artson

Imádta az autókat. Azt mondta, ő már abban született, hogy az apja nem ért be velük időben a kórházba, és az anyja a kocsiban szülte meg őt, így a száguldás az élete első pillanataiban a vérébe ivódott, de sosem tudtuk meg, hogy ez igaz, vagy sem. Nem igazán hittük.

A suliban ismertem meg, amikor bukott diákként új osztályba kerültem. Nagyjából mindenben az ellentétem volt, az a fajta srác, akinek – velem ellentétben – semmiért nem kellett törnie magát, a szülei mindent a feneke alá tettek. Hiperaktív volt és harsány – ma azt mondanánk, extrovertált –, gyakran közönséges, amivel nem nagyon lopta be magát az osztály szívébe, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) mégis barátság szövődött köztünk. Mint két komplementer, melyek kiegészítik egymást. Az ő mentalitásával abszolút összepasszolt, szinte hozzátartozott az imidzséhez, hogy egy zűrös alakkal – velem, a bukott sráccal – haverkodik, nekem meg jól jött, hogy erősíti azt a képet, amilyen igazából nem vagyok, mert introvertáltként ez védett meg a nálam erőszakosabbak zaklatásaitól. Talán nem is volt ez barátság, inkább egyfajta szimbiózisban éltünk.

Nem sok közös volt bennünk, max. a filmek, meg a csajok iránti rajongásunk, de ez abban az életkorban szerintem minden srácról elmondható. Engem az irodalom érdekelt – sajnos, nem a kötelező olvasmányok, többek közt ezért buktam meg –, a tudomány és a technika vívmányai, a múlt és a jövő titkai, őt gyakorlatilag csak az autók. Vagy még inkább a saját autója. Hogy mennyit fogyaszt, milyen hamar gyorsul százra, mennyi a végsebessége… Egy ’78-as, tűzpiros Camaroja volt – akkor, amikor a tanáraink Polski Fiattal, Skodával meg kis bogárhátúval jártak munkába –, amit maga bütykölgetett otthon. Órákig tudott beszélni a hengerfejről és a karburátorról, a fékbetétről és az ablakemelőről, felniről, dísztárcsáról, vagy épp a kipufogóról… Meghallgattam. Ebben már akkor jó voltam.

Sűrűn lógott az éjszakában, ahová én is gyakran elkísértem. Egy ilyen alkalommal – egy vidéki diszkóba tett látogatásunk alkalmával – fedeztük fel azt, ami igazán közel hozott bennünket: a sebesség szeretetét. Én addig még sosem ültem autóban, mindenhova bringával jártam, amivel elég idióta módon közlekedtem. Tekertem, mint a vadbarom, felvéve a városi forgalom ritmusát, a menetszéltől kicsordult a könnyem, imádtam ráfeküdni az útra a kanyarokban, szlalomozni a járművek közt… Ő ugyanezzel a temperamentummal vezetett. (Bár frissen szerezte a jogosítványát, nagy rutinnal tekerte a kormányt.) Mindig hatalmas gázfröccsel indított, hogy csikorgó gumikkal lőhessen ki, ugyanígy állt meg, szeretett kifarolni a kanyarokban – akkor még nem hívtuk driftelésnek –, amivel mindenkire frászt hozott, engem azonban nem zavart, még élveztem is. A diszkóba menet rendesen nekieresztette a gépet, épp úgy szlalomozott az úton a járművek közt, ahogy én szoktam, kivágott az előtte tötymörgők mögül, majd bevágott eléjük, a mutatványt őrült dudaszó kísérte… Életveszélyesen vezetett, amit ötvenes pulzussal szemléltem. Csak néha vetettem közbe, hogy jobbra balfasz… ott majd lesz egy balos… szerintem közöttük elférsz… „Jó mitfahrer lenne belőled”, jegyezte meg. Onnantól rendszeresen ejtettünk meg hasonló kiruccanásokat száguldozva a mecseki szerpentinen, hogy gyakoroljunk. Hittük, hogy híres autóversenyző páros lehet belőlünk.

Egy hétvégén Pestre ugrott fel. Engem is hívott, mentem volna szívesen, de – vele ellentétben – nekem dolgoznom kellett, mert az én szüleim semmit nem toltak a seggem alá. Hétfőn a suliban az osztályfőnökünk a halálhírével fogadott bennünket. A szülei tájékoztatták az iskolát, hogy gyermekük egy szabálytalan előzést követően frontálisan ütközött egy kamionnal, ami maga alá gyűrte. „A sérülései összeegyeztethetetlenek voltak az életjelenségekkel”, hallottuk a szakzsargont, ami olyanokra engedett következtetni bennünket, hogy valószínűleg leszakadt a feje.

A hirtelen halál mindig felfoghatatlan. Feldolgozhatatlan, hogy az a beszélgetés volt az utolsó, amit legutóbb ejtettünk meg, hogy valaki az egyik pillanatban még létező, a következőben meg már nem. A hír hallatára minden lány sírva fakadt az osztályból. Addig ki nem állhatták a faszkalapot – maguk közt csak így nevezték –, aki rendre bunkón és megalázóan viselkedett velük, mégis könnyet hullajtottak érte. Aztán a temetésen még egyszer. (Én meg alig tudtam leplezni a mosolyomat, mert végig az járt a fejemben, hogy drága barátom – ismerve a reakcióit – most hogy röhögne, ha láthatná őket. „Hülyék, autóban születtem, és autóban haltam meg, ez így kerek!” – hallottam magamban utánozhatatlan orgánumát.)

Azóta harminc év telt el. Én megéltem a rendszerváltást, az ezredfordulót, egy gazdasági világválságot és a technológiai robbanást, hogy mindeközben kormányok jöttek és mentek, ő nem. Én számtalan élménnyel gazdagodtam, ő annyit vitt magával oda, ahol most van, amennyi a tizennyolc éve alatt megadatott neki itt a földön. Én lassan megöregszem, ő örökre tizennyolc éves marad mindannyiunk szívében.

Az évek alatt sokszor merengtem rajta, hogyha ott és akkor mellette vagyok, vajon én is az ő sorsára jutottam volna? Vagy befolyásolhattam volna az eseményeket, és most ő osztozna az én sorsomban?

Sosem voltunk gazdagok. Átlagos munkáscsaládként tengettük a magunk egyszerű életét a szocialista-lusta Magyarországon. Volt fedél a fejünk felett, a szüleimnek tisztességes munkája, hittük, hogy megvan mindenünk, ami egy kiegyensúlyozott, boldog élethez szükséges – volt mit ennünk, mindig tiszta ruhánk, építőkockánk és "ülőgumós" katonánk, hétvégenként a menő-manó, Frédi és Béni, meg Frank Drebin hadnagy szórakoztatott bennünket a Nagyon Különleges Ügyosztályból a Szombat Esti Filmkoktél alatt, a szünidőben pedig a nagyszüleim vidéki birtokán nyaraltunk –, egy pillanatra sem éreztük, hogy hiányt szenvednénk bármiben.

Mint derült égből a villámcsapás szakadt ránk a jólét, miután ’89-ben nagyobb összegű nyereményhez jutottunk. Mi, kollektíven, mert apánk heti rendszerességgel velünk is kitöltetett egy-egy szelvényt. „A hülyék szerencséje”, hangoztatta folyton. Hát bejött. Hogy melyikünk tippelt helyesen, azt utólag nem tudtuk kideríteni, random töltögettük az orrunk alá tolt totószelvényt, de majd’ nyolcszázezret nyertünk vele. Ez akkor egy kisebb vagyonnak számított. (Mai árfolyamon olyan 13-4 millió. Nem egy kapitális összeg, de a minimálbéren tengődők több, mint tíz évig robotolnak érte. Egy lakás ára.) És mintha ez nem lett volna elég, jött a rendszerváltás, s vele a szép új világ, amivel az ötéves terveket rendszeresen túlteljesítő kishazánkba betört az addig megvetett nyugat.

Egy értelmes ember befektette volna a nyereményt, vagy vállalkozásba kezdett volna. Vehettünk volna egy lakást, vagy talán két kisebbet is, amelyeket kiadhattunk volna albérletbe, apám a főállása mellett hétvégenként másnak maszekolt, most egy saját műhelyben saját alkalmazottakkal dolgoztathatott volna… A legtöbb ember csak ábrándozik egy ilyen nyereményről. Hogy mit kezdenének vele, mire költenék, ha megnyernék a lottó ötöst. Hiszik, hogy ezzel örökre megváltozna az életük, hogy megoldást jelentene a problémáikra. Tanulmányok szólnak ennek az ellenkezőjéről. Azok az emberek, akik nem tanultak meg bánni a pénzzel, hiába nyernek, vagy örökölnek nagyobb összeget, nem váltják meg belőle a világot. Ahogy a saját életüket sem. Ideig-óráig jobb életkörülményeket biztosítanak maguknak, de aztán ezt a nívót meg is kell őrizni. Ha nem történik szemlélet-, s vele életmódváltás, nem történik semmi sem. Az üzleti érzékkel megáldott ember befektet, vállalkozik, fialtat, neki nincs szüksége nyereményre, mert ahogy mondani szokás, ő „a szarból is pénzt csinál”, mindenki más, aki ha-val dobálózik, csak áltatja magát. A „ha” sosem jön el. Mi is így jártunk.

Szüleim nem hagyták a bankban a nyereményt, hogy az az inflációt követő kamattal legalább értékénél maradjon, felvették az utolsó fillérig. És el is költötték. A 13 éves, fekete-fehér Saturnus tévénket – aminek a hét csatornáját még a rekamién fekve, lábbal lehetett váltogatni – egyből lecseréltük az akkori legnagyobb és legdrágább távkapcsolós Grundig színes televízióra. Vettünk hozzá egy (hatfejes?) SABA video lejátszót, amihez mindjárt új állvány is dukált, hogy az új szerzemények méltó helyen pompázhassanak. Ugyanígy lépett egy benga kétkazettás Hitachi sztereó magnó a kiszuperált csöpp Sokol rádió helyébe, a forgótárcsás Hajdu mosógépünket és a centrifugát felváltotta egy automata Zanussi masina, lett új hűtőnk, mellé egy ötszáz literes fagyasztóládánk, meg mindenféle menő konyhafelszerelésünk – szendvicssütő és turmixgép –, új szőnyeg, új függöny, a szüleimnek franciaágy, a konfekcióruhák helyett egyszeriben márkás cuccokban jártunk… Pikk-pakk el lehet verni bármekkora összeget! Főleg úgy, hogy apám mindezeken felül vett magának méregdrága horgászfelszerelést, bringát, gumicsónakot, légpuskát, búvárórát és még a jó ég tudja, mit nem. Nagyzási hóbortja csúcsa egy akkor kuriózumnak számító, automata sebváltós Peugeot 205-ös gépjármű volt – még a katonaság alatt tette le a jogsit, de azóta nem ült autóban, mert egy sajátra sosem futotta, úgy gondolta, ezzel majd könnyebben megy a vezetés –, ami el is vitte a nyeremény fennmaradó összegét.

Mondanom se kell, hogy az évek alatt minden ebek harmincadjára jutott. A légpuskát ellopták a garázsból, ahol apám fusizott, és a garázsszomszédjai előtt menőzött vele, ugyanígy járt a horgászfelszerelés is, amikor egyszer részegen hódolt a szenvedélyének (megjegyzem, az ehhez szükséges engedélyek is sok pénzt visznek el), a gumicsónak kilyukadt, a bringa összetört – ahogy a száz méterig vízálló, karc- és ütésálló, zafírkristály üvegű búváróra is –, amikor egyszer elesett… Igazából semmi sem változott, mert apám maradt ugyanazon a munkahelyen, és csinálta ugyanazt, amit addig, mások ócska járgányait bütykölte, míg le nem rokkant, anyám pedig továbbra is mások után takarít, ahogy azt mindig is tette. Az új tévé annyit se bírt, mint elődje, tíz év után javíthatatlanul bedöglött, ahogy a hűtő, a mosógép és minden konyhafelszerelés is. A video- és a kazettás magnó idővel elavult, DVD lejátszóra, vagy számítógépre akkor már nem futotta, a fagyasztóládába meg soha semmit nem pakoltak, tizenöt év után használatlanul ajándékozták el egy ismerősnek azzal, hogy tán nem is működik. Nincs már meg se a szőnyeg, se a függöny, se a ruhák, melyek vagy elkoptak, vagy kifakultak az évek alatt, a franciaágy is szétesett… Semmi, de semmi nem maradt, egyedül a tévéállvány áll még mementóul az egykori nyereménynek – bár 28 év távolából már annak a fénye is erősen megkopott –, meg a kis Peugeot. Ami miután lerobbant, ott rohad szét a ház előtt, mivel garázsra már nem futotta a nyereményből, ami megóvná az autót az elemektől, apám a gerincsérvével már nem tudja megjavítani – tíz éve hitegeti magát vele, hogy „majd nekiállok”, de mi tudjuk, hogy ez a majd sosem jön el –, mégsem hajlandó lemondani róla, mert tisztában van vele, hogy ötvenezret sem kapna érte, és "nem akarja elkótyavetyélni".

Álljon hát tanulságul ez a történet, és nyugodtan higgyék azt, hogy önök nem így járnának, ha megnyernék a lottóötöst.

Orfűről tartottam hazafelé a Mecseken át a megszokott útvonalamon. Keresztül az erdőn, turistaútvonalakon és vadcsapásokon, melyek lerövidítik a kacskaringós hegyi szerpentint, majd elhagyva a gerincet rátértem az aszfaltútra, ahol már csak gurulnom kell… Nem tudtam, hogy azon a szakaszon aznap autóversenyt rendeztek:

https://youtu.be/oXbs6M_wWFA

Kedvesemmel a minap kerti partin voltunk a barátainknál. Vendéglátóink tudtak a párom vegánságáról – nem vegetáriánus, vegán, semmi olyat nem eszik, ami állatok kihasználása által kerül elénk, se tojást, se tejterméket, még mézet se –, neki külön grillezett zöldségekkel készültek, mi meg ettük az ilyenkor elmaradhatatlan pácolt húsokat és fűszeres kolbászkákat. Fesztelen hangulatban, kellemesen telt az este, vidáman beszélgettünk és anekdotázgattunk a legváltozatosabb témákat érintve.

Utólag nehéz megmondani, mivel kezdődött, mi táplálta oxigénnel a parazsat – én az elfogyasztott alkoholt teszem felelőssé, ami oldva a gátlásokat elszabadította az indulatot –, mely kimondatlanul is ott izzik az eltérő hitvilágú emberek közt, hogy aztán fellángoljon a véget nem érő vita vegán és húsevő, állatvédő és állatölő közt.

– Hogy vagytok képesek megenni azokat a dögöket! – borzadt el az én egyetlenem, jóízű cuppogásainkat hallgatva.

– Ez hús – próbáltam menteni a helyzetet, s egyben tisztázni a tényeket. – Hiába ágálsz ellene, hosszú évezredek óta fontos tápanyagforrásunk. Ilyen a testfelépítésünk, mindenevők vagyunk.

– Jaj, ne gyere nekem ezzel! A vegyes táplálkozást biztosító fogazat nem azt jelenti, hogy húsevők lennénk. Arra szolgál, hogy elrágjuk a növények fás szárát, hogy kiharaphassuk a gyümölcsök húsát, és hogy magvakat őrölhessünk velük. A hosszú bélrendszer nem a hús emésztésére szolgál, ahol az csak elrothad, mindenféle toxikus anyagokat halmozva fel, amelyek a daganatos betegségek legfőbb okai.

– Akkor a modern paleo diéta képviselői tévedésben élnek, amikor ugyanezért a glutént teszik felelőssé, amelynek érzékenységében szerintük mindannyian kisebb-nagyobb mértékben szenvedünk? Azt mondják, az ősidőkben nem termesztettünk gabonaféléket, hanem gyűjtögető és vadászó életmódot folytattunk. Az eleink húson éltek.

– Az ember a jégkorszak óta eszik húst, mert a megváltozott éghajlati viszonyok miatt rákényszerült. Ha visszamegyünk még korábbra, eleink bogyókon, gumókon, és magvakon éltek. Az eszközhasználatot megelőzően nem tudtunk leteríteni egy vadat! Nem tudunk elkapni egy gazellát, és átharapni a torkát, ne szórakozzunk már egymással! Te sem tudnál ártani egy disznónak, ha nem használhatnál kést. Csak, ha már elhullott, vagyunk képesek megenni. Mint a dögevők. Persze akkor sem bírjuk nyersen elfogyasztani a húsát, vagy a zsigereit, az emésztőrendszerünk nem tud mit kezdeni a bomló tetemekben elszaporodó baktériumokkal, ezért meg kell főznünk, vagy sütnünk. A sózás és a füstölés is ugyanezt a célt szolgálja. Nem vagyunk húsevők!

– Figyelj ide, azt te sem tagadhatod, hogy a szervezetünknek az izomnövekedéshez szüksége van a fehérjére. Ezen az éghajlati övön a zöldségek és a növények nem tartalmaznak ebből elégségeset.

– Így van. Jól látszik, hogy az ember, a főemlősökhöz hasonlóan trópusi faj. Az első civilizációk is ott fejlődtek ki. A trópusi növények és gyümölcsök gazdagok fehérjeforrásban.

– Ezt mond az eszkimóknak. Akik egyáltalán nem jutnak hozzá sem zöldséghez, sem gyümölcshöz, aztán mégis élnek.

– Kérdés, mennyi ideig. Kétlem, hogy ötven-hatvan évnél tovább élnének.

– És mi a helyzet a B12 vitaminnal? Az össze vegetáriánus és vegán a B12 vitamin hiányában szenved, pótolni kényszerülnek, mert a növényekben egyáltalán nem található meg, csak az állati eredetű élelmiszerekben. Hiányában leáll a vörös vértest termelődése, súlyos idegrendszeri károsodás lép fel… Hagyjuk már a hülyeséget, szükségünk van a húsra!

– A növények valóban nem tartalmaznak B12 vitamint, de a talaj igen. Igazából a talajban élő baktériumok állítják elő, és úgy jut az állatok szervezetébe, hogy nem mossák meg azt, amit a földről felesznek. Amitől ugye semmi bajuk sem lesz. A szervezet hosszú hónapokig, akár évekig képes raktározni, ha nem fordítanánk akkora gondot a higiéniára, ha hámozatlanul ennénk a gumókat és a növényi gyökereket, miként azt a szavannákon vándorló őseink tették, nem szorulnánk mesterséges pótlására. Semmi szükségünk a húsra.

Nem lehetett vitába szállni vele, mert mindenre volt valami végtelenül logikus magyarázata, hihetetlen felkészültségről tett tanúbizonyságot. Végső érvként házigazdáink a vallást hívták segítségül.

– Az élet, áldozat. Minden élő a saját életét adja egy másik élőnek cserébe. Isten így alkotta meg ezt a világot. A növény a növényevőnek, a növényevő a ragadozónak… „Minden, ami él és mozog, szolgáljon nektek eledelül”, mondta a Teremtő Noénak, aki áldozatot mutatott be az Úrnak. A véráldozat ugyanúgy a teremtés része, mint a nappalok és éjszakák váltakozása.

– Most komolyan ezzel takaróztok? Mert valaki, valamikor leírta, hogy „töltsétek be a földet és uralkodjatok rajta” elhitetve veletek, hogy felsőbbrendűek vagytok másoknál? Én is jártam ám hittanra! Tisztában vagyok vele, hogy a bibliában az olvasható, hogy „a föld minden állata, az ég minden madara, a föld minden csúszómászója és a tenger minden hala féljen és rettegjen tőletek: a kezetekbe adom őket”, de ez feljogosít titeket arra, hogy állatokat mészároljatok?

– Mi nem mészárolunk állatokat…

– Nem, ti nem mészároljátok le őket, hiszitek, hogy a ti kezetekhez nem tapad a vérük, de hozzájárultok a lemészárlásukhoz azzal, hogy lelkiismeret furdalás nélkül megeszitek a belőlük készült ételeket. Tudjátok, milyen körülmények között tartják őket? Hogy hogyan tengetik a napjaikat? Láttatok erről felvételeket? Érző lényekről beszélünk, akik a természetes környezetükben ugyanúgy gondozzák a kicsinyeiket, ahogy mi a gyerekeinket. Szeretők, óvók… Képzeljétek el, ha tőlünk vennék el az újszülötteket, hogy az anyatejünkkel valami mást tápláljanak. Mert ezt teszik a tehenekkel, hogy mi megihassuk azt a tejet, amivel a borjaikat táplálnák, ha nem vennék el tőlük! Mit éreznénk? Ugyanezt érzik azok a szerencsétlenek, akik három-négy év után, miután már nem adják az elvárható tejhozamot, leölik őket. Nincs olyan, hogy humánus vágóhíd, ahol az állatok boldogan hajtják a tagló alá a fejüket, hogy az "áldozatukkal" bennünket tápláljanak… Szégyen! Szégyen, hogy itt tartunk! Hogy vannak emberek, akik még mindig így gondolkodnak! Megrekedve az őskorban…

Az indulatok elharapóztak, sértettségünkben nehezen uralkodtunk magunkon, be kellett látnunk, hogy meddő vitát folytatunk, mert az álláspontok sosem fognak közeledni egymáshoz. Mi, akik vidéken nevelkedtünk, magától értetődőnek vesszük, hogy a fedeztetés, elletés, ölés, a napi rutin része. A fogantatásnál és a születésnél ugyanúgy jelen voltunk, mint a halál pillanatában, már egészen kicsi gyerekként, mivel faluhelyen, ahol az apa a földeken dolgozik, a gyerek feladata, hogy tartsa a tyúk szárnyát, hogy azzal ne verdeshessen az állat, míg az anya elvágja a torkát. Barbárság? Számunkra a természet része. Amitől a városi ember nagyon eltávolodott. Neki ugyanúgy nem kell állatot ölnie, hogy táplálékhoz jusson, mint ahogy nem kell szántania, vetnie, aratnia, vagy gyümölcsöt szüretelnie se… Megteszik helyette mások. Így könnyű okoskodni, és az észt osztani. Hogyan is érthetné meg valaki a természet körforgását, ha sosem vett részt benne?

Abban maradtunk, hogy próbáljuk tiszteletben tartani egymás döntését. Mi nem akarjuk meggyőzni őt a saját életszemléletünkről, ő se akarja hát ránk erőltetni a saját meggyőződését. Nem vagyunk egyformák, és el kell tudnunk fogadni a miénktől eltérő gondolkodást. Persze ezzel sem sikerült lecsitítani. Egy vegán, ha egyszer papolni kezd, küldetésének tekinti a hittérítést felnyitván a mi szemeinket…

– Tudjátok, nem olyan rég a fehér ember még rabságban tartotta a feketéket, mert úgy gondolta, azok alacsonyabb rendű lények. Keresztényekről beszélünk, akik vallásos meggyőződésből műveltek válogatott borzalmakat az embertársaikkal. Azért, mert a biblia szerint Noé elátkozta Kámot, Kánaán atyját egész nemzetségével, amivel szolgájává tette őket két másik fia leszármazottai számára. Azokat, akik nem így gondolták, akik próbáltak kiállni embertársaik jogaiért, ugyanolyan idiótáknak tartották, mint most bennünket, akik az állatok jogaiért harcolunk. Még száz éve sincs, hogy mi nők szavazati jogot kaptunk, mert a patriarchális társadalmakban alacsonyabb rendűeknek tartottak minket. Bolondnak nézték, aki nem így gondolta, és ez a vélekedés még nagyon sok helyen tartja magát a földön. Ma már tudjuk, hogy ez helytelen nézet, és harcolunk az elmaradott társadalmak elnyomó uralma ellen. Nincs olyan, ami etikussá tehetné a bántalmazást, legyen szó nőkről, gyermekekről, vagy az állatokról, ezt tudjuk, törvényeket hozunk a védelmükben, bizonyos állatokat mégis leölünk, hogy aztán megehessük őket. Futószalagon, tömegével, csak azért, mert az egyikre rásütöttük a háziállat, a másikra meg a haszonállat bélyegét… Nem érzitek az abszurditását? Tartsam tiszteletben a döntéseteket… Mintha arra kérnétek, fogadjam el, hogy az utcán szemeteltek. Én nem teszem, de ti igen. Tartsam tiszteletben. Bármennyire is kedvellek titeket és tartalak az élet más területein megbízható, becsületes embernek benneteket, nem tudnám szó nélkül hagyni, mert nem értek vele egyet. Tudjuk, hogy helytelen! Hiszem, hogy eljön majd az idő, amikor az állatok leölését ugyanilyen helytelen cselekedetnek minősítjük, aminek nincs helye a civilizált világban. Hiszem, hogy a jövő embere majd ugyanolyan elmaradottakként tekint ránk, mint ahogy mi tekintünk ma a rabszolgatartókra, vagy azokra, akik csadorba tekerik az asszonyaikat, hogy más még véletlenül se vethessen rá egy pillantást, mert azzal megszentségteleníti. Szégyellem magam, hogy ennek a kornak vagyok a gyermeke, hogy itt kell élnem köztetek, akik nem érzitek azt, amit én érzek…

Itt jött el a pillanat, amikor páromnál eltört a mécses.

– Ne haragudjatok… – mentegetőzött. – Az bánt a leginkább, hogy van választási lehetőségetek. Egy ragadozó nem tehet mást, neki ölnie kell ahhoz, hogy életben maradhasson, tisztában vagyok vele, hogy ez a természet rendje, de mi, emberek, akik Isten gyermekeiként szabad akarattal lettünk megteremtve, dönthetünk úgy, hogy elhagyjuk az évezredes rossz szokásainkat. Nekünk nem létszükségletünk, hogy húst, tejtermékeket, vagy tojást fogyasszunk, a megfelelő mennyiségű fehérjét más módon is magunkhoz vehetjük, ahogy a B12 vitamint is, nem kell, hogy állatokat tartsanak rabságban emiatt, hogy kizsigereljék, s aztán leöljék őket. Megkaptuk a választás lehetőségét, a mi döntésünk, hogyan határozunk. Tetszik, nem tetszik, de azzal, hogy megvettétek ezeket az állati származékokat, amit nemes egyszerűséggel húsnak neveztek, ti is hozzájárultok az állatok kínzásához. Amivel józan gondolkodással senki nem érthet egyet. És ha úgy gondoljátok, hogy ti erről nem tehettek, hogy ez tőletek független probléma, akkor nagyon tévedtek. Mert ha nem vennétek ezeket a termékeket, és a jövőben senki más sem venné, akkor egyik napról a másikra okafogyottá válna az állattartás, s vele megannyi szenvedés és kínhalál. Kereslet és kínálat, ilyen egyszerű a képlet. Ha elapad az egyik, a másikra sincs szükség. De amíg fogyasztást generáltok, addig a gépezet sem áll le.

Ebben maradtunk. Rendkívül kínos hangulatban búcsúzkodtunk el a barátainktól, mélységesen sajnáltam, hogy elrontottuk a csodás estét. Egyáltalán nem az állatok sanyarú sorsa miatt szégyenkeztem – amiért önző vágyunkból akarattal, vagy tudatlanságunk okán akaratlan mi vagyunk a felelősek –, hanem a párom viselkedése miatt. Amiért képtelen volt uralkodni magán. Haragudtam rá, amiért így kivetkőzött magából, hogy sértegette a házigazdákat… Szóba se akartam állni vele – főjön csak a saját levében! –, így hazafelé a gondolataimba mélyedtem. Hogy ne utáljam annyira, próbáltam a helyébe képzelni magam, igyekeztem megérteni őt: Ha valaki meg van róla győződve, hogy egyedül csak ő normális, akkor az hülye? Ha mindenki zöldnek látja ugyanazt, csak egyvalaki pirosnak, akkor az tévedésben él? Mi dönti el, hogy egy dolog zöld, vagy piros? A többség véleménye? „Ha nincs kereslet, nem lesz kínálat” – visszhangoztak bennem a vádló szavak. Fura párhuzam ötlött fel bennem. Egy olyan gondolat, amit még nem osztottam meg senkivel.

Anyám nagyon szerette Diana hercegnőt. Olyannyira, hogy szőkére festette az amúgy hollófekete haját, ugyanúgy hordta a frizuráját… Minden érdekelte róla. Hol, milyen ruhában jelent meg, merre járt, mit csinált, falta a vele kapcsolatos információmorzsákat. Magam is érdeklődéssel olvastam minden hírt, ami napvilágot látott a gyönyörű, fiatal hercegnőről, én is szerettem Dianát. Persze, nem azért, amiért az anyám. Számomra a szabadság szimbóluma volt. Aki képes volt lázadni, aki mert más lenni abban a belterjes, dogmák sújtotta közegben, ahol megrekedtek a középkorban. Abszolút azonosulni tudtam vele, és szerintem nagyon sokan így voltak ezzel. Úgy gondolom, Lady Dianát mindenki szerette, csak a királyi család nem. Aztán Diana meghalt. „Tragikus hirtelenséggel”, ahogy arról a médiumok beszámoltak. Miért is? Mert autóbalesetet szenvedett. Ami azért következett be, mert a sofőr nagy sebességgel hajtott. Próbáltak elmenekülni az őket üldözők elől. Paparazzók voltak a nyomukban, akik csak a munkájukat végezték, semmi mást nem akartak, mint bennünket tájékoztatni, hogy rajongásunk tárgya merre jár, mit csinál… Ott és akkor úgy éreztem – s erről ma sem vélekedek másképp –, hogy Diana haláláért mi vagyunk a felelősek. Én és önök, mindannyian, akik nyomon követtük az életét, mi öltük meg őt. Ha mi nem mutatunk akkora érdeklődést iránta, a fotósok nem követték volna, hogy kielégítsék a kíváncsiságunkat. „Kereslet és kínálat, ilyen egyszerű a képlet.” Ha nem olyan az emberi természet, amilyen, Diana hercegnő még mindig köztünk élne. Leírhatatlan bűntudat emésztett. Mélységesen szégyelltem magam. Ott és akkor olyan hatással volt rám az összefüggések felismerése, hogy azóta nem érdekel a bulvár. Miattam senki ne akarjon más magánéletében vájkálni, akinek emiatt bujkálnia, vagy menekülnie kelljen, ami aztán a halálához vezethet… Nem, én ebben nem veszek részt. Semmilyen szinten.

Vajon vonható párhuzam Lady Diana és egy állat halála közt, aminek a vegán felfogás szerint ugyanannyi joga lenne a háborítatlan élethez, mint amennyi a hercegnőnek lett volna? Vonható párhuzam a mi végtelen kíváncsiságunk és a végtelen közönyünk közt?

Sosem voltam szégyenlős. Amióta az eszemet tudom, mindig is pucéran mászkáltam otthon, ami másoknak nem feltétlenül volt természetes állapot, mert egy ízben, amikor már tizenéves fejjel nyitottam így ajtót a bennünket vidékről meglátogató öreganyámnak, ő bizony nem nagyon kapott levegőt. Csak annyit tudott kinyögni, ahogy hüledezve betámolygott, hogy „ez a gyerek meztelen!”

Prűd világunkban még az orvosokat is megleptem. Mikor középiskolába kerültem, a kötelező egészségügyi vizsgálaton szívzörejeket állapítottak meg nálam, amivel nyomban beutaltak a kardiológiára. Ott a doktornő megkért, hogy vetkőzzem le (ezt mondta, és nem azt, hogy kérem, tegye szabaddá a mellkasát, a bokáját és a csuklóját), aztán nekiállt összeszedegetni a vizsgálathoz szükséges eszközöket. Mire megfordult kezében a tapadókorongokkal, melyeket rám akart aggatni, már pucér voltam. Láttam rajta a megütközést, orvos létére nem volt hozzászokva a meztelen test látványához. Ahogy korábban az ortopédus sem, aki az örökösen kiugró térdkalácsomat vizsgálgatta, vagy később az idegsebészeten, amikor a gerincemet röntgenezték MRI készülékkel, amiből csak a csupasz altestem lógott ki, de megemlíthetem a sorozást is („Maugli, magát honnan szalasztották?!”), ahol a megjelentek közt csak rajtam nem volt alsó…

A szégyenlőséghez fűződő legemlékezetesebb kalandom talán egy táborozás alkalmával történt. Építőtáborban voltunk az iskolával, ahol hatalmas katonai sátrakban laktunk, melyek egymást érték. Én akkor bukott diákként sokat lógtam a volt osztálytársaimmal, így lemaradtam az előzményekről, arra mentem vissza a szálláshelyemre, hogy egy srác áll a sátor közepén, és számol az ujjain, miközben a többiek az ágyaikon feszülten figyelik.

– Mi a szita? – kérdeztem.

– Fogadtunk Dzsordzsóval egy üveg kólában, hogy nem meri letolni a gatyáját öt másodpercre.

– Mi ebben a kunszt? – értetlenkedtem.

A kánikulában fel voltak hajtva a sátrak oldalai, simán átláttunk egymáshoz. Mutatták, hogy a szomszédunkban lányok vannak, akik már felfigyeltek az itteni kuncogásra. Nem tudhatták, mi készül, de nem volt nehéz levágni, hogy a srácok valami hülyeségen törik a fejüket, érezni lehetett a növekvő feszültséget a levegőben, hát kíváncsian várták, mi sül ki belőle.

– Az is valami? – legyintettem szerencsétlenkedő barátom mellett állva („a tett halála a gondolkodás”), majd letoltam a nadrágomat. Ami alatt nem viselek semmit. Mindenki egyből felvisított, amire tuti, hogy a fél tábor odakapta a fejét, így az attrakciót az is látta, aki amúgy nem figyelt volna fel rá, hangosan elszámoltam ötig – kísérve az ujjaimmal, ahogy azt előzőleg Dzsordzsó tette –, aztán visszarántva az alsóm nyújtottam a kezem, hogy „na ide azzal a kólával!”, de kiröhögtek:

– Ezt bebuktad haver, veled nem fogadtunk!

Azt hiszem, ezek után nincs abban semmi meglepő, hogy amikor munkaügyben kopogtattam a Művészeti Szakközépiskola titkárságán – egy volt osztálytársamtól tudtam meg, aki oda járt, hogy itt modelleket foglalkoztatnak –, s ott megkérdezték tőlem, hogy aktot is vállalok-e, gondolkodás nélkül, és magától értetődően vágtam rá, természetesen. Azonnal fel voltam véve. Körbevezettek az épületben, ahol már mint az új aktmodellt mutattak be a tanároknak, és másnaptól dolgoztam.

Azóta mindenhol ugyanígy jártam. Hosszú évek alatt az ország számos településének számtalan művészeti intézményében megfordultam, melyekben kivétel nélkül mind arról panaszkodtak, hogy szinte lehetetlen modellt találni. Már jó modellt. Olyat, aki ténylegesen levetkőzik, és nem gatyában, vagy bikiniben feszít ott (és persze olyat, aki bírja a mozdulatlanságot, mert az sem utolsó szempont.) Nincs olyan, hogy valaki betéved az utcáról, hogy ő ezzel szeretne foglalkozni. Az iskolák hirdetést adnak fel, amire jelentkeznek egy páran, de miután rájönnek, hogy mivel is jár a munka – a hirdetés sajnos nem tartalmazhat meztelenségre utaló kifejezést –, az álláskeresők hamar otthagyják a helyet. Az emberek alapból borzasztó szégyenlősek, még a legmagamutogatóbbakat sem lehet rávenni, hogy megszabaduljanak falatnyi tangájuktól, amiből amúgy mindenük kilátszik (és persze a legmacsóbbak sem bírnak órákig egyhelyben állni. Az embernek valahogy alaptermészete ellen való a mozdulatlanság.)

Mikor szóba kerül, hogy mivel foglalkozom, szinte kivétel nélkül mindenkinek ugyanaz a reakciója: „jézusom, ott állsz meztelenül vadidegenek előtt?! Én biztosan képtelen lennék rá! Mit csinálsz, ha merevedésed támad?” Mintha a meztelenség automatikusan együtt járna a szexualitással. Nyilván, a nagy átlaggal így van, de… Nekem ez a munkám. És az ember munka közben, amikor egy pózban senyved, nem olyan gondolatokkal van elfoglalva, amitől erekciója támadna. Ahogy a művész is csak a feladatra koncentrál, a meztelen test csupán tárgyként van jelen, ami ürügyet szolgáltat az alkotáshoz. A legtöbben azonban nem így vannak ezzel. Mások pőresége ugyanolyan szégyenérzettel tölt el minket, mint a sajátunk, hiába szokhattuk meg a látványt filmekből, vagy műalkotások kapcsán, ha szembe jön velünk, zavartan fordítjuk el a tekintetünket. Talán a legmegdöbbentőbb, amikor ez a reakció a művészi szabadságot sem kíméli – miként arról korábban az alkotói munka c. posztomban írtam (artson.reblog.hu/alkotoi-munka) –, vagy amikor a hozzáállás az erre szakosodott intézményekben fertőz.

Nem olyan rég történt az egyik művészeti szakközépben, hogy a tanár az órán felfektetett egy asztalra, hogy a diákokat egy jó kis rövidülős beállítással lepje meg, amiben semmi nem úgy látszik, ahogy azt a hétköznapokban megszokhatták. Természetesen az osztályból nem mindenki fért a legjobb helyekhez, akadt, akinek be kellett érnie a póz egy kevésbé előnyös nézetével valahol a hátsó fertályomnál, de az iskolába tehetséges diákok járnak, delikvensünknek így nem okozott gondot a feladat megoldása. Művészként csak a kivitelezés szépségét látjuk, a jó kompozíciót, az arányok helyességét, a gazdag tónusértékeket, tanárunk hát büszkén rakta ki a jól sikerült munkát a félévi kiállításon, amitől az intézmény vezetősége egyből kisebbfajta sztrókot kapott. Mégiscsak a polgármester nyitja meg a tárlatot, ott lesznek a szülők… Mit fognak gondolni, miféle hely ez, hova járatják a gyereket, ha a sok szép rajz és festmény közt egyszer csak egy hatalmas fütykös tolakodik az arcukba?

Azt hiszem, ma már ugyanígy elképzelhetetlen, hogy gyerekeknek szóló mesében nemi szervet villantsanak, mint láthattuk ezt valamikor a Magyar Népmesékben, ahol a bíró okos lánya a király parancsára ment is, meg nem is, vitt is ajándékot, meg nem is, fel is volt öltözve, meg nem is… „Legalább a csúnyádat takartad volna el!” – fedte meg Mátyás király, amire az okos leány emígyen válaszolt: „Felséges királyom, azt az Isten teremtette rám, de a mellemet én neveltem, ezt szégyellem.”