikbe töltsék őket, futószalagon… Ez gyakorlatilag tömegmészárlás, nagyüzemi fajirtás a nap 24 órájában. Folyamatos visítás és bőgés, mellé ürülék, vér és a napon száradó zsigerek bűze társul… Embertelen. Civilizálatlan. Próbáltuk kirekeszteni a tudatunkból és kizárólag a feladatra koncentrálni. Amivel ugyanúgy nem fejlődtünk szakmailag, mert csak anyagmozgatásra használtak bennünket, de legalább megfizették.

Az állami cégek három nyolcórás műszakot különböztettek meg. Egy nappalit, egy délutánost, meg egy éjszakait. Ezzel szemben a maszek vállalkozások két műszakban – reggel héttől délután ötig, illetve délután öttől reggel hétig – foglalkoztatták az embereket tíz és tizennégy órában. Nappali műszakban kezdtünk, de hamar átkértük magunkat az éjszakásokhoz, mivel lényegesen többet lehetett vele keresni. Nem először dolgoztam éjszakásban, diákmunkásként megjártam már egy-két gyárat és raktárbázist, ám első ízben végeztem huzamosabb ideig, nem csoda, hogy hamar elvesztettem a valóságérzékelésemet. Jó reggelt köszöntem délután, amikor a nappali brancs távozott, és jó éjszakát kívántam reggel, amikor nekem járt le a munkaidőm… Minden álomszerű lett, valótlan, egészen szürreális képeket őrzök ebből az időből. Például volt egy félszemű kollégám, akinek gyakran kiesett az üvegszeme, amit a kellő higiénia hiányában nem mindig tudott visszahelyezni, így sokszor üres szemgödörrel bámult rám. Aztán itt adtak a kezembe először réselőt (légkalapács), ami a tizennégy órai használat alatt a szart is kirázza az emberből, többször előfordult, hogy a bilincs elengedett, s a tízméteres gumicső, ami a kompresszortól szállította a sűrített levegőt az eszközhöz, ott csapkodott sziszegve, mint valami óriási pufogó vipera. Marni nem mart, csak mindenkit hurkásra vert, mire sikerült megfékezni. Máskor egész éjjel sódert lapátoltam. Megállás nélkül, egyszerre két betonkeverőbe. A munkatársam, aki a vizet és a cementet adagolta ügyelve a keverési arányra, úgy nézett ki, mint Freddy Kruger. De tényleg! Fekete cipő, fekete nadrág, piros-zöld csíkos pulóver, fekete kalap… Ugyan nem volt megégve és nem hordott pengekesztyűt, ha pedig felbosszantották, akkor a földhöz vágta a kalapját és azon ugrált, így inkább mulatságos volt, mintsem ijesztő, én mégis egy rémálomban éreztem magam valahol az Elm utcában.

Egyszer egy homokkupacon falatoztunk – napfelkelte volt, vagy naplemente? reggelit, vagy vacsorát költöttünk? –, amikor egy legyet hessegettem el a szendvicsemről. Önkéntelen volt a mozdulat, amivel a bosszantó rovart elzavartam, oda sem figyeltem rá… Az osztálytársam hívta fel a figyelmem: „Te, az a dög az előbb még ott hancúrozott azokon a beleken…” Nem messze tőlünk konténerek sorakoztak, tele szürkészöld zsigerekkel, melyek már püffedtek a képződő gázoktól. Felettük rozsdás csövekre aggatott alumíniumtáblák hirdették az eredetüket: Vágó I, 2-es Feldolgozó, Kényszerbelsőség… (Ez utóbbi a kényszervágóból – ahová a túlsúlyos állatokat szállították – származó belsőségeket tartalmazta.) Mondanom se kell, azonnal beleszerettem, és titkon hazaloptam, hogy a szobám díszeként büszkélkedjem vele ismerőseimnek (nyilván mindenki egészen másra asszociált a láttán, mint az eredeti jelentéstartalma.) Gyakran merengtem rajta, mert semmi sem fejezte ki jobban az akkori állapotomat.

Kényszerbelsőség.

Mindig is szellemi lényként tekintettem magamra, akit a kényszerkörülmények kényszerbelsőségre ítéltek. Előbb az unalmas tanórák, majd a lélektelen, monoton munkák: egész napos kalapálás, cipekedés, lapátolás… Egy gondolkodó, kreatív elme beleőrülne, ha csupán erről szólna az élete! Ha a rideg, fizikai síkról nem emelkedhetne szellemi magasságokba, ahol a kedvére kalandozhat, fantáziálhat… Már korábban is éltem vele, de valahol itt fejlesztettem tökélyre azt a technikát, amivel hátrahagyva az engem körülvevő anyagi világot, a képzelet birodalmába menekültem. Fura tudathasadásos állapot ez, amolyan hipnotikus éber-álom. A testem, mintha nem is hozzám tartozna, végzi ebben a háromdimenziós térben a rábízott feladatot motorikusan hajtva végre egy ipari robotkar programozott mozdulatsorát – kalapál, emel és odébb tesz, lapátol… –, miközben énem valódi része egy párhuzamos univerzum másik valóságában tekereg film- és könyvélmények, valamint az általam kitalált történetek fiktív helyszínén. Highlander vagyok, kortalan halhatatlan, koravén és örökifjú egyszerre, jedi lovag, barbár harcos, latin szerető, vagy épp felfedező… Sohasem egyetlen karakter, valahogy mégis önmagam, aki űrhajót vezet, szörnyekre vadászik, egyszer letűnt civilizációk romjai közt kutat, máskor szeretkezik (az Álomháború – Sucker Punch – c. fantasztikus akciófilmben ábrázolták ezt zseniálisan az alkotók…) Megszűnik a téridő, tíz-tizennégy óra telik el úgy, mintha percek lennének csupán, mégis eonokat élek át több bolygó felszínén, milliárd és milliárd fényévekre egymástól egyetlenegy négyzetméteren. Így viseltem el a lét elviselhetetlen terheit, és ugyanez segít át ma is a hétköznapok monotonitásán.

A műalkotásokról rendszerint kevés információval rendelkezünk. A nagyközönség csak a kész műveket látja lefixálva, bekeretezve, ha tetszik, az átszakított célszalagot, senki nem tudja, hogy az ünnepelt teljesítmény mögött milyen munka húzódik meg. Én modellként jelen voltam az edzéseken, láttam az elfeslett futócipőket, mi több, jelen voltam az öltözőben is, ahol éreztem az átizzadt trikók bűzét. Dan Brown a Da Vinci-kódban mindenféle elméleteket gyárt arról, hogy Leonardo mit "üzen" a képein, hogy azokon titkon mit akar elmesélni nekünk, de én úgy gondolom, egyedül Mona Lisa oszthatja meg velünk, mi csalt mosolyt az ajkára.

Valamikor olvastam egy nagyon jó kis novellát erről egy meghökkentő meséket tartalmazó kötetben. A mestermű volt a címe. Arról szólt, hogy a Mestert késő éjszaka, álmából riasztják egy sürgős munkához. Egy korábbi megrendelője, egy gazdag mecénás hívatta a kastélyába, hogy fessen egy képet a szeretőjéről. Akit megfojtott. Féltékenységből? Perverzióból, szeretkezés közben? Nem derül ki. A történet azt ecseteli, hogy a Mester miként örökíti meg az elillanó szépséget. Hogyan próbálja megfogni a semmibe révedő szemek még nedves csillogását, mielőtt azok fényüket vesztenék, a szürkülő bőr halványuló pírját, a kezek kecsességét a hullamerevség beállta előtt… Utolsó ecsetvonásaival az ajkak végső fintorát örökíti meg. Így született a Mona Lisa. Már a novella írója szerint. Az alkotásoknak nem mindig, vagy nem feltétlenül van mondanivalójuk, történetük viszont annál inkább. És én ismerem ezeket a történeteket.

Példának okáért, egyszer felkértek egy korpuszhoz. A keresztre feszített Krisztus megelevenítéséhez kellettem modellnek. A művész, a csuklómnál fogva kötözött fel egy keresztre, hogy így tanulmányozza, hogyan viselkedik a test ilyen helyzetben. Mely izmok nyúlnak el, melyek feszülnek meg… Mondanom se kell, borzalmas volt! Közben végig azon gondolkoztam, vajon hány idióta vállalná ezt rajtam kívül, s hogy mi a fenét csinálok, ha így hagy? Elvégre nem tudhattam, mely stádiumában akarja ábrázolni a szenvedőt. Közvetlenül a keresztre feszítés után, vagy amikor már órák óta ott lógott, s amikor már minden ina, ízülete elnyúlt… Azzal nyugtattam magam, amit ilyenkor előszeretettel hangoztatok, hogy ez a munkám. És aki modellnek áll, az ne csodálkozzon, hogy ülő, álló, fekvő, vagy épp fellógatott alakok megjelenítéséhez gyakorlatilag tárgyként használják. A történetnek mégsem ez a legérdekesebb része, hanem hogy a művész rendhagyó módon meztelenül ábrázolta a megváltót. A köztéri szobor egyházi megrendelésre készült, mielőtt átadásra került volna, az egyházatyáknak áldásukat kellett adniuk hozzá. Ami nem történt meg. Hiába bizonygatta a művész, hogy a megszégyenítés is része volt a büntetésnek, a keresztre feszítetteket lemeztelenítve helyezték közszemlére, ami alól Jézus sem volt kivétel, az ábrázolás tehát így autentikus, a főméltóságok hallani sem akartak róla. Addig nem fizették ki a munkát, amíg az alkotó el nem fedte a "szentségtelenséget", s a kész mű végül így lett átadva a nagyközönség számára, mely természetesen nem szerzett tudomást a szobor előtörténetéről.

A jövőben így tekintsenek a műalkotásokra. Hogy vajon azt látják-e, amit a művész mutatni akart, vagy amit láttatni engedtek neki.