artson

Kedvesemmel a minap kerti partin voltunk a barátainknál. Vendéglátóink tudtak a párom vegánságáról – nem vegetáriánus, vegán, semmi olyat nem eszik, ami állatok kihasználása által kerül elénk, se tojást, se tejterméket, még mézet se –, neki külön grillezett zöldségekkel készültek, mi meg ettük az ilyenkor elmaradhatatlan pácolt húsokat és fűszeres kolbászkákat. Fesztelen hangulatban, kellemesen telt az este, vidáman beszélgettünk és anekdotázgattunk a legváltozatosabb témákat érintve.

Utólag nehéz megmondani, mivel kezdődött, mi táplálta oxigénnel a parazsat – én az elfogyasztott alkoholt teszem felelőssé, ami oldva a gátlásokat elszabadította az indulatot –, mely kimondatlanul is ott izzik az eltérő hitvilágú emberek közt, hogy aztán fellángoljon a véget nem érő vita vegán és húsevő, állatvédő és állatölő közt.

– Hogy vagytok képesek megenni azokat a dögöket! – borzadt el az én egyetlenem, jóízű cuppogásainkat hallgatva.

– Ez hús – próbáltam menteni a helyzetet, s egyben tisztázni a tényeket. – Hiába ágálsz ellene, hosszú évezredek óta fontos tápanyagforrásunk. Ilyen a testfelépítésünk, mindenevők vagyunk.

– Jaj, ne gyere nekem ezzel! A vegyes táplálkozást biztosító fogazat nem azt jelenti, hogy húsevők lennénk. Arra szolgál, hogy elrágjuk a növények fás szárát, hogy kiharaphassuk a gyümölcsök húsát, és hogy magvakat őrölhessünk velük. A hosszú bélrendszer nem a hús emésztésére szolgál, ahol az csak elrothad, mindenféle toxikus anyagokat halmozva fel, amelyek a daganatos betegségek legfőbb okai.

– Akkor a modern paleo diéta képviselői tévedésben élnek, amikor ugyanezért a glutént teszik felelőssé, amelynek érzékenységében szerintük mindannyian kisebb-nagyobb mértékben szenvedünk? Azt mondják, az ősidőkben nem termesztettünk gabonaféléket, hanem gyűjtögető és vadászó életmódot folytattunk. Az eleink húson éltek.

– Az ember a jégkorszak óta eszik húst, mert a megváltozott éghajlati viszonyok miatt rákényszerült. Ha visszamegyünk még korábbra, eleink bogyókon, gumókon, és magvakon éltek. Az eszközhasználatot megelőzően nem tudtunk leteríteni egy vadat! Nem tudunk elkapni egy gazellát, és átharapni a torkát, ne szórakozzunk már egymással! Te sem tudnál ártani egy disznónak, ha nem használhatnál kést. Csak, ha már elhullott, vagyunk képesek megenni. Mint a dögevők. Persze akkor sem bírjuk nyersen elfogyasztani a húsát, vagy a zsigereit, az emésztőrendszerünk nem tud mit kezdeni a bomló tetemekben elszaporodó baktériumokkal, ezért meg kell főznünk, vagy sütnünk. A sózás és a füstölés is ugyanezt a célt szolgálja. Nem vagyunk húsevők!

– Figyelj ide, azt te sem tagadhatod, hogy a szervezetünknek az izomnövekedéshez szüksége van a fehérjére. Ezen az éghajlati övön a zöldségek és a növények nem tartalmaznak ebből elégségeset.

– Így van. Jól látszik, hogy az ember, a főemlősökhöz hasonlóan trópusi faj. Az első civilizációk is ott fejlődtek ki. A trópusi növények és gyümölcsök gazdagok fehérjeforrásban.

– Ezt mond az eszkimóknak. Akik egyáltalán nem jutnak hozzá sem zöldséghez, sem gyümölcshöz, aztán mégis élnek.

– Kérdés, mennyi ideig. Kétlem, hogy ötven-hatvan évnél tovább élnének.

– És mi a helyzet a B12 vitaminnal? Az össze vegetáriánus és vegán a B12 vitamin hiányában szenved, pótolni kényszerülnek, mert a növényekben egyáltalán nem található meg, csak az állati eredetű élelmiszerekben. Hiányában leáll a vörös vértest termelődése, súlyos idegrendszeri károsodás lép fel… Hagyjuk már a hülyeséget, szükségünk van a húsra!

– A növények valóban nem tartalmaznak B12 vitamint, de a talaj igen. Igazából a talajban élő baktériumok állítják elő, és úgy jut az állatok szervezetébe, hogy nem mossák meg azt, amit a földről felesznek. Amitől ugye semmi bajuk sem lesz. A szervezet hosszú hónapokig, akár évekig képes raktározni, ha nem fordítanánk akkora gondot a higiéniára, ha hámozatlanul ennénk a gumókat és a növényi gyökereket, miként azt a szavannákon vándorló őseink tették, nem szorulnánk mesterséges pótlására. Semmi szükségünk a húsra.

Nem lehetett vitába szállni vele, mert mindenre volt valami végtelenül logikus magyarázata, hihetetlen felkészültségről tett tanúbizonyságot. Végső érvként házigazdáink a vallást hívták segítségül.

– Az élet, áldozat. Minden élő a saját életét adja egy másik élőnek cserébe. Isten így alkotta meg ezt a világot. A növény a növényevőnek, a növényevő a ragadozónak… „Minden, ami él és mozog, szolgáljon nektek eledelül”, mondta a Teremtő Noénak, aki áldozatot mutatott be az Úrnak. A véráldozat ugyanúgy a teremtés része, mint a nappalok és éjszakák váltakozása.

– Most komolyan ezzel takaróztok? Mert valaki, valamikor leírta, hogy „töltsétek be a földet és uralkodjatok rajta” elhitetve veletek, hogy felsőbbrendűek vagytok másoknál? Én is jártam ám hittanra! Tisztában vagyok vele, hogy a bibliában az olvasható, hogy „a föld minden állata, az ég minden madara, a föld minden csúszómászója és a tenger minden hala féljen és rettegjen tőletek: a kezetekbe adom őket”, de ez feljogosít titeket arra, hogy állatokat mészároljatok?

– Mi nem mészárolunk állatokat…

– Nem, ti nem mészároljátok le őket, hiszitek, hogy a ti kezetekhez nem tapad a vérük, de hozzájárultok a lemészárlásukhoz azzal, hogy lelkiismeret furdalás nélkül megeszitek a belőlük készült ételeket. Tudjátok, milyen körülmények között tartják őket? Hogy hogyan tengetik a napjaikat? Láttatok erről felvételeket? Érző lényekről beszélünk, akik a természetes környezetükben ugyanúgy gondozzák a kicsinyeiket, ahogy mi a gyerekeinket. Szeretők, óvók… Képzeljétek el, ha tőlünk vennék el az újszülötteket, hogy az anyatejünkkel valami mást tápláljanak. Mert ezt teszik a tehenekkel, hogy mi megihassuk azt a tejet, amivel a borjaikat táplálnák, ha nem vennék el tőlük! Mit éreznénk? Ugyanezt érzik azok a szerencsétlenek, akik három-négy év után, miután már nem adják az elvárható tejhozamot, leölik őket. Nincs olyan, hogy humánus vágóhíd, ahol az állatok boldogan hajtják a tagló alá a fejüket, hogy az "áldozatukkal" bennünket tápláljanak… Szégyen! Szégyen, hogy itt tartunk! Hogy vannak emberek, akik még mindig így gondolkodnak! Megrekedve az őskorban…

Az indulatok elharapóztak, sértettségünkben nehezen uralkodtunk magunkon, be kellett látnunk, hogy meddő vitát folytatunk, mert az álláspontok sosem fognak közeledni egymáshoz. Mi, akik vidéken nevelkedtünk, magától értetődőnek vesszük, hogy a fedeztetés, elletés, ölés, a napi rutin része. A fogantatásnál és a születésnél ugyanúgy jelen voltunk, mint a halál pillanatában, már egészen kicsi gyerekként, mivel faluhelyen, ahol az apa a földeken dolgozik, a gyerek feladata, hogy tartsa a tyúk szárnyát, hogy azzal ne verdeshessen az állat, míg az anya elvágja a torkát. Barbárság? Számunkra a természet része. Amitől a városi ember nagyon eltávolodott. Neki ugyanúgy nem kell állatot ölnie, hogy táplálékhoz jusson, mint ahogy nem kell szántania, vetnie, aratnia, vagy gyümölcsöt szüretelnie se… Megteszik helyette mások. Így könnyű okoskodni, és az észt osztani. Hogyan is érthetné meg valaki a természet körforgását, ha sosem vett részt benne?

Abban maradtunk, hogy próbáljuk tiszteletben tartani egymás döntését. Mi nem akarjuk meggyőzni őt a saját életszemléletünkről, ő se akarja hát ránk erőltetni a saját meggyőződését. Nem vagyunk egyformák, és el kell tudnunk fogadni a miénktől eltérő gondolkodást. Persze ezzel sem sikerült lecsitítani. Egy vegán, ha egyszer papolni kezd, küldetésének tekinti a hittérítést felnyitván a mi szemeinket…

– Tudjátok, nem olyan rég a fehér ember még rabságban tartotta a feketéket, mert úgy gondolta, azok alacsonyabb rendű lények. Keresztényekről beszélünk, akik vallásos meggyőződésből műveltek válogatott borzalmakat az embertársaikkal. Azért, mert a biblia szerint Noé elátkozta Kámot, Kánaán atyját egész nemzetségével, amivel szolgájává tette őket két másik fia leszármazottai számára. Azokat, akik nem így gondolták, akik próbáltak kiállni embertársaik jogaiért, ugyanolyan idiótáknak tartották, mint most bennünket, akik az állatok jogaiért harcolunk. Még száz éve sincs, hogy mi nők szavazati jogot kaptunk, mert a patriarchális társadalmakban alacsonyabb rendűeknek tartottak minket. Bolondnak nézték, aki nem így gondolta, és ez a vélekedés még nagyon sok helyen tartja magát a földön. Ma már tudjuk, hogy ez helytelen nézet, és harcolunk az elmaradott társadalmak elnyomó uralma ellen. Nincs olyan, ami etikussá tehetné a bántalmazást, legyen szó nőkről, gyermekekről, vagy az állatokról, ezt tudjuk, törvényeket hozunk a védelmükben, bizonyos állatokat mégis leölünk, hogy aztán megehessük őket. Futószalagon, tömegével, csak azért, mert az egyikre rásütöttük a háziállat, a másikra meg a haszonállat bélyegét… Nem érzitek az abszurditását? Tartsam tiszteletben a döntéseteket… Mintha arra kérnétek, fogadjam el, hogy az utcán szemeteltek. Én nem teszem, de ti igen. Tartsam tiszteletben. Bármennyire is kedvellek titeket és tartalak az élet más területein megbízható, becsületes embernek benneteket, nem tudnám szó nélkül hagyni, mert nem értek vele egyet. Tudjuk, hogy helytelen! Hiszem, hogy eljön majd az idő, amikor az állatok leölését ugyanilyen helytelen cselekedetnek minősítjük, aminek nincs helye a civilizált világban. Hiszem, hogy a jövő embere majd ugyanolyan elmaradottakként tekint ránk, mint ahogy mi tekintünk ma a rabszolgatartókra, vagy azokra, akik csadorba tekerik az asszonyaikat, hogy más még véletlenül se vethessen rá egy pillantást, mert azzal megszentségteleníti. Szégyellem magam, hogy ennek a kornak vagyok a gyermeke, hogy itt kell élnem köztetek, akik nem érzitek azt, amit én érzek…

Itt jött el a pillanat, amikor páromnál eltört a mécses.

– Ne haragudjatok… – mentegetőzött. – Az bánt a leginkább, hogy van választási lehetőségetek. Egy ragadozó nem tehet mást, neki ölnie kell ahhoz, hogy életben maradhasson, tisztában vagyok vele, hogy ez a természet rendje, de mi, emberek, akik Isten gyermekeiként szabad akarattal lettünk megteremtve, dönthetünk úgy, hogy elhagyjuk az évezredes rossz szokásainkat. Nekünk nem létszükségletünk, hogy húst, tejtermékeket, vagy tojást fogyasszunk, a megfelelő mennyiségű fehérjét más módon is magunkhoz vehetjük, ahogy a B12 vitamint is, nem kell, hogy állatokat tartsanak rabságban emiatt, hogy kizsigereljék, s aztán leöljék őket. Megkaptuk a választás lehetőségét, a mi döntésünk, hogyan határozunk. Tetszik, nem tetszik, de azzal, hogy megvettétek ezeket az állati származékokat, amit nemes egyszerűséggel húsnak neveztek, ti is hozzájárultok az állatok kínzásához. Amivel józan gondolkodással senki nem érthet egyet. És ha úgy gondoljátok, hogy ti erről nem tehettek, hogy ez tőletek független probléma, akkor nagyon tévedtek. Mert ha nem vennétek ezeket a termékeket, és a jövőben senki más sem venné, akkor egyik napról a másikra okafogyottá válna az állattartás, s vele megannyi szenvedés és kínhalál. Kereslet és kínálat, ilyen egyszerű a képlet. Ha elapad az egyik, a másikra sincs szükség. De amíg fogyasztást generáltok, addig a gépezet sem áll le.

Ebben maradtunk. Rendkívül kínos hangulatban búcsúzkodtunk el a barátainktól, mélységesen sajnáltam, hogy elrontottuk a csodás estét. Egyáltalán nem az állatok sanyarú sorsa miatt szégyenkeztem – amiért önző vágyunkból akarattal, vagy tudatlanságunk okán akaratlan mi vagyunk a felelősek –, hanem a párom viselkedése miatt. Amiért képtelen volt uralkodni magán. Haragudtam rá, amiért így kivetkőzött magából, hogy sértegette a házigazdákat… Szóba se akartam állni vele – főjön csak a saját levében! –, így hazafelé a gondolataimba mélyedtem. Hogy ne utáljam annyira, próbáltam a helyébe képzelni magam, igyekeztem megérteni őt: Ha valaki meg van róla győződve, hogy egyedül csak ő normális, akkor az hülye? Ha mindenki zöldnek látja ugyanazt, csak egyvalaki pirosnak, akkor az tévedésben él? Mi dönti el, hogy egy dolog zöld, vagy piros? A többség véleménye? „Ha nincs kereslet, nem lesz kínálat” – visszhangoztak bennem a vádló szavak. Fura párhuzam ötlött fel bennem. Egy olyan gondolat, amit még nem osztottam meg senkivel.

Anyám nagyon szerette Diana hercegnőt. Olyannyira, hogy szőkére festette az amúgy hollófekete haját, ugyanúgy hordta a frizuráját… Minden érdekelte róla. Hol, milyen ruhában jelent meg, merre járt, mit csinált, falta a vele kapcsolatos információmorzsákat. Magam is érdeklődéssel olvastam minden hírt, ami napvilágot látott a gyönyörű, fiatal hercegnőről, én is szerettem Dianát. Persze, nem azért, amiért az anyám. Számomra a szabadság szimbóluma volt. Aki képes volt lázadni, aki mert más lenni abban a belterjes, dogmák sújtotta közegben, ahol megrekedtek a középkorban. Abszolút azonosulni tudtam vele, és szerintem nagyon sokan így voltak ezzel. Úgy gondolom, Lady Dianát mindenki szerette, csak a királyi család nem. Aztán Diana meghalt. „Tragikus hirtelenséggel”, ahogy arról a médiumok beszámoltak. Miért is? Mert autóbalesetet szenvedett. Ami azért következett be, mert a sofőr nagy sebességgel hajtott. Próbáltak elmenekülni az őket üldözők elől. Paparazzók voltak a nyomukban, akik csak a munkájukat végezték, semmi mást nem akartak, mint bennünket tájékoztatni, hogy rajongásunk tárgya merre jár, mit csinál… Ott és akkor úgy éreztem – s erről ma sem vélekedek másképp –, hogy Diana haláláért mi vagyunk a felelősek. Én és önök, mindannyian, akik nyomon követtük az életét, mi öltük meg őt. Ha mi nem mutatunk akkora érdeklődést iránta, a fotósok nem követték volna, hogy kielégítsék a kíváncsiságunkat. „Kereslet és kínálat, ilyen egyszerű a képlet.” Ha nem olyan az emberi természet, amilyen, Diana hercegnő még mindig köztünk élne. Leírhatatlan bűntudat emésztett. Mélységesen szégyelltem magam. Ott és akkor olyan hatással volt rám az összefüggések felismerése, hogy azóta nem érdekel a bulvár. Miattam senki ne akarjon más magánéletében vájkálni, akinek emiatt bujkálnia, vagy menekülnie kelljen, ami aztán a halálához vezethet… Nem, én ebben nem veszek részt. Semmilyen szinten.

Vajon vonható párhuzam Lady Diana és egy állat halála közt, aminek a vegán felfogás szerint ugyanannyi joga lenne a háborítatlan élethez, mint amennyi a hercegnőnek lett volna? Vonható párhuzam a mi végtelen kíváncsiságunk és a végtelen közönyünk közt?

Sosem voltam szégyenlős. Amióta az eszemet tudom, mindig is pucéran mászkáltam otthon, ami másoknak nem feltétlenül volt természetes állapot, mert egy ízben, amikor már tizenéves fejjel nyitottam így ajtót a bennünket vidékről meglátogató öreganyámnak, ő bizony nem nagyon kapott levegőt. Csak annyit tudott kinyögni, ahogy hüledezve betámolygott, hogy „ez a gyerek meztelen!”

Prűd világunkban még az orvosokat is megleptem. Mikor középiskolába kerültem, a kötelező egészségügyi vizsgálaton szívzörejeket állapítottak meg nálam, amivel nyomban beutaltak a kardiológiára. Ott a doktornő megkért, hogy vetkőzzem le (ezt mondta, és nem azt, hogy kérem, tegye szabaddá a mellkasát, a bokáját és a csuklóját), aztán nekiállt összeszedegetni a vizsgálathoz szükséges eszközöket. Mire megfordult kezében a tapadókorongokkal, melyeket rám akart aggatni, már pucér voltam. Láttam rajta a megütközést, orvos létére nem volt hozzászokva a meztelen test látványához. Ahogy korábban az ortopédus sem, aki az örökösen kiugró térdkalácsomat vizsgálgatta, vagy később az idegsebészeten, amikor a gerincemet röntgenezték MRI készülékkel, amiből csak a csupasz altestem lógott ki, de megemlíthetem a sorozást is („Maugli, magát honnan szalasztották?!”), ahol a megjelentek közt csak rajtam nem volt alsó…

A szégyenlőséghez fűződő legemlékezetesebb kalandom talán egy táborozás alkalmával történt. Építőtáborban voltunk az iskolával, ahol hatalmas katonai sátrakban laktunk, melyek egymást érték. Én akkor bukott diákként sokat lógtam a volt osztálytársaimmal, így lemaradtam az előzményekről, arra mentem vissza a szálláshelyemre, hogy egy srác áll a sátor közepén, és számol az ujjain, miközben a többiek az ágyaikon feszülten figyelik.

– Mi a szita? – kérdeztem.

– Fogadtunk Dzsordzsóval egy üveg kólában, hogy nem meri letolni a gatyáját öt másodpercre.

– Mi ebben a kunszt? – értetlenkedtem.

A kánikulában fel voltak hajtva a sátrak oldalai, simán átláttunk egymáshoz. Mutatták, hogy a szomszédunkban lányok vannak, akik már felfigyeltek az itteni kuncogásra. Nem tudhatták, mi készül, de nem volt nehéz levágni, hogy a srácok valami hülyeségen törik a fejüket, érezni lehetett a növekvő feszültséget a levegőben, hát kíváncsian várták, mi sül ki belőle.

– Az is valami? – legyintettem szerencsétlenkedő barátom mellett állva („a tett halála a gondolkodás”), majd letoltam a nadrágomat. Ami alatt nem viselek semmit. Mindenki egyből felvisított, amire tuti, hogy a fél tábor odakapta a fejét, így az attrakciót az is látta, aki amúgy nem figyelt volna fel rá, hangosan elszámoltam ötig – kísérve az ujjaimmal, ahogy azt előzőleg Dzsordzsó tette –, aztán visszarántva az alsóm nyújtottam a kezem, hogy „na ide azzal a kólával!”, de kiröhögtek:

– Ezt bebuktad haver, veled nem fogadtunk!

Azt hiszem, ezek után nincs abban semmi meglepő, hogy amikor munkaügyben kopogtattam a Művészeti Szakközépiskola titkárságán – egy volt osztálytársamtól tudtam meg, aki oda járt, hogy itt modelleket foglalkoztatnak –, s ott megkérdezték tőlem, hogy aktot is vállalok-e, gondolkodás nélkül, és magától értetődően vágtam rá, természetesen. Azonnal fel voltam véve. Körbevezettek az épületben, ahol már mint az új aktmodellt mutattak be a tanároknak, és másnaptól dolgoztam.

Azóta mindenhol ugyanígy jártam. Hosszú évek alatt az ország számos településének számtalan művészeti intézményében megfordultam, melyekben kivétel nélkül mind arról panaszkodtak, hogy szinte lehetetlen modellt találni. Már jó modellt. Olyat, aki ténylegesen levetkőzik, és nem gatyában, vagy bikiniben feszít ott (és persze olyat, aki bírja a mozdulatlanságot, mert az sem utolsó szempont.) Nincs olyan, hogy valaki betéved az utcáról, hogy ő ezzel szeretne foglalkozni. Az iskolák hirdetést adnak fel, amire jelentkeznek egy páran, de miután rájönnek, hogy mivel is jár a munka – a hirdetés sajnos nem tartalmazhat meztelenségre utaló kifejezést –, az álláskeresők hamar otthagyják a helyet. Az emberek alapból borzasztó szégyenlősek, még a legmagamutogatóbbakat sem lehet rávenni, hogy megszabaduljanak falatnyi tangájuktól, amiből amúgy mindenük kilátszik (és persze a legmacsóbbak sem bírnak órákig egyhelyben állni. Az embernek valahogy alaptermészete ellen való a mozdulatlanság.)

Mikor szóba kerül, hogy mivel foglalkozom, szinte kivétel nélkül mindenkinek ugyanaz a reakciója: „jézusom, ott állsz meztelenül vadidegenek előtt?! Én biztosan képtelen lennék rá! Mit csinálsz, ha merevedésed támad?” Mintha a meztelenség automatikusan együtt járna a szexualitással. Nyilván, a nagy átlaggal így van, de… Nekem ez a munkám. És az ember munka közben, amikor egy pózban senyved, nem olyan gondolatokkal van elfoglalva, amitől erekciója támadna. Ahogy a művész is csak a feladatra koncentrál, a meztelen test csupán tárgyként van jelen, ami ürügyet szolgáltat az alkotáshoz. A legtöbben azonban nem így vannak ezzel. Mások pőresége ugyanolyan szégyenérzettel tölt el minket, mint a sajátunk, hiába szokhattuk meg a látványt filmekből, vagy műalkotások kapcsán, ha szembe jön velünk, zavartan fordítjuk el a tekintetünket. Talán a legmegdöbbentőbb, amikor ez a reakció a művészi szabadságot sem kíméli – miként arról korábban az alkotói munka c. posztomban írtam (artson.reblog.hu/alkotoi-munka) –, vagy amikor a hozzáállás az erre szakosodott intézményekben fertőz.

Nem olyan rég történt az egyik művészeti szakközépben, hogy a tanár az órán felfektetett egy asztalra, hogy a diákokat egy jó kis rövidülős beállítással lepje meg, amiben semmi nem úgy látszik, ahogy azt a hétköznapokban megszokhatták. Természetesen az osztályból nem mindenki fért a legjobb helyekhez, akadt, akinek be kellett érnie a póz egy kevésbé előnyös nézetével valahol a hátsó fertályomnál, de az iskolába tehetséges diákok járnak, delikvensünknek így nem okozott gondot a feladat megoldása. Művészként csak a kivitelezés szépségét látjuk, a jó kompozíciót, az arányok helyességét, a gazdag tónusértékeket, tanárunk hát büszkén rakta ki a jól sikerült munkát a félévi kiállításon, amitől az intézmény vezetősége egyből kisebbfajta sztrókot kapott. Mégiscsak a polgármester nyitja meg a tárlatot, ott lesznek a szülők… Mit fognak gondolni, miféle hely ez, hova járatják a gyereket, ha a sok szép rajz és festmény közt egyszer csak egy hatalmas fütykös tolakodik az arcukba?

Azt hiszem, ma már ugyanígy elképzelhetetlen, hogy gyerekeknek szóló mesében nemi szervet villantsanak, mint láthattuk ezt valamikor a Magyar Népmesékben, ahol a bíró okos lánya a király parancsára ment is, meg nem is, vitt is ajándékot, meg nem is, fel is volt öltözve, meg nem is… „Legalább a csúnyádat takartad volna el!” – fedte meg Mátyás király, amire az okos leány emígyen válaszolt: „Felséges királyom, azt az Isten teremtette rám, de a mellemet én neveltem, ezt szégyellem.”

Egykori osztálytársam találkozót szervezett. A volt általános iskolai osztályunkat szerette volna összehozni újból, huszonöt év után. A dolog, a kor szokásainak megfelelően a „fészen” szerveződött. Létrehozott egy „csoportot”, azon belül várta a jelentkezőket, ott vadászta az országba, s a világba szétspriccelt embereket, akik valamikor vele együtt végeztek.

Magam nem ezen a fórumon, hanem egy ismerősöm által szereztem tudomást a kezdeményezésről. Nem vagyok fent a fészen. (Emlékszem, amikor elkezdődött az őrület, még mindenki iwiw lázban égett. „Nem vagy fent az iwiwen? De gáz…”, ezt hallottam úton-útfélen, de fogalmam nem volt, miről beszélnek. Aztán megtudtam, hogy ez egy „közösségi oldal”, ahol az ember a régi ismerőseivel veheti fel a kapcsolatot. De jó. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire kaptam egy meghívót – akkor még így működött a közösséghez való csatlakozás –, és vettem a fáradtságot, hogy regisztráljak az oldalon, ám akkor már mindenki a Facebook lázában égett: „Nem vagy fent a fészen? De gáz…” Na mindegy.) Felhívtam a szervezőt, és megadtam neki az elérhetőségemet a kapcsolattartáshoz, hogy tájékoztathasson a tervezett találkozó fejleményeiről. Kiderült, már megvan az időpont. Már úgy nagyjából, valamikor szeptember első, vagy utolsó hétvégéjén aszerint, majd melyikre szavaznak többen. Még csak március havában jártunk, kérdésemre, hogy miért e távoli időpont, emberünk azt válaszolta, azért, hogy valamennyiünket megtaláljon, s hogy legyen ideje mindenkinek úgy szerveznie az életét, hogy akkor ráérjen. Egyből sajnálkoznom kellett, hogy én nem úgy élek, mint a nagy átlag, szellemi szabadfoglalkozású vállalkozóként fesztiválokat látogatok, be vagyok táblázva a tavaszra, megvan a helyem nyárra a Balatonon, de hogy hol leszek, és mit fogok csinálni az ősszel, azt még így előre nem tudom. Nem zárkóztam el a találkozótól, egy rangosabb programot azonban nem szándékoztam kihagyni emiatt. Ebben maradtunk. Hogy majd keressük még egymást az ügyben.

Elszállt a tavasz, lement a nyár, augusztus huszadika után, amikor már képben voltam, hogyan alakul a szeptemberem, felhívtam a lelkes osztálytársat – aki időközben egyszer nem csörgött rám –, hogy a találkozó felől érdeklődjem. Úgy letámadott, hogy szóhoz se jutottam. Hogy milyen érdektelen mindenki, hogy nem segít neki senki, hónapok óta azon vitatkoznak a csoportban, hova menjenek, és hogy hívjanak-e meg tanárt, vagy sem, miközben még mindig nem sikerült felkutatni egy csomó embert… „Hé-hé-hé! – állítottam meg. – Én erről most hallok először, ne rám zúdítsd a fájdalmad, mintha tehetnék bármiről is. Engem nem hívtál, nekem nem szóltál, hogy segítségre lenne szükséged. Ha tudok róla, intézkedem.” (Aki ennyire maximalista, az ugyanúgy csalódik, mint aki hisz a demokráciában.) Igyekeztem megbékíteni a lelkét, hogy ne akarjon mindenkit előkeríteni, s hogy ne várja, hogy majd harminc ember közös nevezőre jut… Közölje a társasággal, hogy ekkor és itt, pont. Akinek fontos az esemény, az eljön, akinek meg nem, azzal kár erőltetni. Ennyi. Annyit tudtam felajánlani, hogy nyomban ráállok a feladatra, és megpróbálok utána nyomozni a hiányzó osztálytársaknak.

Első körben nekem is az internet mindent tudó fraktálvilága jutott eszembe, mint ahogy nyilván mindenki másnak, ott kezdtem a kutatómunkát. Sajnos hiába pötyögtem be a Google keresőjébe hajdani ismerőseimet sorra, és görgettem az oldalakat, nem találtam róluk az ég egy adta világon semmit, a saját nevük alatt nem hagytak nyomot a világhálón. Aztán eszembe jutott, hogy az egyik sráccal valamikor egy klinikán futottam össze, ahol egy takarítócégnek dolgozott, ami jó eséllyel kecsegtetett, ám az új keresőszavak sem hoztak eredményt. Gondoltam, felhívom a tudakozót, hátha ők nagyobb rutinnal – és más keresőmotorral – valami cégjegyzékben, vagy aranyoldalakon majd rálelnek a vállalkozásra, de nem jártunk sikerrel. Csalódottan köszöntem volna meg a semmit, amikor a diszpécser visszakérdezett, magára a keresett személyre ne nézzünk rá? Hátha van elérhetősége. Nem láttam sok értelmét, mert a volt osztálytársak ennek már rég utánajárhattak, inkább a klinikára koncentráltam, ahol valami személyzetis, vagy a gazdasági osztály, ha van ilyen, bővebb felvilágosítással szolgálhat, de ha már rákérdezett… „Persze, miért ne.” Benyögtem a nevet, a várost, hallottam, hogy jár a keze a klaviatúrán, aztán egyszer csak egy gépi hang jelentkezett, „az ön által keresett telefonszám…” és már hadarta is, győztem lejegyezni. (?!) Bevallom, nem kaptam szikrát.

Felhívtam a megadott számot, és az ismerősünk vette fel. Akit egy osztályközösségnyi ember, majd’ fél éve nem talált. Nem akartam elhinni. Tettem egy próbát a többiekkel is… Mindenki meglett – már a srácok, mert a csajoknak időközben valószínűleg megváltozhatott a neve (a nők azzal, hogy férjhez mennek, elvesztik addigi identitásukat) –, mivel mindenkinek volt a saját nevére regisztrált telefonszáma. Mondanom se kell, leteremtettem a kompániát. Eredetileg harminckilencen jártunk az osztályba. Ebből harminchárom ember verbuválódott össze a facebookos csoportba. Harminchárom emberből az öt hónap alatt egynek sem jutott eszébe a tudakozó? Azzal, hogy jelen vagyunk a virtuális térben, elvesztettük a kapcsolatot a valósággal? Aki nincs fent a facebookon, az nem is létezik? Amit nem találunk meg a neten, az nincs? Ez most komoly? Idáig jutottunk? Elfelejtjük a legalapvetőbb dolgokat, amit régen tudtunk, és teljesen természetes volt? Már nem tudjuk használni az agyunkat, ami homo sapienssé tesz minket? Nem találtam más szavakat, csak annyit voltam képes kinyögni, „ne haragudjatok, de ez… Szégyen! Ezért felesleges volt iskolába járnunk.”

Mondhatnám, hogy itt ér véget a történet, de nem.

A találkozót végül sikerült tető alá hozni, persze egy olyan időpontban, amikor nekem egy háromnapos szüreti fesztiválon volt jelenésem az ország másik végében, amit semmi esetre sem hagyhattam ki. Mivel korábban két kötetem is megjelent, nyomban felajánlottam, hogy ha magam nem is, de a munkáim által szellemiekben (lélekben?) jelen tudok lenni a találkozón. Mindenkinek ajándékba adok egy tiszteletpéldányt örök életre szóló emlékként az eseményről. Huszonhárman jelezték vissza a csoportban, hogy tutira ott lesznek a buliban, ketten hezitáltak, ők más dolgoktól tették függővé a jelenlétüket. Biztos, ami biztos, mindkét kötetből huszonöt példányt szedtem össze, így szegény barátom, akit a feladattal megbíztam, ötven darab könyvet húrcibált el a találkozóra. Ahová végül tizenegy ember – a fele se – ment el abból a huszonháromból, aki még előző nap is százszázalékosan ígérte magát…

A Balatonon dolgoztam. Nem a parton, hanem a part menti település főterén ültem kint szezonális szolgáltató tevékenységemmel. Nem volt különösebben jó idő, ezért sorban álltak nálam a népek. (Hihetnénk, hogyha nincs strandidő, behal az élet a magyar tenger partján, ám épp ellenkezőleg. A nyaralók, akik normál körülmények közt a vízben pancsikolnak, egyéb program híján, amivel leköthetnék a gyerekeiket, kirajzanak a városba, hogy ott találjanak maguknak elfoglaltságot.) Miközben angolul, németül és magyarul kommunikáltam, hennamintákat pingáltam, nem nagyon tudtam figyelni, ki ki után jött, mert igazából csak bokák, csuklók, vállak, lapockák és hamvas, vagy épp dús keblek munkaterületeit láttam, de a lehetőségekhez mérten igyekeztem rendet tartani a káosz közepette. Hogy felesleges kitépniük egymás kezéből a katalógust, mert mindegyikben ugyanaz van, a mintákon kicsinyítek-nagyítok, aszerint változik az áruk…

Nagycsaládosok tobzódtak körülöttem megszámlálhatatlan gyerekkel, igencsak el voltam úszva, amikor a visongáson túl valaki megkérdezte:

– Sokat kell várni?

Odapillantva két csajt vettem észre – egy szőkét és egy barnát – a sokadalom mögött, ahogy a nyakukat nyújtogatják. Olyan harminc körüliek lehettek. Nem voltak különösebben szépek, de annak képzelték magukat, ki voltak rittyentve rendesen.

– Láthatjátok – tártam szét a karom. – Egy fél órát biztosan – mondtam direkt kevesebbet, hogy annyira ne ijesszem el őket…

– Jaj, nekünk egy fél óra múlva megy a buszunk! – nyafogtak egyből. – Nem lehet, hogy előre veszel? Csak két kicsi minta, azzal hamar végzel…

– Ne haragudjatok, de ez nem lenne tisztességes a többiekkel szemben, akik szintén a sorukra várnak – szabadkoztam. – Ezt velük kell megbeszélnetek…

– Megengednék? – fordultak az előttük állókhoz.

– Persze – válaszolták többen is egyből –, mi nem sietünk. Gyertek, le ne maradjatok a buszról…

Két kis virágmintát néztek ki, egyet bokára, egyet vállra, tényleg nem tartott sokáig. Közben váltottunk néhány szót – „Honnan jöttetek? Mennyi ideig voltatok? Vége a szabadságnak? Vár a munka?…” –, semmi extra, csak a kötelező körök, amire készséggel válaszoltak. Miután fizettek, távoztak, s én folytattam a munkám ott, ahol előzőleg félbehagytam. Egy kölyök huppant a székembe nagy sietve, aki egy sárkányt várt a vádlijára, leültem mellé a földre, s már álltam volna neki, amikor visszajött a két dáma.

– Valami baj van? – fordultam feléjük segítőkészen, mert azt hittem, igyekezetükben elkente valamelyikük a mintáját…

– Jó napot kívánok, NAV ellenőrzés – kapták elő az igazolványaikat a táskájukból faarccal. – Ön megfeledkezett nyugtaadási kötelezettségéről – közölték szenvtelenül.

Mi van?! Elsőre nem is értettem, mit akarnak, aztán ó, hogy a… és itt nem ecsetelem, mikre gondoltam, és hova kívántam el őket. Ne már!

– A személyi igazolványát, a lakcímkártyáját, a vállalkozói igazolványát és a nyugtatömbjét kérnénk! – hadarták kérlelhetetlenül.

Kuncsaftjaim reakciója nem maradt el:

– Szégyentelenek!

– Szemetek!

– Férgek!

– Hogy nem sül le a bőr a pofájukról…

– Csak a munkájukat végzik – próbáltam csitítani a kedélyeket, és javítani valamelyest a helyzetemen, ahogy feltápászkodtam…

– Ugyan már! – hurrogtak le egyből. – Ez nem munka! Milyen iskolát kellett végezniük hozzá? Hol tanítanak így hazudozni?

Talán az bosszantotta fel a jelenlévőket a legjobban, hogy nemcsak engem, őket is átejtették. Segítőkészek voltak, előzékenyek, merő jóindulatból előreengedték a szorult helyzetben lévőket, hogy azok elérjék a buszukat, végighallgatták a meséjüket a nyaralásról, hogy mennek vissza a TESCO-ba, ahol pénztárosként dolgoznak… Még sajnáltuk is őket… Semmi nem volt igaz. Gátlástalanul a képünkbe hazudtak, csak azért, hogy engem elkaphassanak „nyugtaadási kötelezettség elmulasztásáért…”

– Nem szégyellik magukat? – támadták a csajokat. – Miért a kisemberrel szívóznak párezer forinton, amikor maguknál milliárdokat sikkasztanak el! (Akkor volt, hogy a NAV igazgatónője is korrupciós ügybe keveredett, amiért kitiltották őt az Amerikai Egyesült Államokból [zárójelen belüli zárójelben jegyzem meg: erről azóta se hallani semmit a médiában…])

– Ja, ez az ember itt becsületes munkát végez, nem úgy, mint maguk! Takarodjanak!

– Nem az a pénz hiányzik az államkasszából, amit ez az ember itt nyaranta megkeres! – védtek anyatigrisként a nyaralók.

A két nő fapofával hallgatta végig a vádakat. Nem reagáltak az őket szapulóknak, csak:

– A papírokat! – sürgettek.

– Sajnálom – makacsoltam meg magam. – Megbüntethetnek, de ne a kuncsaftjaim kárára. Ezek az emberek a legjobb szándékkal engedték előre magukat, abban a hitben, hogy segítenek, hogy jót cselekednek. Én nem szeretném cserben hagyni őket, így most kénytelenek lesznek önök is előreengedni őket és megvárni, míg sorra kerülnek – mondtam, s azzal visszagücsörögtem a földre, hogy megajándékozzam áhított sárkányával a gyermeket, aki mit sem értett a körülötte zajló dolgokból.

– Anya, mit jelent az, hogy szégyentelen? – kérdezte.

– Ó, kicsim, szégyentelen az, aki a szemedbe hazudik, és ezt egy pillanatra sem szégyelli – válaszolt neki rögtön az anyja, de a többiek sem fukarkodtak a magyarázattal:

– Szégyentelen az, aki egy jó embert rossznak próbál beállítani. Aki olyat büntet, aki ezt egyáltalán nem érdemli meg, akinek meg a börtönben lenne a helye, azt ünnepli.

– Szégyentelen az, aki nem elég, hogy nem dolgozik, még azt is ellehetetleníti, aki dolgozna ebben az országban...