artson

Sosem voltunk gazdagok. Átlagos munkáscsaládként tengettük a magunk egyszerű életét a szocialista-lusta Magyarországon. Volt fedél a fejünk felett, a szüleimnek tisztességes munkája, hittük, hogy megvan mindenünk, ami egy kiegyensúlyozott, boldog élethez szükséges – volt mit ennünk, mindig tiszta ruhánk, építőkockánk és "ülőgumós" katonánk, hétvégenként a menő-manó, Frédi és Béni, meg Frank Drebin hadnagy szórakoztatott bennünket a Nagyon Különleges Ügyosztályból a Szombat Esti Filmkoktél alatt, a szünidőben pedig a nagyszüleim vidéki birtokán nyaraltunk –, egy pillanatra sem éreztük, hogy hiányt szenvednénk bármiben.

Mint derült égből a villámcsapás szakadt ránk a jólét, miután ’89-ben nagyobb összegű nyereményhez jutottunk. Mi, kollektíven, mert apánk heti rendszerességgel velünk is kitöltetett egy-egy szelvényt. „A hülyék szerencséje”, hangoztatta folyton. Hát bejött. Hogy melyikünk tippelt helyesen, azt utólag nem tudtuk kideríteni, random töltögettük az orrunk alá tolt totószelvényt, de majd’ nyolcszázezret nyertünk vele. Ez akkor egy kisebb vagyonnak számított. (Mai árfolyamon olyan 13-4 millió. Nem egy kapitális összeg, de a minimálbéren tengődők több, mint tíz évig robotolnak érte. Egy lakás ára.) És mintha ez nem lett volna elég, jött a rendszerváltás, s vele a szép új világ, amivel az ötéves terveket rendszeresen túlteljesítő kishazánkba betört az addig megvetett nyugat.

Egy értelmes ember befektette volna a nyereményt, vagy vállalkozásba kezdett volna. Vehettünk volna egy lakást, vagy talán két kisebbet is, amelyeket kiadhattunk volna albérletbe, apám a főállása mellett hétvégenként másnak maszekolt, most egy saját műhelyben saját alkalmazottakkal dolgoztathatott volna… A legtöbb ember csak ábrándozik egy ilyen nyereményről. Hogy mit kezdenének vele, mire költenék, ha megnyernék a lottó ötöst. Hiszik, hogy ezzel örökre megváltozna az életük, hogy megoldást jelentene a problémáikra. Tanulmányok szólnak ennek az ellenkezőjéről. Azok az emberek, akik nem tanultak meg bánni a pénzzel, hiába nyernek, vagy örökölnek nagyobb összeget, nem váltják meg belőle a világot. Ahogy a saját életüket sem. Ideig-óráig jobb életkörülményeket biztosítanak maguknak, de aztán ezt a nívót meg is kell őrizni. Ha nem történik szemlélet-, s vele életmódváltás, nem történik semmi sem. Az üzleti érzékkel megáldott ember befektet, vállalkozik, fialtat, neki nincs szüksége nyereményre, mert ahogy mondani szokás, ő „a szarból is pénzt csinál”, mindenki más, aki ha-val dobálózik, csak áltatja magát. A „ha” sosem jön el. Mi is így jártunk.

Szüleim nem hagyták a bankban a nyereményt, hogy az az inflációt követő kamattal legalább értékénél maradjon, felvették az utolsó fillérig. És el is költötték. A 13 éves, fekete-fehér Saturnus tévénket – aminek a hét csatornáját még a rekamién fekve, lábbal lehetett váltogatni – egyből lecseréltük az akkori legnagyobb és legdrágább távkapcsolós Grundig színes televízióra. Vettünk hozzá egy (hatfejes?) SABA video lejátszót, amihez mindjárt új állvány is dukált, hogy az új szerzemények méltó helyen pompázhassanak. Ugyanígy lépett egy benga kétkazettás Hitachi sztereó magnó a kiszuperált csöpp Sokol rádió helyébe, a forgótárcsás Hajdu mosógépünket és a centrifugát felváltotta egy automata Zanussi masina, lett új hűtőnk, mellé egy ötszáz literes fagyasztóládánk, meg mindenféle menő konyhafelszerelésünk – szendvicssütő és turmixgép –, új szőnyeg, új függöny, a szüleimnek franciaágy, a konfekcióruhák helyett egyszeriben márkás cuccokban jártunk… Pikk-pakk el lehet verni bármekkora összeget! Főleg úgy, hogy apám mindezeken felül vett magának méregdrága horgászfelszerelést, bringát, gumicsónakot, légpuskát, búvárórát és még a jó ég tudja, mit nem. Nagyzási hóbortja csúcsa egy akkor kuriózumnak számító, automata sebváltós Peugeot 205-ös gépjármű volt – még a katonaság alatt tette le a jogsit, de azóta nem ült autóban, mert egy sajátra sosem futotta, úgy gondolta, ezzel majd könnyebben megy a vezetés –, ami el is vitte a nyeremény fennmaradó összegét.

Mondanom se kell, hogy az évek alatt minden ebek harmincadjára jutott. A légpuskát ellopták a garázsból, ahol apám fusizott, és a garázsszomszédjai előtt menőzött vele, ugyanígy járt a horgászfelszerelés is, amikor egyszer részegen hódolt a szenvedélyének (megjegyzem, az ehhez szükséges engedélyek is sok pénzt visznek el), a gumicsónak kilyukadt, a bringa összetört – ahogy a száz méterig vízálló, karc- és ütésálló, zafírkristály üvegű búváróra is –, amikor egyszer elesett… Igazából semmi sem változott, mert apám maradt ugyanazon a munkahelyen, és csinálta ugyanazt, amit addig, mások ócska járgányait bütykölte, míg le nem rokkant, anyám pedig továbbra is mások után takarít, ahogy azt mindig is tette. Az új tévé annyit se bírt, mint elődje, tíz év után javíthatatlanul bedöglött, ahogy a hűtő, a mosógép és minden konyhafelszerelés is. A video- és a kazettás magnó idővel elavult, DVD lejátszóra, vagy számítógépre akkor már nem futotta, a fagyasztóládába meg soha semmit nem pakoltak, tizenöt év után használatlanul ajándékozták el egy ismerősnek azzal, hogy tán nem is működik. Nincs már meg se a szőnyeg, se a függöny, se a ruhák, melyek vagy elkoptak, vagy kifakultak az évek alatt, a franciaágy is szétesett… Semmi, de semmi nem maradt, egyedül a tévéállvány áll még mementóul az egykori nyereménynek – bár 28 év távolából már annak a fénye is erősen megkopott –, meg a kis Peugeot. Ami miután lerobbant, ott rohad szét a ház előtt, mivel garázsra már nem futotta a nyereményből, ami megóvná az autót az elemektől, apám a gerincsérvével már nem tudja megjavítani – tíz éve hitegeti magát vele, hogy „majd nekiállok”, de mi tudjuk, hogy ez a majd sosem jön el –, mégsem hajlandó lemondani róla, mert tisztában van vele, hogy ötvenezret sem kapna érte, és "nem akarja elkótyavetyélni".

Álljon hát tanulságul ez a történet, és nyugodtan higgyék azt, hogy önök nem így járnának, ha megnyernék a lottóötöst.