artson

Székesfehérvár belvárosában, a Palotai út és a Selyem utca kereszteződésében, súlyos autóbaleset történt. Azt hiszem, elmondható, nagy dolog, hogy az érintettek élve megúszták...

Amióta az eszemet tudom, mindig is húst hússal ettem. Már egészen kicsi korom óta. Allergiás voltam a zöldségekre, gyümölcsökre, melyektől garatviszketést kaptam – hihetnénk, hogy a vegyszerek miatt, de a tanyavilágban nőttem fel, a szüleim semmit nem permeteztek –, ezért hiába is próbálták belém erőltetni a vitaminban gazdag, egészséges étkeket, azok rendre kifordultak a számból. A frissen fejt, még tőgymeleg, tehénszagú tejet szerettem – a kutya nem foglalkozott a pasztörizálással –, és a húst. A csirkét, a pulykát, a libát, a kacsát, a galambot, a nyulat, meg persze a pecsenyekaját, a hurkát, a kolbászt… Ahogy Gombóc Artúr a csokiért, én a húsért rajongtam minden formájában.

A családi anekdotatárból előszeretettel rángatják elő – s elevenítik fel újra meg újra az ünnepi összejöveteleken –, hogy sehogy sem tudtak bilire szoktatni, rendszeresen bekakáltam, de „rendes gyerek voltam”, mert olyan kemény hurkákat produkáltam, hogy azt elég volt csak kifordítani a pelusból, amit visszacsomagolva már mehettem is a dolgomra. Nem szenvedtem annyit a bőrirritációtól, mint más babák, és anyámnak sem kellett krémesen kenődő lágy kaksival bajlódnia, mint a többi anyukának, amikor kifőzte a pelenkáimat. (Merthogy akkoriban még forralással fertőtlenítették az újrahasznosítható vászonpelenkákat [a taknyos vászonzsebkendőkkel egyetemben…] Döbbenet!)

Egysíkú táplálkozásom első tünetei bő tizenöt év után, a felnőtté válás küszöbén jelentkeztek, amikor is a nagydolog egyre nagyobb kihívás elé állított. Csak hosszú kínszenvedés árán tudtam megszabadulni a salakanyagtól, ami egyre nagyobb és tömörebb tömbökké állt össze bennem, az alkarnyi buzogányok öklömnyi fejjel már-már szülést idéztek, amihez a félórás trónolások közben komoly tornagyakorlatokat kellett végeznem haspréssel, fújtató erőlködéssel. Gyakran éreztem úgy, hogy szétrepedek, mert a tevékenység intenzív fájdalommal járt, ami után pecsételő vérzés jelentkezett… Borzalmas volt. Az ember az ilyen jellegű problémáit nem igazán osztja meg másokkal, tán fel se figyel rá, mert lassú a folyamat, míg idáig eljut, hónapról-hónapra, évről-évre válik egyre rosszabbá, s aztán tarthatatlanná az állapot, amivel végül felkeresi a körzeti orvosát. Aki egyből proktológushoz küldi.

A diagnózis lesújtó: ARANYÉR.

Ugyan hallottam már róla, de tizenévesen azt hittem, ez csak az időseket gyötrő nyavalya, távoli, ködös, misztikus kórság, amivel még hosszú ideig nem kell foglalkoznom… Hogy lehet, hogy áldozatává váltam? (Fura, de úgy gondoltam, azért okoz gondot a székelés, mert aranyerem van, és nem fordítva, hogy azért lett aranyerem, mert gondjaim vannak a székeléssel…) „Valószínűleg lassú az anyagcseréje” – közölte a doktor, és felírt hashajtót. Ennyi?! Az ember felszentelt papokként tekint az orvosokra a gyógyítás templomában, vagy még inkább félistenekre, akikhez imában könyörög (lerakjuk eléjük a problémáinkat, mintha holmi tárgyak lennének, amire nincs szükségünk: „Fogják, vigyék, nekem nem kell!”) Vágják ki! Fagyasszák le! Égessék el! – kértem mindazokat, amiket innen-onnan hallottam, s amikről úgy tudtam, egy csapásra, és véglegesen megszabadítanak a gondjaimtól, a doki azonban csak legyintett, „még nem olyan fokú a betegsége, hogy ilyen drasztikus módszerekhez kéne folyamodnunk. Majd ha kizáródik…”, és utamra bocsájtott a recepttel.

Akkori párom édesanyja küzdött szorulással, ő szedett hashajtót. Valamikor egyetlen szemmel kezdte, de húsz év után már egy egész levél sem volt elég – amitől aztán mindenféle egyéb emésztőrendszeri bántalmai lettek –, láttam a saját jövőképemet, amelyben marokszám szedem a hasztalan pirulákat… Erre az életre nem vágytam. Ahogy arra sem, amit addig kényszerültem élni.

Mielőtt a média agymosásának áldozataivá váltunk volna, (nem, még véletlenül sem a „kezelőorvosunkat, gyógyszerészünket”, hanem) a barátainkat és ismerőseinket faggattuk, mit tudnának ajánlani természetes hashajtóként. A ricinus olaj és a keserű vizek jöttek szóba. Mondanom se kell, mindkettő borzalmas. Ami a kisebbik gond, a nagyobb az, hogy nem lehet eltalálni a megfelelő mennyiséget. Egy-két-három kanál olaj nem használt semmit, de ha erőt véve magamon lehúztam egy féldecit, az kihajtott belőlem mindent. Ugyanígy jártam a keserűvízzel. Amelyet mintha valamelyik gyógyfürdő kénbűzös medencéjéből merítettek volna… Szorulás és hasmenés. Csak ez a két véglet létezett a számomra.

A digitális kor virtuális fraktálvilágát megelőzően az ember a könyvtárak fizikai valóságában nyomozott az őt foglalkoztató dolgok után. Én is elmentem, hogy olvassak a témában. Nos, a szakirodalom az evolúció mellett tört pálcát, mert az aranyeresség alapvetően emberi betegség, ami azóta kínoz bennünket, mióta lemásztunk a fáról. (?!) A megnövekedett hasüregi nyomás okozza, amit a felegyenesedett tartásnak és járásnak köszönhetünk – egyszerű fizika, a gravitációs erő hatása a belső szerveinkre, amellyel azokat lefelé húzza (a terhességgel és a túlsúllyal mindez hatványozottan jelentkezik!) –, így kisebb-nagyobb mértékben mindannyian szenvedünk tőle. Ehhez társul még a „civilizációs ártalom”, mint a tanulmányaink, majd a munkánk okán ránk kényszerített görnyedt ülés, amivel összepréseljük a belső szerveinket, valamint a nem megfelelő és egysíkú táplálkozás, amitől besűrűsödik a székletünk, amit csak erőlködve tudunk üríteni további nyomást gyakorolva az alhas tájékára. Gyógymódja a sebészeti beavatkozáson kívül nem létezik, ezért csak a prevencióra, vagy ha már kialakult a betegség, a tüneti kezelésre helyezhetjük a hangsúlyt. Na bumm!

Az aranyér – ami egy visszértágulat – kellemetlen tüneteit leghatékonyabban úgy enyhíthetjük, ha elkerüljük az erek kitágulásáért felelős közeget és cselekedeteket (mint a kánikula és a forró fürdő), illetve, ha csökkentjük a hasüregi nyomást. Ne üljünk sokat, ne ácsorogjuk, vagy ha ez elkerülhetetlen, akkor egyenes tartással tegyük. A széklet lágyításának legegyszerűbb módja pedig a „ballasztanyag növelése”, amit a rostdús táplálkozással érhetünk el.

Bármennyire is ódzkodtam tőle, rá kellett fanyalodnom a zöldségekre és a gyümölcsökre. Az általuk okozott allergiát szerencsére kinőttem, megkedvelni azonban nem sikerült őket. Zöldség- és gyümölcsnapokat tartottam, majd zöldség- és gyümölcsheteket – két pofára tömtem magamba a salátát és a répát, amitől egy nagyra nőtt rágcsálónak éreztem magam – hiába, mert rajtam bizony a legkisebb mértékben sem segített. És még csak jól se laktam! Paprika, uborka, alma… Megehettem belőlük egy kosárra valót, ugyanúgy éhes maradtam. Tragédia!

Akkoriban már javában testépítettem, volt otthon egy "bibliám", ami az „élelmiszerek energia- és tápanyagtartalmát” hirdette (100 grammra vonatkoztatva.) Egészen addig csak a fehérje és szénhidrát értékekkel foglalkoztam, de felfedeztem, hogy a táblázat a rosttartalmat is feltűnteti, elkezdtem hát vadászni, melyek a legrostdúsabb élelmiszerek. Siralmas a kép. (Már ha szentírásnak fogadjuk el az egyes értékeket, mert ellenőrizni nyilván nem tudjuk.) A burgonyának alig fél százalékot meghaladó a rosttartalma, de sütve ezt nyomban elveszíti. Ugyanígy a brokkoli, a maga 0,8%-os rosttartalmával, ami valami rejtélyes okból kifolyólag a fagyasztás során elvész. Paprika, paradicsom, uborka, tök, cékla, káposzta, répa… Szinte valamennyi zöldség, amit a hétköznapokban fogyasztunk, fél és egy százalékos rosttartalom közt mozognak. Ilyenek lógnak ki a sorból, mint a lencse (11,7%) meg a csicseriborsó (9,5%), melyek viszont eszméletlenül puffasztanak. A gyümölcsökkel sem jobb a helyzet, azoknak is csak 1-2%-os a rosttartalma, a szeder, ribizli, málna rendelkeznek 4-5% feletti értékekkel. (Avokadó 6,7%!, de az én ifjúkoromban ehhez nem lehetett hozzájutni. Még horror áron sem, mint manapság.) Búzaliszt: 0,2%, rizs: 0,5%, szót sem érdemelnek, ellenben a földimogyoró, a mák és a pisztácia 10%-ot meghaladó rosttartalommal bírnak, ezeket érdemes volt rágcsálni. Fura, hogy a kakaópor 16,8%-a rost, viszont a kakaós tejben ebből már nem marad semmi. Ugyanígy a zabnak 10,8%-os rostértéket tulajdonítanak, viszont a zabpehelyben – ami egy kilapított zabszemnek tűnik – ebből csak 1% marad. Ezt nem nagyon értettem. Talán, mert a zab rosttartalma a korpában összpontosul (27,8%), ami már nem része a zabpehelynek? Mindegy.

A táblázat legkiemelkedőbb rostértékével – 50% felett! – a búzakorpa bírt. Szinte másból sem áll, csak rostból. Egyetlen kanál ebből a csodaszerből felér egy kiló paprikával. Vagy ugyanennyi brokkolival, salátával, uborkával, almával… Rohantam is, hogy beszerezzem utolsó reményemet a belém kövült bélsár ballasztanyagának a növelésre, ha ez nem segít, gondoltam, akkor semmi sem. Ma már majdnem mindenhol kapható, de régen csak a Herbária üzletekben lehetett hozzájutni. Az eladó készséges volt, örök hála neki érte, miután megkérdezte, mihez kell, beavatott, hogy a megfelelő hatás elérése érdekében bő folyadékkal kell lenyelni. Na most elárulom, másképp nem is lehet lenyelni. Olyan, mint a fűrészpor. Mint a hörcsög alatt az alom. Nagyjából az íze is ugyanolyan lehet. Ehetetlen. Emberi fogyasztásra alkalmatlan. Hiába próbáltam tejbe, meg joghurtba keverni, ahogy azt tanácsolták, a folyadék lecsorgott a torkomon, és a száraz por ottmaradt a szájüregemben fojtogatón. Talán még mézzel elkeverve a legelviselhetőbb, a sűrű massza hordozóanyagával lenyelhető, csak az meg méregdrága. Mindig is az volt. Rászoktam, hogy magában eszem, bekaptam egy kanállal, aztán – mint valami orvosságot – leöblítettem egy nagy pohár vízzel. Merthogy használt. Elsőre.

Tíz éven át éltem vele minden étkezés után következetesen már-már rituálisan, és a problémám, ami odáig gyötört, soha, egyetlen alkalommal nem tért vissza. A nagydolog, ami korábban kínszenvedéssel teli félórákat rabolt el az életemből, mára kétperces reggeli rutinná vált. (Úgy, hogy mindeközben nem szoktam rá a hashajtókra, és nem is költöttem el vagyonokat, mert egy zacskó korpa százforintos tétel, ami hónapokig kitart.) Nem tudom, hogy gyógyultnak tekinthetem-e magam, vagy csak tünetmentes vagyok, de nem volt szükségem arra, hogy ellenőriztessem. Azóta újabb tíz év telt el, a korpát időközben észrevétlen elhagytam, és én továbbra is húst hússal eszem köszönöm szépen, jó egészségben.

A ballagás mindannyiunk életében nagy dolog. Barátom frissen ismerkedett meg egy lánykával, aki akkor végzett a tanulmányaival, szerette volna elkápráztatni a jeles alkalomból. Elkérte hát a fényképezőmet, hogy megörökítse az eseményt. (Történetünk idején a digitális technika még gyerekcipőben járt, a 2 megapixeles Kodak masina, amit birtokoltam, Hi-Tech cuccnak számított, amit kevesen engedhettek meg maguknak.) A gépet csatlakoztatni lehetett a tévéhez, így egyedül álló módon mindjárt visszanézhetőek voltak a felvételek, arra gondolt, a műsor utáni családi ebéden diavetítést tart a rokonoknak, amivel egy csapásra belopja magát a szívükbe… Este magába roskadva hozta vissza a készüléket.

– Barátom, én még az életben nem égtem ennyire – vallotta be összetörten.

– Mi történt? – akartam tudni.

Kiderült, az eszköz memóriájában volt pár "kompromittáló" felvétel.

Mindig is érdekelt az elmúlás, ezért fotósként előszeretettel örökítettem meg a témát, ha ilyesmi az utamba akadt. Egy villám sújtotta fa, egy elütött állat teteme az út szélén… Nem láttam ebben semmi kivetnivalót, ahogy mások sem, a műértők művészetként tekintettek a munkáimra, nem tartottak degeneráltnak, vagy deviánsnak különös érdeklődésemért, épp ellenkezőleg, pozitív kritikával illették az alkotásaimat. Az ürülék is egyfajta elmúlás, egy nem olyan rég még virágzó növényi vagy állati lét végső stádiuma, szívesen fotóztam, ha valami különösre akadtam. (Az Őrüld Hold c. filmből merítettem az ihletet, amiben a fiatal Kiefer Sutherland műveli ugyanezt.) Nyilván szakmai ártalom, hogy az ember idővel a saját produktumát is szemügyre veszi nagydolog után, és kizárólag művészi célzattal készít pár felvételt egy-egy jól sikerült példányról Premier plánban, aztán Super plánban… Ezek közül maradtak a legutóbbiak a gépen, amelyekről totál megfeledkeztem.

– Te normális vagy?! – támadt nekem a haverom.

Elmesélte, hogy annak rendje és módja szerint összeült a család a nappaliban, szülők, nagyszülők és unokák, mindenki izgatottan várta az attrakciót, ő beüzemelte a masinát, erre mi röhög az arcukba a 120-as képernyőről? Egy nagy fehér bölcső, a mélyén egy egészséges négerbarna csöppséggel. Természetesen azonnal továbbléptette, de az elsőt újabb és újabb borzalmak követték, egyre hatalmasabbak… Szegény barátom ott süllyedt el szégyenében. Hiába magyarázkodott, hogy egy művésztől kérte kölcsön a fényképezőgépet, s ezek az ő munkái, nem tudott jól kijönni a szituációból, egy életre elvágta magát náluk. Merthogy senkiben nem a ballagás fog megmaradni erről a napról, hanem az a perverz, aki a saját székletét fotózza…

Egy nemzetközi alkotótáborba kaptam meghívást, ami pályakezdő ifjúként nagy dolognak számított. Úgy készültem, hogy teljes ellátásban lesz részem – valamiért ezt olvastam ki a megküldött tájékoztatóból –, ám az első nap azzal kellett szembesülnöm, hogy az ellátás csak a szállásra korlátozódik a tisztálkodás és a mosás lehetőségével, az étkezésemről magamnak kell gondoskodnom. (Amire természetesen előfizethetek a tábori menzán rendkívül jutányos áron…) A hír hidegzuhanyként ért, mert csak az útiköltséget fedező készpénzzel indultam el otthonról, ahonnan háromszáz kilométerre voltam, bankkártyával még nem rendelkeztem… Mi az istent csináljak? Két hétig egyetlen fillér nélkül?

Természetesen megkérhettem volna a szüleimet, hogy segítsenek ki szorult helyzetemből, és küldjenek utánam postai utalványon annyit, amiből szűkösem kihúzok egy fél hónapot, s amit majd odahaza visszaadok, de frissen kiszabadulva a családi fészekből – örömittasan, hogy végre felszabadultam az ősök nyomasztó terhe alól –, nem szívesen vállaltam volna fel előttük első kudarcom. Mivel idegenektől kuncsorogni sem sajátom, meg voltam lőve, fogalmam nem volt, hogyan fogok kikeveredni ebből a szituációból. A tábornak egy falu adott otthont, ahol a kiskertek veteményesei roskadoztak minden földi jótól, ha olyan a beállítottságom, egy-egy éjszakai kiruccanással megoldódott volna a gondom, ez azonban egy pillanatra sem vetődött fel bennem. Egyetlen reményem, a közeli erdő, ahol talán gombát, meg bogyókat gyűjtögethetek, de kellő ismeret hiányában erre sem láttam sok esélyt, lélekben hát felkészültem kétheti böjtölésre. Vajon ki lehet azt bírni?

A műhelymunka kilenctől délig és kettőtől ötig folyt. (Nagy általánosságban, mivel ez csoportonként azért eltért.) Mi festők, nem messze a büfétől, egy kis előadóteremben kaptunk helyet. Pontosabban az ez előtt és az e mögött található tisztásokon, ám a felszereléseinket – állványok, bakok, farostok és festékek – itt tároltuk. Útban oda, vágyakozó pillantást vetettem az étkezde felé, ahol a táboriak lassan végeztek az utolsó falatokkal. Nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy csupán a szomszédba kellett átruccannia – a rajzosok és a grafikusok a falu központjában székeltek, a szobrászok és a tűzzománcosok félúton –, a késésben lévők sietve vitték vissza a tálcáikat, amiken… Kopogó szemem elemózsiát vélt felfedezni. Vizionálok? Odasomfordáltam a gyűjtőhelyre, ahol halomban állt a csetres, és köztük a Kánaán fogadott. Érintetlen zsömik, szelet párizsik, bontatlan kefirek, kocka vajak, fonnyadó paprikaszeletek… Talán ez utóbbi vette el a kényesebb ízlésűek étvágyát, mert elég gusztustalanul nézett ki, de mit érdekelt engem! Ahogy az sem, hogy ki lát, vagy ki mit szól hozzá, gyorsan felkaptam pár szendvicsnek valót, és húztam a dolgomra.

Felbátorodva a reggeli sikeremen délben is a csapattal tartottam. Nem csalódtam, a körülöttem ülők rengeteg maradékot hagytak. Nem voltam finnyás, vagy herpeszre hajlamos, nem okozott volna gondot, hogy más után egyek, ám erre nem is kellett ráfanyalodnom, mert a legtöbben hozzá sem nyúltak a leveshez, volt, aki a rizst utálta, más a húst nem szerette… Dőzsöltem. Az ebédet, a reggelivel és a vacsorával ellentétben egy étteremben adták, ahol egy idősebb fazon szolgált fel. Őt mindenki rühellte. Rendkívül merev volt, udvarias, de kimért, amolyan Hyppolit, aki megütközött azon, ha valaki szalvétába csomagolt egy szelet kenyeret, hogy eltegye későbbre, merthogy a szalvéta nem erre való, kikérte magának, ha italt rendeltek tőle, hogy ő nem pincér, hanem felszolgáló… Nem tudom, mikor történt, nem az első alkalommal az biztos, amikor egyszer csak megállt mellettem. Azt hittem, engem is le fog teremteni, amiért nem megfelelően viselkedem, és felszólít, hogy legyek szíves távozni, ha nem fizettem elő az ebédre, de…

– Bocsásson meg uram a tolakodásért, remélem, nem sértem meg vele. Nem tudtam nem észrevenni kényszerű helyzetét, amellyel mások jóindulatára szorul. Ha elfogadja tőlem – nyújtott felém egy tányért –, ezt a szelet rántott húst valaki érintetlenül hagyta. Talán még nem hűlt ki…

(?!)

– Hogyne… Köszönöm… – hálálkodtam zavartan.

Miután beszédbe elegyedtem a fickóval, megtudtam, hogy fénykorában a legelőkelőbb hazai és külföldi szállodákban dolgozott. Az a fajta elhivatott ember volt, aki olyan komolyan vette a szakmáját, hogy neki, mint felszolgálónak az okozott örömet – számára ez volt a legnagyobb dolog –, ha az általa felszolgált ételt elfogyasztják. Nem szívesen vitt vissza maradékokat. (Mintha ez őt minősítette volna, nem pedig a szakácsot…) Azzal, hogy mindent jóízűen pusztítottam, beloptam magam a szívébe, s onnantól nem volt több gondom a kajára. Személyes lakájom a legtávolabbi asztalokról is szorgalmasan hozta elém az érintetlenségükkel megszentségtelenített étkeket, melyek az én őrlőfogaim közt nyertek feloldozást, hogy aztán a gyomromba jutva részesüljenek a mennybemenetel üdvösségében. (Érdekes vallásfilozófiai kérdés, hogy amikor bélsár formájában távoztak belőlem, az vajon újjászületésnek tekinthető-e, vagy inkább feltámadásnak?)

Letudva a kötelező szakmai gyakorlatot, végigbulizhattam volna a nyaramat, de szegény szülők gyermekeként inkább további munkát vállaltam. Maradhattam volna az építőiparban, ahol addig foglalkoztattak, az egyik osztálytársam azonban máshová ígérkezett, és megfűzött, hogy tartsak vele. (Eredetileg a haverjával mentek volna, ám ő valamiért visszamondta, és mivel a melóhelyen két főre számítottak, szükség volt még egy emberre.) „A változatosság gyönyörködtet” – tartják, annyira nem élveztem az éjszakai sóderlapátolást, amit odáig napi tizennégy órában műveltem, hát belementem a dologba. Így lettem köztisztasági alkalmazott. Magyarul: kukás.

A cég, ahová elszegődtünk, alapvetően buszmegállók takarítására szakosodott – ekkor szembesültem azzal, hogy a bagósok, nemhogy öt, vagy három, de gyakran még egyetlen métert sem hajlandóak megtenni, hogy a szemetesbe dobják a csikkjeiket, gyakorlatilag az utolsó pillanatig szívják azt a büdös dekket, amit már csak a nyitott ajtóban ejtenek vagy pöccintenek el (ránk fért a törvényszigorítás…) –, de ők tartották rendben a város köztereit és parkjait is. Az első nap egy krisztusi figura mellé osztottak, aki mindjárt azzal kezdte: „Gyere, megbüfiztetjük a kisbabákat!” (?!) Mint kiderült, ez a járdák menti kukák ürítését jelentette. Amelyeket előtte mindig gondosan átnéztünk, mert hihetetlen kincsekre lehetett bukkanni a mélyükön. Óra, napszemüveg, öngyújtó, toll (egyik sem törött, mind működőképes…) Elképesztő, mi mindent dobálnak, vagy ejtenek el az emberek! A készpénztől kezdve az ezüstékszereken át a bontatlan élelmiszerekig, ami lehetett dobozos üdítő, chips, vagy épp kürtöskalács. Én a könyveket preferáltam, a többiek meg az üres üvegeknek örültek. A betétes üvegek visszaváltásából – akkor még jobb ára volt a göngyölegnek –, a teljes brigád napi keresete megvolt még egyszer! Amit aztán ki-ki a szája íze szerint elköltött sörre, lángosra, fagyira, főtt kukoricára…

Nem volt ez rossz meló. Az egyetlen kellemetlenség, hogy az összegyűjtött hulladékot nap végén el kellett vinnünk a szeméttelepre – minden munkahelyemen azt hittem, hogy annál büdösebb nincs a világon (a raktárbázison a rohadó paradicsompürénél, és borsókonzervnél, amikor csatornát tisztítottam, ott a pöceszag, a vágóhídon a bomló belsőségek bűze…), de egy szeméttelep visz mindent –, meg hogy néha szart lapátolnunk. Mármint… Volt a városban egy "lengyel piac". Na most az itt áruló népek a hazai illemhelyek helyett a hazai természetet részesítették előnyben, s ott végezték el a kisebb-nagyobb dolgaikat. Nekünk, hetente egyszer, ezek nyomait kellett eltűntetnünk. Levagdosnunk a bokrok, fenyők vizelet marta ágait, és felszednünk az aknákat. Muris volt, mert megkülönböztettünk brióst, sportszeletet, mazsolás kuglófot és csoki csúcsot aszerint, milyen formát öltött a produktum, ám ebből kifolyólag bizony akadt ott még puding, kása meg turmix is… Amit nagydolog után hagyunk hátra, az a fizikai paramétereit tekintve nem egy nagy dolog (vagy nem mindig, mert találkoztam már olyan kiírással vécében, hogy „aki előre tudja, hogy két kilót fog kakilni, az fél kilónként húzza le!”), ám azt összeszedegetni mások után igazán nagy dolog. Átkozódtunk is magunk közt: „Balkán!”, s egy talált vasalózsinórral (Xerxész után szabadon) megkorbácsoltuk a parkot, mintha az tehetne sanyarú sorsunkról, amiért ilyen alantas munkát kell végeznünk a hasznos tevékenység mellett.

Mind a munkatársaink, mind a főnökeink olyannyira meg voltak elégedve velünk, hogy marasztaltak volna, de mi ugye suliba jártunk, eszünkbe nem jutott, hogy hátrahagyjuk a tanulmányainkat azért, hogy kukások lehessünk. Aztán a nyakunkba szakadt a rendszerváltás, és mi úgy repültünk ki az életbe, hogy tudtunk egy kicsit oroszul, de semmit nem értettünk a számítástechnikához… Aki tehette, elhagyta az országot, mert tőlünk nyugatabbra kukásként is többet kereshetett, mint mérnökként idehaza. Talán ma sincs ez másképp. Itt a mese vége, fuss el véle!