artson

Egykori osztálytársam találkozót szervezett. A volt általános iskolai osztályunkat szerette volna összehozni újból, huszonöt év után. A dolog, a kor szokásainak megfelelően a „fészen” szerveződött. Létrehozott egy „csoportot”, azon belül várta a jelentkezőket, ott vadászta az országba, s a világba szétspriccelt embereket, akik valamikor vele együtt végeztek.

Magam nem ezen a fórumon, hanem egy ismerősöm által szereztem tudomást a kezdeményezésről. Nem vagyok fent a fészen. (Emlékszem, amikor elkezdődött az őrület, még mindenki iwiw lázban égett. „Nem vagy fent az iwiwen? De gáz…”, ezt hallottam úton-útfélen, de fogalmam nem volt, miről beszélnek. Aztán megtudtam, hogy ez egy „közösségi oldal”, ahol az ember a régi ismerőseivel veheti fel a kapcsolatot. De jó. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire kaptam egy meghívót – akkor még így működött a közösséghez való csatlakozás –, és vettem a fáradtságot, hogy regisztráljak az oldalon, ám akkor már mindenki a Facebook lázában égett: „Nem vagy fent a fészen? De gáz…” Na mindegy.) Felhívtam a szervezőt, és megadtam neki az elérhetőségemet a kapcsolattartáshoz, hogy tájékoztathasson a tervezett találkozó fejleményeiről. Kiderült, már megvan az időpont. Már úgy nagyjából, valamikor szeptember első, vagy utolsó hétvégéjén aszerint, majd melyikre szavaznak többen. Még csak március havában jártunk, kérdésemre, hogy miért e távoli időpont, emberünk azt válaszolta, azért, hogy valamennyiünket megtaláljon, s hogy legyen ideje mindenkinek úgy szerveznie az életét, hogy akkor ráérjen. Egyből sajnálkoznom kellett, hogy én nem úgy élek, mint a nagy átlag, szellemi szabadfoglalkozású vállalkozóként fesztiválokat látogatok, be vagyok táblázva a tavaszra, megvan a helyem nyárra a Balatonon, de hogy hol leszek, és mit fogok csinálni az ősszel, azt még így előre nem tudom. Nem zárkóztam el a találkozótól, egy rangosabb programot azonban nem szándékoztam kihagyni emiatt. Ebben maradtunk. Hogy majd keressük még egymást az ügyben.

Elszállt a tavasz, lement a nyár, augusztus huszadika után, amikor már képben voltam, hogyan alakul a szeptemberem, felhívtam a lelkes osztálytársat – aki időközben egyszer nem csörgött rám –, hogy a találkozó felől érdeklődjem. Úgy letámadott, hogy szóhoz se jutottam. Hogy milyen érdektelen mindenki, hogy nem segít neki senki, hónapok óta azon vitatkoznak a csoportban, hova menjenek, és hogy hívjanak-e meg tanárt, vagy sem, miközben még mindig nem sikerült felkutatni egy csomó embert… „Hé-hé-hé! – állítottam meg. – Én erről most hallok először, ne rám zúdítsd a fájdalmad, mintha tehetnék bármiről is. Engem nem hívtál, nekem nem szóltál, hogy segítségre lenne szükséged. Ha tudok róla, intézkedem.” (Aki ennyire maximalista, az ugyanúgy csalódik, mint aki hisz a demokráciában.) Igyekeztem megbékíteni a lelkét, hogy ne akarjon mindenkit előkeríteni, s hogy ne várja, hogy majd harminc ember közös nevezőre jut… Közölje a társasággal, hogy ekkor és itt, pont. Akinek fontos az esemény, az eljön, akinek meg nem, azzal kár erőltetni. Ennyi. Annyit tudtam felajánlani, hogy nyomban ráállok a feladatra, és megpróbálok utána nyomozni a hiányzó osztálytársaknak.

Első körben nekem is az internet mindent tudó fraktálvilága jutott eszembe, mint ahogy nyilván mindenki másnak, ott kezdtem a kutatómunkát. Sajnos hiába pötyögtem be a Google keresőjébe hajdani ismerőseimet sorra, és görgettem az oldalakat, nem találtam róluk az ég egy adta világon semmit, a saját nevük alatt nem hagytak nyomot a világhálón. Aztán eszembe jutott, hogy az egyik sráccal valamikor egy klinikán futottam össze, ahol egy takarítócégnek dolgozott, ami jó eséllyel kecsegtetett, ám az új keresőszavak sem hoztak eredményt. Gondoltam, felhívom a tudakozót, hátha ők nagyobb rutinnal – és más keresőmotorral – valami cégjegyzékben, vagy aranyoldalakon majd rálelnek a vállalkozásra, de nem jártunk sikerrel. Csalódottan köszöntem volna meg a semmit, amikor a diszpécser visszakérdezett, magára a keresett személyre ne nézzünk rá? Hátha van elérhetősége. Nem láttam sok értelmét, mert a volt osztálytársak ennek már rég utánajárhattak, inkább a klinikára koncentráltam, ahol valami személyzetis, vagy a gazdasági osztály, ha van ilyen, bővebb felvilágosítással szolgálhat, de ha már rákérdezett… „Persze, miért ne.” Benyögtem a nevet, a várost, hallottam, hogy jár a keze a klaviatúrán, aztán egyszer csak egy gépi hang jelentkezett, „az ön által keresett telefonszám…” és már hadarta is, győztem lejegyezni. (?!) Bevallom, nem kaptam szikrát.

Felhívtam a megadott számot, és az ismerősünk vette fel. Akit egy osztályközösségnyi ember, majd’ fél éve nem talált. Nem akartam elhinni. Tettem egy próbát a többiekkel is… Mindenki meglett – már a srácok, mert a csajoknak időközben valószínűleg megváltozhatott a neve (a nők azzal, hogy férjhez mennek, elvesztik addigi identitásukat) –, mivel mindenkinek volt a saját nevére regisztrált telefonszáma. Mondanom se kell, leteremtettem a kompániát. Eredetileg harminckilencen jártunk az osztályba. Ebből harminchárom ember verbuválódott össze a facebookos csoportba. Harminchárom emberből az öt hónap alatt egynek sem jutott eszébe a tudakozó? Azzal, hogy jelen vagyunk a virtuális térben, elvesztettük a kapcsolatot a valósággal? Aki nincs fent a facebookon, az nem is létezik? Amit nem találunk meg a neten, az nincs? Ez most komoly? Idáig jutottunk? Elfelejtjük a legalapvetőbb dolgokat, amit régen tudtunk, és teljesen természetes volt? Már nem tudjuk használni az agyunkat, ami homo sapienssé tesz minket? Nem találtam más szavakat, csak annyit voltam képes kinyögni, „ne haragudjatok, de ez… Szégyen! Ezért felesleges volt iskolába járnunk.”

Mondhatnám, hogy itt ér véget a történet, de nem.

A találkozót végül sikerült tető alá hozni, persze egy olyan időpontban, amikor nekem egy háromnapos szüreti fesztiválon volt jelenésem az ország másik végében, amit semmi esetre sem hagyhattam ki. Mivel korábban két kötetem is megjelent, nyomban felajánlottam, hogy ha magam nem is, de a munkáim által szellemiekben (lélekben?) jelen tudok lenni a találkozón. Mindenkinek ajándékba adok egy tiszteletpéldányt örök életre szóló emlékként az eseményről. Huszonhárman jelezték vissza a csoportban, hogy tutira ott lesznek a buliban, ketten hezitáltak, ők más dolgoktól tették függővé a jelenlétüket. Biztos, ami biztos, mindkét kötetből huszonöt példányt szedtem össze, így szegény barátom, akit a feladattal megbíztam, ötven darab könyvet húrcibált el a találkozóra. Ahová végül tizenegy ember – a fele se – ment el abból a huszonháromból, aki még előző nap is százszázalékosan ígérte magát…

A Balatonon dolgoztam. Nem a parton, hanem a part menti település főterén ültem kint szezonális szolgáltató tevékenységemmel. Nem volt különösebben jó idő, ezért sorban álltak nálam a népek. (Hihetnénk, hogyha nincs strandidő, behal az élet a magyar tenger partján, ám épp ellenkezőleg. A nyaralók, akik normál körülmények közt a vízben pancsikolnak, egyéb program híján, amivel leköthetnék a gyerekeiket, kirajzanak a városba, hogy ott találjanak maguknak elfoglaltságot.) Miközben angolul, németül és magyarul kommunikáltam, hennamintákat pingáltam, nem nagyon tudtam figyelni, ki ki után jött, mert igazából csak bokák, csuklók, vállak, lapockák és hamvas, vagy épp dús keblek munkaterületeit láttam, de a lehetőségekhez mérten igyekeztem rendet tartani a káosz közepette. Hogy felesleges kitépniük egymás kezéből a katalógust, mert mindegyikben ugyanaz van, a mintákon kicsinyítek-nagyítok, aszerint változik az áruk…

Nagycsaládosok tobzódtak körülöttem megszámlálhatatlan gyerekkel, igencsak el voltam úszva, amikor a visongáson túl valaki megkérdezte:

– Sokat kell várni?

Odapillantva két csajt vettem észre – egy szőkét és egy barnát – a sokadalom mögött, ahogy a nyakukat nyújtogatják. Olyan harminc körüliek lehettek. Nem voltak különösebben szépek, de annak képzelték magukat, ki voltak rittyentve rendesen.

– Láthatjátok – tártam szét a karom. – Egy fél órát biztosan – mondtam direkt kevesebbet, hogy annyira ne ijesszem el őket…

– Jaj, nekünk egy fél óra múlva megy a buszunk! – nyafogtak egyből. – Nem lehet, hogy előre veszel? Csak két kicsi minta, azzal hamar végzel…

– Ne haragudjatok, de ez nem lenne tisztességes a többiekkel szemben, akik szintén a sorukra várnak – szabadkoztam. – Ezt velük kell megbeszélnetek…

– Megengednék? – fordultak az előttük állókhoz.

– Persze – válaszolták többen is egyből –, mi nem sietünk. Gyertek, le ne maradjatok a buszról…

Két kis virágmintát néztek ki, egyet bokára, egyet vállra, tényleg nem tartott sokáig. Közben váltottunk néhány szót – „Honnan jöttetek? Mennyi ideig voltatok? Vége a szabadságnak? Vár a munka?…” –, semmi extra, csak a kötelező körök, amire készséggel válaszoltak. Miután fizettek, távoztak, s én folytattam a munkám ott, ahol előzőleg félbehagytam. Egy kölyök huppant a székembe nagy sietve, aki egy sárkányt várt a vádlijára, leültem mellé a földre, s már álltam volna neki, amikor visszajött a két dáma.

– Valami baj van? – fordultam feléjük segítőkészen, mert azt hittem, igyekezetükben elkente valamelyikük a mintáját…

– Jó napot kívánok, NAV ellenőrzés – kapták elő az igazolványaikat a táskájukból faarccal. – Ön megfeledkezett nyugtaadási kötelezettségéről – közölték szenvtelenül.

Mi van?! Elsőre nem is értettem, mit akarnak, aztán ó, hogy a… és itt nem ecsetelem, mikre gondoltam, és hova kívántam el őket. Ne már!

– A személyi igazolványát, a lakcímkártyáját, a vállalkozói igazolványát és a nyugtatömbjét kérnénk! – hadarták kérlelhetetlenül.

Kuncsaftjaim reakciója nem maradt el:

– Szégyentelenek!

– Szemetek!

– Férgek!

– Hogy nem sül le a bőr a pofájukról…

– Csak a munkájukat végzik – próbáltam csitítani a kedélyeket, és javítani valamelyest a helyzetemen, ahogy feltápászkodtam…

– Ugyan már! – hurrogtak le egyből. – Ez nem munka! Milyen iskolát kellett végezniük hozzá? Hol tanítanak így hazudozni?

Talán az bosszantotta fel a jelenlévőket a legjobban, hogy nemcsak engem, őket is átejtették. Segítőkészek voltak, előzékenyek, merő jóindulatból előreengedték a szorult helyzetben lévőket, hogy azok elérjék a buszukat, végighallgatták a meséjüket a nyaralásról, hogy mennek vissza a TESCO-ba, ahol pénztárosként dolgoznak… Még sajnáltuk is őket… Semmi nem volt igaz. Gátlástalanul a képünkbe hazudtak, csak azért, hogy engem elkaphassanak „nyugtaadási kötelezettség elmulasztásáért…”

– Nem szégyellik magukat? – támadták a csajokat. – Miért a kisemberrel szívóznak párezer forinton, amikor maguknál milliárdokat sikkasztanak el! (Akkor volt, hogy a NAV igazgatónője is korrupciós ügybe keveredett, amiért kitiltották őt az Amerikai Egyesült Államokból [zárójelen belüli zárójelben jegyzem meg: erről azóta se hallani semmit a médiában…])

– Ja, ez az ember itt becsületes munkát végez, nem úgy, mint maguk! Takarodjanak!

– Nem az a pénz hiányzik az államkasszából, amit ez az ember itt nyaranta megkeres! – védtek anyatigrisként a nyaralók.

A két nő fapofával hallgatta végig a vádakat. Nem reagáltak az őket szapulóknak, csak:

– A papírokat! – sürgettek.

– Sajnálom – makacsoltam meg magam. – Megbüntethetnek, de ne a kuncsaftjaim kárára. Ezek az emberek a legjobb szándékkal engedték előre magukat, abban a hitben, hogy segítenek, hogy jót cselekednek. Én nem szeretném cserben hagyni őket, így most kénytelenek lesznek önök is előreengedni őket és megvárni, míg sorra kerülnek – mondtam, s azzal visszagücsörögtem a földre, hogy megajándékozzam áhított sárkányával a gyermeket, aki mit sem értett a körülötte zajló dolgokból.

– Anya, mit jelent az, hogy szégyentelen? – kérdezte.

– Ó, kicsim, szégyentelen az, aki a szemedbe hazudik, és ezt egy pillanatra sem szégyelli – válaszolt neki rögtön az anyja, de a többiek sem fukarkodtak a magyarázattal:

– Szégyentelen az, aki egy jó embert rossznak próbál beállítani. Aki olyat büntet, aki ezt egyáltalán nem érdemli meg, akinek meg a börtönben lenne a helye, azt ünnepli.

– Szégyentelen az, aki nem elég, hogy nem dolgozik, még azt is ellehetetleníti, aki dolgozna ebben az országban...

Emlékszel az álmomra? Ami még kiskoromban riogatott? Muszáj emlékezned rá! Mennyi lehettem, hat vagy hét? Egy szörnyű öregembert láttam, akinek véres volt a keze. Azt nem tudom, hogy ezeknek az álmoknak volt-e bármilyen előzménye, csak a férfira emlékszem, meg a véres kezére, ahogy felém nyúl, próbál elkapni… Erre ébredtem sikoltozva, amivel a szívbajt hoztam rátok. Hiába nyugtatgattatok, nem múlt el. Éjszakáról éjszakára újra és újra visszatért a rémkép napokon át. A végén orvoshoz vittetek. Hogy valami bajom van. Nem normális, hogy minden éjjel ugyanaz a rémálom gyötör. Egy öreg bácsi véres kézzel… Miért álmodok ilyet? Mit jelent?

Az orvosok persze nem találtak semmit. Merthogy szervileg és mentálisan is ép voltam. Azzal magyarázták a dolgot, hogy biztosan láttam valahol azt a bácsit, talán a kocsiban ülve a forgalomban, vagy otthon a tévében. Könnyen lehet, hogy csupán egy pillanat műve volt, amivel épp elkaptam egy pórul jár öregembert az utcán, aki korábban elesett és felsértette a kezét, esetleg egy villanásnyi jelenet ragadt meg bennem egy filmelőzetesből, amire ti fel se figyeltetek, de rám olyan hatása volt, hogy tudat alatt azóta is foglalkoztat és nem hagy nyugton. Kísért, amit nem értek, s amit a gyermeki agyam nem tud feldolgozni, ám ez el fog múlni, csak idő kell hozzá.

Igazuk lett. Tényleg elmúlt. Fogalmam sincs, hány éjszakán át rettegtem a véres kezű öregembertől, de egyszer csak nem láttam többet. Soha. Hála istennek, nem is gondoltam rá. Mostanáig. Merthogy a temetéseden újra feltűnt. Azonnal felismertem. Az élményt már rég elfeledtem, ám azt az arcot megőrizte az emlékezetem, s ahogy megpillantottam, egyből felelevenedett a régi emlék. Ő az! Az idős férfi az álmomból, akinek véres volt a keze. Aki folyton el akart kapni. Hogy lehet? Hogyan elevenedhet meg valaki, aki csak a képzeletemben létezett? A legijesztőbb talán az volt, hogy egy fikarcnyit sem öregedett. Pont úgy nézett ki, mint ötven éve… A frász kerülgetett.

Korábban sose láttuk, ebben biztos voltam. Hiába faggattam a rokonainkat és az ismerősöket, senki nem tudta hova tenni. Se a kollégáid, se a volt osztálytársaid… Senki nem ismerte! De akkor ki ő, és mit keres itt? Hogyan kötődik hozzád, és mire figyelmeztetett a vele kapcsolatos álmom? Odamentem hozzá. Bevallom, reszkettem, mint a kocsonya, de tudni akartam. Mielőtt megszólalhattam volna, őszinte részvétét nyilvánította a halálod miatt. Megköszöntem. Aztán megkérdeztem, honnan ismer téged. „Régi barátja vagyok – mondta. – Valaha sokat jelentettünk egymásnak.” Szomorú volt a hangja, de a szája mosolyra húzódott, amikor a kezét nyújtotta, hogy bemutatkozzon…

Hogy tehetted? Hogy voltál képes a szemünkbe hazudni nekem, apának… Hogy voltál képes leélni így egy életet! Az a kéz… A hosszú ujjak kecsességében egyből a sajátjaimra ismertem, ahogy az ajkak melletti mosolygödröcskékben is, ami egyikkőtöknek sem volt sajátja… Az egyik felismerés hozta magával a másikat, egyszeriben viszontláttam a fitos orrom, a csöpp fülcimpám, a dacos állam és a szemöldököm haragos ívét, amelyeket oly’ jól ismerek a tükörből… Miért nem mondtad soha? Miért titkoltad? Az öregember az álmomban egyáltalán nem akart elkapni, nem fenyegetett, csupán a saját vérét mutatta. A vért, ami félig bennem is kering…

Apám halálának évfordulóján felelevenednek a vele kapcsolatos emlékeim. Ebből soha nem volt sok – leginkább úgy őrzöm őt magamban, hogy a koffernyi rádiója előtt ül pipafüstbe burkolózva, és a szlávnyelvű adásokat hallgatja csendes magányában –, de ahogy öregszem, úgy szaporodnak azok a képek, melyekről úgy hittem, már réges-rég elfeledtem őket. Fura figura volt…

Már nem volt ifjú, amikor harcedzett orosz katonaként hazánkba vezényelték, hogy részt vegyen a "német megszállás alól való felszabadítás" hadműveleteiben. Itt ismerkedett meg azzal a szemrevaló menyecskével, akit a maga idejében a „Zala gyöngyének” neveztek, s akit miután anyámmá tett, együttesen költöztek egy vidéki tanyára. (Hogy a Zala partjáról miként keveredtek a dél-baranyai pusztaságba, arról nem szól a fáma. Ahogy arról sem, mit csináltak, vagy nem csináltak ’56-ban. A rendszerváltást megelőzően ilyesmiről egyáltalán nem beszélgettünk – nagyon másról sem –, utána meg már nem nyílt alkalmam faggatózni, mert addigra elveszítettem őket, így nincs ismeretem arról, hogy apámat mozgósították-e a forradalom idején, s ha igen, akkor ebben milyen szerepet vállalt.) Jól megtermett grúz férfi volt vastag bajusszal és dús, koromfekete hajjal. Ha valakihez hasonlítanom kéne, azt mondanám, úgy nézett ki, mint Szaddám Huszein. A háborúban megsebesült, több heg is borította a testét – volt egy repeszgránát nyoma a kulcscsontja alatt, meg három lyuk a hasfalában egy golyószórótól –, hadifogságba került, ahonnan megszökött, elfagyott a keze, amit amputálni akartak, de nem engedte (és milyen jól tette, mert csak visszaköltözött belé az élet…) Kemény volt az öreg. Egyszer megrúgta a ló úgy, hogy letört a bokacsontja, a bőr soha nem nőtt vissza rá, az ott fehérlett, amíg élt, de orvos nem látta. Végül hólyagrák vitte el, Isten nyugosztalja.

Minden bizonnyal sok kalandos és izgalmas történetet mesélhetett volna, de nem volt egy beszédes fajta. Ahogy a háborús élményeiről – a megélt ütközetekről, bajtársakról, a fogságba esésének a körülményeiről és a sikeres szökésről –, úgy a gyerekkoráról vagy a családjáról sem tudtunk semmit. Kik voltak a szülei, mivel foglalkoztak, voltak-e testvérei… Nem maradt fent róluk egyetlen fotó, se levelezés, ami árulkodna a kilétükről, nem ápolt kapcsolatot se baráttal, se rokonokkal. Úgy emlékszem rá, mint dolgos emberre, aki örökösen a munkájának élt, így is temettem el, ám ez a kép idővel árnyaltabbá vált.

Utánajárhatnék, hány négyszögölön, vagy hektáron terült el a szüleim birtoka, de egyszerűbb, ha leírom, mi minden volt megtalálható rajta. Két istállóban mindig volt 6-8 tehén, 2-3 ló és egy szamár, az ólakban meg 10-15 disznó, egy kecske és egy kos. Egy harmadik istállóban, apró ketrecekbe zárva volt vagy 50-60 nyúl, egy külön kialakított ólban meg 20-30 nutria. (Mifelénk hódpatkánynak hívták az állatot, nagy, szőrös dög, melyet a bundájáért tartanak. Mintha tényleg egy hód és egy patkány keresztezéséből jöttek volna létre, hatalmas metszőfogukkal és hosszú, csupasz farkukkal elég ijesztő látványt nyújtottak, én mégis imádtam őket!) Az udvaron megszámlálhatatlan baromfi – pulykák, libák, gyöngytyúkok és némakacsák (még aranyfácánunk is volt, olyan hanggal, akár egy csikorgó kertkapu) –, melyeket kilenc kutya tartott kordában. Ezeken túl a veteményes a háztáji zöldségekkel (paprika, paradicsom, hagyma, répa, uborka, tök… volt mindenünk), a mögött gyümölcsös (alma, körte, szilva, barack, megy, cseresznye, ringló, birs…) és a szántóföld, ahol kukoricát termesztettünk.

Apám ebben az uradalomban járt-kelt egész nap, rótta a kötelező köröket – pajta, csűr (előbbiben kétfelől a szalma, középen a szekér, utóbbiban meg a száraztakarmány kapott helyet), góré (ahol a kukoricát tároltuk), fészer, kamra, istálló… –, tett-vett látszólag serénykedve, tolta a talicskáját ide-oda hol fával, hol földdel, hol trágyával megrakodva, estére mégis úgy berúgott, hogy végül szaros gumicsizmával dőlt be az ágyba. Zugivó volt szegény, hazájának távolba szakadt fia, aki rajtunk kívül nem ápolt emberi kapcsolatokat. Csak mi voltunk neki, s tán az emlékek a háború borzalmaival, melyeket feledni akart. Persze, könnyen lehet, hogy szimplán szerette a sört, a bort, a pálinkát… Nem tudni, mert ez is az a titok, amit magával vitt a sírba. Annyi bizonyos, hogy napi szinten gyakorolta a búfelejtés rituáléját, amiért anyám örökösen perlekedett vele – ilyenkor görénynek és gyagyásnak becézték egymást –, de mivel nem volt agresszív, komoly veszekedésre, vagy kenyértörésre nem került sor közöttük. Így éltük a kis életünket. Egyáltalán nem érzem, hogy emiatt életre szóló, lelki sérüléseket szereztem volna, akkor ez inkább jópofa dolognak tűnt, amin sokat kuncogtam. Kifejezetten imádtam lerángatni az öregemről a csizmáját úgy, hogy megragadva a sarkát a lábam közé vettem azt, ő meg a másik lábával a fenekemnél eltaszajtott magától. Ez volt a mi közös rituálénk. Zoknit sosem hordott – mint ahogy fürödni sem fürdött –, helyette kapcarongyot tekert a lábára… Gondolom, nem kell ecsetelnem, milyen szaga volt annak estére a trágyaillat mellé. Én mégis nagy élvezettel csomagoltam ki belőle a lábát. Mert szerettem az apámat.

Emlékszem a csupasz biciklikerékre, amit a pajta oldalába szerelt fel, s aztán pörgetett fáradhatatlanul, csak azért, mert imádtam a küllők pengő hangját, amit egy odatartott bottal csaltam elő. Emlékszem a kötélhinta nyekergésére, amit az udvarunkon álló hatalmas diófa egyik ágára csomózott, majd lökött rajta órákon át, csakhogy hallja önfeledt sikongatásomat. Emlékszem a széles hátára, amint próbálom átfogni mögötte ülve a kerékpár csomagtartóján, amikor horgászni vitt a közeli tóhoz. (Még a békára is emlékszem, ami egyszer ráharapott a csalira, mi meg hazavittük, hogy anyámra a frászt hozzuk!) Emlékszem a homlokán gyöngyöző izzadtságra, meg arra, ahogy a nyelvét rágja, amikor olyan misztikus szerkezeteken dolgozott, mint a szecskavágó, a kukoricamorzsoló, vagy a szalagfűrész (mondjuk, közel se voltak olyan misztikusak, mint egy pöfékelő gőzmozdony – a legendás 424-es –, amivel később a városba közlekedem, vagy egy aszfaltozógép, amihez a város lakótelepén gombamód növő panelházak közt volt szerencsém, miután odaköltöztem, de…) Mindig csodálattal bámultam, ahogy azokat a félelmetes gépmonstrumokat kezelte.

Sajnos mára mindezekből semmi sem maradt. Nincs meg a kerék, se a hinta, vagy a gépek, mert a halálával eladtam a birtokot, aminek a fenntartásához én már nem értettem. Kitaníttattak, hogy ne egy gazdaságban robotolva kelljen leélnem az életemet. (Helyette egy gyárban robotoltam, amíg fel nem számolták.) Egy darabig még őrizgettem a kis Sokol rádióját, meg a tajtékpipáját, melyek vénségére szegődtek társául, hogy elűzzék magányát, ám egy lombtalanítás során ezek is más tulajdonába vándoroltak. Egyetlen örökségem tőle egy Raketa karóra, ami kérlelhetetlenül számolja a perceket, órákat, napokat, amelyek mellettem is elperegnek, meg a sör, a bor és a pálinka szeretete. Élem azt a nyugdíjas kort, ami számára már nem adatott meg – ha köztünk lenne, most kerek 99 esztendős lenne –, iszom hát egyet az emlékére. Nem sokára újra találkozunk, édesapám!

Bombamerénylet Brüsszelben, fegyveres mészárlás Párizsban, késeléses vérengzés Londonban, kamionos tömeggázolás a paradicsomi Nizzában… Mindezt Allah nevében, és az „Isten útján való küzdelem”, a dzsihád szellemében. Borzongunk a terrortámadásoktól és rettegünk az iszlám terjedésének fenyegetettségétől, ám igazából semmi új nincs a nap alatt, csupán a történelem ismétli önmagát újra és újra. A mohamedán vallás (alapítója, Mohamed próféta 571-632 között élt) hatszáz évvel később keletkezett, mint a keresztény vallás. Ebből fakadóan hatszáz évvel fiatalabb, így nincs mit csodálkozni azon, hogy most éli azokat a "gyermekbetegségeit", amelyeken a kereszténység is keresztül ment a maga idején. Keresztes háborúk, pogányüldözés, bálványok megsemmisítése, könyvégetés, a szent inkvizíció és vele a boszorkányperek meg az eretnekek kínhalála…

A XV-XVI. századi keresztény világban a Biblia szó szerinti értelmezése volt az általánosan elfogadott nézet. A Teremtés könyve pedig arról tájékoztat, hogy Isten, mérhetetlen csalódottságában és haragjában, amiért elfordultak tőle a teremtményei, özönvizet bocsátott a bolygóra, mellyel elpusztított minden életet rajtra. Csupán egyetlen embernek, Noénak, s az ő családjának kegyelmezett meg, őket választotta ki arra, hogy a Föld élővilágát átörökítse egy bűntől megtisztított világba. (Mondjuk azon érdemes elgondolkodni, hogy ha létezik egy korlátlan hatalommal rendelkező entitás, aki később Egyiptom földjén képes volt egyetlen éjszaka leforgása alatt minden elsőszülött embert és állatot szelektíven megölni, itt miért nem alkalmazta ugyanazt a módszert az általa bűnösöknek ítéltekre. Miért kellett valamennyi szárazföldi élőlénynek, s azok kicsinyeinek fulladásos kínhalált halniuk? Nevezhető ő jóságos, szerető, megbocsájtó és irgalmas Istennek?) A dokumentált tényekből fakadóan a földön élő összes ember Noétól ered. Pontosabban annak három fia, Jáfet, Sém és Hám felelős a föld népeiért. Mivel akkoriban összesen három földrészt ismertek, nem volt nehéz ráhúzni a téves világképet a csonka világmodellre. Jáfet apaként Európa fiait nemzette, Sém Ázsia gyermekeit, Hám pedig Afrika fekete közösségének volt atyja.

Az 1400-as évek végén, amikor Kolumbusz Kristóf a történelmi felfedezőútjaival majd’ a kétszeresére tágította a Föld oikumenét (az ismert környezetet), ahonnan egy addig ismeretlen világból ismeretlen embertípust hozott magával (a tévesen indiánoknak keresztelt népcsoportot), az egyszeriben súlyos teológiai problémát vetett fel a reformáció előtt álló, egységesen római katolikus hitű Európában. Ahogy ugyanis ráébredtek, hogy Kolumbusz nem Ázsia másik felére bukkant, rajta Sém távolba szakadt fiaival, hanem egy teljesen új földrészre, egyből kérdésessé vált az addigi bibliaértelmezés. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy az özönvíz utáni ember először jár az Újvilágban, így az ott élő népek nem lehetnek Noé leszármazottai. Ha viszont ezek az emberszerű lények nem Noé fiaitól erednek, akkor kik, vagy mik ők és honnan jöttek?

A problémát 1512-ben II. Gyula pápa oldotta meg azzal, hogy az V. lateráni zsinaton kijelentette, az indiánok Ádám és Éva gyermekei, tehát emberek. „Őseiket az özönvíz előtt száműzték Babilonból a bűneik miatt, de olyan messze vándoroltak a vadonba (akkor még számtalan "vakfolt" tarkította a térképeket, ahol sok minden megbújhatott), hogy amikor Isten elpusztította a gonoszság fészkeit, nekik sikerült túlélniük a csapást. Nem az isteni terv részeként menekültek meg, miként Noé és családja, hanem valamilyen egyéb módon. Tán a kidőlt fák lombkoronáiba kapaszkodva, állatok módjára, így sodródhattak át ama földrészre, hol az isteni elméből kiesve, elfeledetten éltek mostanáig.”

Ez az indiánokkal kapcsolatos nézet uralta évszázadokon át Noé szellemi örököseinek elméjét (akik ugyanígy századokon át rabszolgaságban tartották Kám egész nemzettségét annak ürügyén, hogy atyjuk elátkozta testvérüket, amiért az részeg mezítelenségében kigúnyolta őt), ez tehető felelőssé a spanyol inkvizíció mexikói kegyetlenkedéseiért, ami aztán az egész kontinensre kiterjedő népirtó hadjáratokhoz vezetett. (Még száz éve is, 1912-ben, miután az utolsó indián törzseket rezervátumokba zárták, Sir John Lubbock, a magát felvilágosultnak tartó természettudós élő kövületeknek nevezte őket. „Az indiánok egy túlhaladott kultúra maradványai – ha tetszik, emberi dinoszauruszok –, nincs helyük a társadalmi fejlődés gyorsan haladó pályáján.”)

Amikor a spanyol hódítók a XVI. században elözönlötték az Újvilágot, a helybéli civilizációkat megtérítésre váró pogányok gyülekezetének látták. Hitük szerint kizárólag a keresztény embereknek, eszméknek és tárgyaknak volt értéke, ezért módszeresen pusztították az Újvilágban fellelhető értékeket és tudást. Férfiakat és asszonyokat kínoztak csupán azért, mert pőreségükkel szentségtelenül viselkedtek, bölcs emberekre vadásztak – csillagolvasókra, gyógyítókra, meg olyanokra, akik a szellemvilággal társalognak –, hogy eretnek nézeteiktől eltérítsék őket, hieroglifákkal teleírt, páratlan szépségű kódexeket vetettek tűzre… Sok évezredes, felbecsülhetetlen értékű maja, tolték, azték ismeret- és tudományanyagot semmisítettek így meg Jehova nevében a kereszténység szellemében.

Ma az iszlám hívei ugyanezt teszik. Számukra mi vagyunk pogányok, akik bálványokat imádnak, a mi nézeteink eretnekek, mi öltözködünk és viselkedünk szentségtelenül… Bár egyazon apa gyermekeiként ugyannak az istenítéletnek a túlélői vagyunk – Noé, és az özönvíz története a Koránban ugyanúgy megtalálható –, de feledve gyökereinket, "hitetlenül" szerintük nincs helyünk Isten országában. Csak reménykedhetünk benne, hogy fivérünkként maguk is elnövik lázongó-tévelygő kamaszkoruk. Előbb, mint ahogy azt nekünk sikerült…