artson

Ahogy beköszöntött a naptári nyár, csöpp vállalkozásommal kitelepültem a város főterére. Gyerekeknek festem ki az arcát – cicát, kutyust, hercegnőt vagy kalózt, ki amit kíván –, valamint csillám- és hennatetoválásokat készítek. Évek óta űzöm a tevékenységet, az emberek örülnek a jelenlétemnek, a visszajáró kuncsaftok kifejezetten várnak.

Jól sikerült napot zártam, már pakoltam volna, amikor az utolsó pillanatban odalibbent hozzám két roma csaj, hogy csináljak rájuk valamit. Akármit! Nem volt konkrét elképzelésük, csak az, hogy a mellükön szeretnék viselni festett ékszerüket. Mégis mit, puhatolóztam, pillangót, rózsát, kaptam elő a repertoárból az általuk kedvelt slágermintákat, vagy esetleg egy polipot, hoztam az infantilis formám… Hosszas vita után kitalálták, hogy az egyiküknek felirat lesz, lehetőleg olyan, amit senki nem tud elolvasni, a másiknak meg egy virágmotívum, de semmi esetre se rózsa. Rendben. Megkérdezték, tudok-e latinul. Merthogy azt aztán senki nem tudja elolvasni. (?!) Persze, mondtam a világ legtermészetesebb dolgaként, és kiböktem az első idézetet, ami a holt nyelven eszembe jutott: „cogito ergo sum.” Az mit jelent? – akarták tudni nyomban. „Gondolkodom, tehát vagyok”, világosítottam fel készséggel az érdeklődőket. Jaj, az nem jó! – nyafogott egyből az, aki megálmodta magának a feliratot. – Olyat nem tudsz, ami jobban passzol hozzám? – faggatott. Hogy a viharba ne, biztosítottam, és odavágtam: „carpe diem!” Ezen felvihogtak. Hú, az mit jelent? – kíváncsiskodtak. „Élj a mának!” – feleltem az egyszerűség kedvéért. (Nem álltam neki a valódi jelentéstartalom kifejtésének.) Na, az jó lesz – lelkendeztek, de csak azért, mert a „kar”, mint elárulták, cigányul faszt jelent. Remek.

Miután mindkettőjükkel tisztáztam a részleteket – pontosan mit is, hova, mekkorába –, tudattam velük, hogy a két minta együttesen kettőezer ötszáz forintba fog kerülni. Nem hiszem, hogy különösebben drága lennék, nem is alkudoztak, miként azt esetleg vártam volna tőlük, egyszerűen megbeszélték, hogy majd az fizet, aki utolsónak végez, s azzal lehuppantak nálam. Felpingáltam előbb a latin szöveget – szép, cirkalmas betűkkel, döntött folyóírással a hatalmas halmokra (kuncsaftomban volt anyag rendesen, volt rajta felület, amire dolgozhattam…) –, aztán nekiálltam a másiknak. Míg a virágmotívumon dolgoztam, első vendégem hirtelen elrohant azzal, hogy hívja egy ismerősük. „Vigyázz a mintádra!” – kiáltottam még utána, hogy figyelmeztessem, könnyű elmaszatolni, ha nem figyel oda, de nem láttam jelét, hogy eljutott volna hozzá az intelem. Ahogy a másikkal is végeztem, ő elővette falatnyi táskáját. Kotorászott benne egy ideig, majd sajnálkozva megjegyezte, hogy a barátnőjénél van a lóvé, elmegy érte. Ismertem a csajokat, nem először jártak nálam – ott lebzseltek a téren a kölykeikkel, míg a férjeik a portékáikat árulták („parfümöt, napszemüveget, övet, órát… Megnézed? És ha nagyon occsó? Kettőt adok egy áráér’!”, ezt hallgattam naphosszat) –, eddig nem volt velük semmi problémám, nem gondoltam, hogy át akarnának ejteni. A hátramaradt mindjárt fel is ajánlotta, hogy addig nálam hagyja a táskáját, de mondtam, hogy erre semmi szükség. Elment a barátnője után.

Mivel magam is indulni készültem, összeszedegettem a katalógusokat, elpakolásztam, majd komótosan utánuk eredtem. Kis kompániájuk mindig ugyanott székel, nem messze tőlem, a teret övező padoknál. Ahogy odaértem, a később távozó azzal fogadott, hogy a barátnője odaadta a pénzüket az ismerősüknek, aki kereste őket, merthogy annak nagy szüksége volt rá, nála meg egy fillér nincs. (?!) Igen? – értetlenkedtem. Holnap megadjuk – ígérgették sietve –, háromezret fizetünk majd! Sajnos, holnap nem leszek, meg holnapután sem és azután sem, mert a hosszú hétvégére leruccanok a Balatonra, közöltem szomorúan. Nem lehet, vetettem fel rögtön, hogy ahogy az ismerősötök kölcsön kért tőletek, úgy ti is kölcsön kértek azoktól, akikkel itt folyton együtt lógtok, s aztán majd nekik adjátok meg holnap azt, amivel most nekem tartoztok? Jaj, hát itt senkinek nincs pénze – hárítottak egyből –, még nem jött meg a fizetés! Ezért jött az ismerősünk is, és mi az utolsó ötezresünket adtuk oda neki… Otthagytam őket.

Forrt bennem az indulat, mert egyértelmű volt, hogy átvertek, fifikásan, de rászedtek, én annak a pénznek búcsút inthetek, sose látom viszont tőlük. Ha maguk nem is, a társaik nem elsőször próbálkoztak hasonlóval, ám idáig mindig előre akartak lehúzni. Ma van a szülinapom, nem csinálsz rám valamit ingyen? Ajándékból. Vagy: Sose volt még rajtam ilyen, nem festesz rám valamit próbából? Mindig helyén kezeltem ezeket a szituációkat, le tudtam szerelni őket. „Ha nekem lesz szülinapom, majd én is kapok tőled egy órát ajándékba? – kérdeztem vissza, vagy – Hordhatom egy pár napig én is valamelyik napszemüveget próbából?” Ahogy ők nem mentek bele ilyen alkuba, úgy én sem, a továbbiakban nem zavartuk egymás köreit. Eddig.

Visszabattyogtam a kis standomhoz, és bosszúsan nekiálltam összepakolászni, amikor megint megszólított egy roma. Ezúttal egy fickó.

– Mára vége? – tudakolta.

– Ja – vetettem oda.

– Holnap leszel?

– Nem, majd csak valamikor a jövő héten, ha az idő engedi – válaszoltam foghegyről.

– Szerettem volna a fiam nevét felíratni, mert holnap van a szülinapja – kezdte a dumát, amit már ezerszer hallottam… Aha, persze, gondoltam magamban.

– Hogy hívják a lurkót? – mentem bele a játékba.

– Choli.

– Csoli? – értetlenkedtem. – Ez valami becenév?

– Choli, ch-val. Cigány név.

– Hova szeretnéd, és mekkorában?

– Ide a csuklómra, nem kell nagy.

– Nos, egy akkorka minta ötszáz forintba kerül. Ha gondolod… Még itt vagyok, meg tudom csinálni.

– Tényleg? – hitetlenkedett.

– Igen – adtam be a derekam, s azzal újra kipakoltam.

– Előre fizessek? – nyúlt a zsebébe.

– Ha nem lépsz le fizetés nélkül, mint az előbb a csajok, akkor nem szükséges – bukott ki belőlem a keserűség.

Teljesen kiakadt. Nem azon, hogy ezt feltételeztem róla, hanem a tényen, hogy ilyen megtörténhet. Borzasztóan sajnálta a dolgot. Elárulta, hogy figyelt, miközben dolgoztam, irigyelt is miatta, hogy ekkora kebleket tolnak az arcomba, s igazából ebből merítette az ihletet, látva a feliratot határozott úgy, hogy ezzel lepi meg magát a fia szülinapjára. Aki most lesz egy éves, és nagyon büszke rá. A fickó közel sem tűnt olyan jómódúnak, mint a csajok, munkából jöhetett, mert koszos munkásruhában volt, de amikor fizetésre került a sor, egy vastag köteg pénzt vett elő a zsebéből. Megkérdezte, mennyivel sárosak a csajok. Megmondtam. Nyújtott egy ötezrest, amiből adtam volna vissza, de megállított.

– Hagyd csak – mondta. – Nem akarom, hogy az olyanok miatt utálj minket, akik így viselkednek, mert mi nem ilyenek vagyunk. Én rendezem a lányok sarát –, s ezzel magamra hagyott.

Nem hittem, hogy megtörténhet, ám egy büszke roma apa vissza tudta adni a cigányok becsületét.

Székesfehérvár belvárosában, a Palotai út és a Selyem utca kereszteződésében, súlyos autóbaleset történt. Azt hiszem, elmondható, nagy dolog, hogy az érintettek élve megúszták...

Amióta az eszemet tudom, mindig is húst hússal ettem. Már egészen kicsi korom óta. Allergiás voltam a zöldségekre, gyümölcsökre, melyektől garatviszketést kaptam – hihetnénk, hogy a vegyszerek miatt, de a tanyavilágban nőttem fel, a szüleim semmit nem permeteztek –, ezért hiába is próbálták belém erőltetni a vitaminban gazdag, egészséges étkeket, azok rendre kifordultak a számból. A frissen fejt, még tőgymeleg, tehénszagú tejet szerettem – a kutya nem foglalkozott a pasztörizálással –, és a húst. A csirkét, a pulykát, a libát, a kacsát, a galambot, a nyulat, meg persze a pecsenyekaját, a hurkát, a kolbászt… Ahogy Gombóc Artúr a csokiért, én a húsért rajongtam minden formájában.

A családi anekdotatárból előszeretettel rángatják elő – s elevenítik fel újra meg újra az ünnepi összejöveteleken –, hogy sehogy sem tudtak bilire szoktatni, rendszeresen bekakáltam, de „rendes gyerek voltam”, mert olyan kemény hurkákat produkáltam, hogy azt elég volt csak kifordítani a pelusból, amit visszacsomagolva már mehettem is a dolgomra. Nem szenvedtem annyit a bőrirritációtól, mint más babák, és anyámnak sem kellett krémesen kenődő lágy kaksival bajlódnia, mint a többi anyukának, amikor kifőzte a pelenkáimat. (Merthogy akkoriban még forralással fertőtlenítették az újrahasznosítható vászonpelenkákat [a taknyos vászonzsebkendőkkel egyetemben…] Döbbenet!)

Egysíkú táplálkozásom első tünetei bő tizenöt év után, a felnőtté válás küszöbén jelentkeztek, amikor is a nagydolog egyre nagyobb kihívás elé állított. Csak hosszú kínszenvedés árán tudtam megszabadulni a salakanyagtól, ami egyre nagyobb és tömörebb tömbökké állt össze bennem, az alkarnyi buzogányok öklömnyi fejjel már-már szülést idéztek, amihez a félórás trónolások közben komoly tornagyakorlatokat kellett végeznem haspréssel, fújtató erőlködéssel. Gyakran éreztem úgy, hogy szétrepedek, mert a tevékenység intenzív fájdalommal járt, ami után pecsételő vérzés jelentkezett… Borzalmas volt. Az ember az ilyen jellegű problémáit nem igazán osztja meg másokkal, tán fel se figyel rá, mert lassú a folyamat, míg idáig eljut, hónapról-hónapra, évről-évre válik egyre rosszabbá, s aztán tarthatatlanná az állapot, amivel végül felkeresi a körzeti orvosát. Aki egyből proktológushoz küldi.

A diagnózis lesújtó: ARANYÉR.

Ugyan hallottam már róla, de tizenévesen azt hittem, ez csak az időseket gyötrő nyavalya, távoli, ködös, misztikus kórság, amivel még hosszú ideig nem kell foglalkoznom… Hogy lehet, hogy áldozatává váltam? (Fura, de úgy gondoltam, azért okoz gondot a székelés, mert aranyerem van, és nem fordítva, hogy azért lett aranyerem, mert gondjaim vannak a székeléssel…) „Valószínűleg lassú az anyagcseréje” – közölte a doktor, és felírt hashajtót. Ennyi?! Az ember felszentelt papokként tekint az orvosokra a gyógyítás templomában, vagy még inkább félistenekre, akikhez imában könyörög (lerakjuk eléjük a problémáinkat, mintha holmi tárgyak lennének, amire nincs szükségünk: „Fogják, vigyék, nekem nem kell!”) Vágják ki! Fagyasszák le! Égessék el! – kértem mindazokat, amiket innen-onnan hallottam, s amikről úgy tudtam, egy csapásra, és véglegesen megszabadítanak a gondjaimtól, a doki azonban csak legyintett, „még nem olyan fokú a betegsége, hogy ilyen drasztikus módszerekhez kéne folyamodnunk. Majd ha kizáródik…”, és utamra bocsájtott a recepttel.

Akkori párom édesanyja küzdött szorulással, ő szedett hashajtót. Valamikor egyetlen szemmel kezdte, de húsz év után már egy egész levél sem volt elég – amitől aztán mindenféle egyéb emésztőrendszeri bántalmai lettek –, láttam a saját jövőképemet, amelyben marokszám szedem a hasztalan pirulákat… Erre az életre nem vágytam. Ahogy arra sem, amit addig kényszerültem élni.

Mielőtt a média agymosásának áldozataivá váltunk volna, (nem, még véletlenül sem a „kezelőorvosunkat, gyógyszerészünket”, hanem) a barátainkat és ismerőseinket faggattuk, mit tudnának ajánlani természetes hashajtóként. A ricinus olaj és a keserű vizek jöttek szóba. Mondanom se kell, mindkettő borzalmas. Ami a kisebbik gond, a nagyobb az, hogy nem lehet eltalálni a megfelelő mennyiséget. Egy-két-három kanál olaj nem használt semmit, de ha erőt véve magamon lehúztam egy féldecit, az kihajtott belőlem mindent. Ugyanígy jártam a keserűvízzel. Amelyet mintha valamelyik gyógyfürdő kénbűzös medencéjéből merítettek volna… Szorulás és hasmenés. Csak ez a két véglet létezett a számomra.

A digitális kor virtuális fraktálvilágát megelőzően az ember a könyvtárak fizikai valóságában nyomozott az őt foglalkoztató dolgok után. Én is elmentem, hogy olvassak a témában. Nos, a szakirodalom az evolúció mellett tört pálcát, mert az aranyeresség alapvetően emberi betegség, ami azóta kínoz bennünket, mióta lemásztunk a fáról. (?!) A megnövekedett hasüregi nyomás okozza, amit a felegyenesedett tartásnak és járásnak köszönhetünk – egyszerű fizika, a gravitációs erő hatása a belső szerveinkre, amellyel azokat lefelé húzza (a terhességgel és a túlsúllyal mindez hatványozottan jelentkezik!) –, így kisebb-nagyobb mértékben mindannyian szenvedünk tőle. Ehhez társul még a „civilizációs ártalom”, mint a tanulmányaink, majd a munkánk okán ránk kényszerített görnyedt ülés, amivel összepréseljük a belső szerveinket, valamint a nem megfelelő és egysíkú táplálkozás, amitől besűrűsödik a székletünk, amit csak erőlködve tudunk üríteni további nyomást gyakorolva az alhas tájékára. Gyógymódja a sebészeti beavatkozáson kívül nem létezik, ezért csak a prevencióra, vagy ha már kialakult a betegség, a tüneti kezelésre helyezhetjük a hangsúlyt. Na bumm!

Az aranyér – ami egy visszértágulat – kellemetlen tüneteit leghatékonyabban úgy enyhíthetjük, ha elkerüljük az erek kitágulásáért felelős közeget és cselekedeteket (mint a kánikula és a forró fürdő), illetve, ha csökkentjük a hasüregi nyomást. Ne üljünk sokat, ne ácsorogjuk, vagy ha ez elkerülhetetlen, akkor egyenes tartással tegyük. A széklet lágyításának legegyszerűbb módja pedig a „ballasztanyag növelése”, amit a rostdús táplálkozással érhetünk el.

Bármennyire is ódzkodtam tőle, rá kellett fanyalodnom a zöldségekre és a gyümölcsökre. Az általuk okozott allergiát szerencsére kinőttem, megkedvelni azonban nem sikerült őket. Zöldség- és gyümölcsnapokat tartottam, majd zöldség- és gyümölcsheteket – két pofára tömtem magamba a salátát és a répát, amitől egy nagyra nőtt rágcsálónak éreztem magam – hiába, mert rajtam bizony a legkisebb mértékben sem segített. És még csak jól se laktam! Paprika, uborka, alma… Megehettem belőlük egy kosárra valót, ugyanúgy éhes maradtam. Tragédia!

Akkoriban már javában testépítettem, volt otthon egy "bibliám", ami az „élelmiszerek energia- és tápanyagtartalmát” hirdette (100 grammra vonatkoztatva.) Egészen addig csak a fehérje és szénhidrát értékekkel foglalkoztam, de felfedeztem, hogy a táblázat a rosttartalmat is feltűnteti, elkezdtem hát vadászni, melyek a legrostdúsabb élelmiszerek. Siralmas a kép. (Már ha szentírásnak fogadjuk el az egyes értékeket, mert ellenőrizni nyilván nem tudjuk.) A burgonyának alig fél százalékot meghaladó a rosttartalma, de sütve ezt nyomban elveszíti. Ugyanígy a brokkoli, a maga 0,8%-os rosttartalmával, ami valami rejtélyes okból kifolyólag a fagyasztás során elvész. Paprika, paradicsom, uborka, tök, cékla, káposzta, répa… Szinte valamennyi zöldség, amit a hétköznapokban fogyasztunk, fél és egy százalékos rosttartalom közt mozognak. Ilyenek lógnak ki a sorból, mint a lencse (11,7%) meg a csicseriborsó (9,5%), melyek viszont eszméletlenül puffasztanak. A gyümölcsökkel sem jobb a helyzet, azoknak is csak 1-2%-os a rosttartalma, a szeder, ribizli, málna rendelkeznek 4-5% feletti értékekkel. (Avokadó 6,7%!, de az én ifjúkoromban ehhez nem lehetett hozzájutni. Még horror áron sem, mint manapság.) Búzaliszt: 0,2%, rizs: 0,5%, szót sem érdemelnek, ellenben a földimogyoró, a mák és a pisztácia 10%-ot meghaladó rosttartalommal bírnak, ezeket érdemes volt rágcsálni. Fura, hogy a kakaópor 16,8%-a rost, viszont a kakaós tejben ebből már nem marad semmi. Ugyanígy a zabnak 10,8%-os rostértéket tulajdonítanak, viszont a zabpehelyben – ami egy kilapított zabszemnek tűnik – ebből csak 1% marad. Ezt nem nagyon értettem. Talán, mert a zab rosttartalma a korpában összpontosul (27,8%), ami már nem része a zabpehelynek? Mindegy.

A táblázat legkiemelkedőbb rostértékével – 50% felett! – a búzakorpa bírt. Szinte másból sem áll, csak rostból. Egyetlen kanál ebből a csodaszerből felér egy kiló paprikával. Vagy ugyanennyi brokkolival, salátával, uborkával, almával… Rohantam is, hogy beszerezzem utolsó reményemet a belém kövült bélsár ballasztanyagának a növelésre, ha ez nem segít, gondoltam, akkor semmi sem. Ma már majdnem mindenhol kapható, de régen csak a Herbária üzletekben lehetett hozzájutni. Az eladó készséges volt, örök hála neki érte, miután megkérdezte, mihez kell, beavatott, hogy a megfelelő hatás elérése érdekében bő folyadékkal kell lenyelni. Na most elárulom, másképp nem is lehet lenyelni. Olyan, mint a fűrészpor. Mint a hörcsög alatt az alom. Nagyjából az íze is ugyanolyan lehet. Ehetetlen. Emberi fogyasztásra alkalmatlan. Hiába próbáltam tejbe, meg joghurtba keverni, ahogy azt tanácsolták, a folyadék lecsorgott a torkomon, és a száraz por ottmaradt a szájüregemben fojtogatón. Talán még mézzel elkeverve a legelviselhetőbb, a sűrű massza hordozóanyagával lenyelhető, csak az meg méregdrága. Mindig is az volt. Rászoktam, hogy magában eszem, bekaptam egy kanállal, aztán – mint valami orvosságot – leöblítettem egy nagy pohár vízzel. Merthogy használt. Elsőre.

Tíz éven át éltem vele minden étkezés után következetesen már-már rituálisan, és a problémám, ami odáig gyötört, soha, egyetlen alkalommal nem tért vissza. A nagydolog, ami korábban kínszenvedéssel teli félórákat rabolt el az életemből, mára kétperces reggeli rutinná vált. (Úgy, hogy mindeközben nem szoktam rá a hashajtókra, és nem is költöttem el vagyonokat, mert egy zacskó korpa százforintos tétel, ami hónapokig kitart.) Nem tudom, hogy gyógyultnak tekinthetem-e magam, vagy csak tünetmentes vagyok, de nem volt szükségem arra, hogy ellenőriztessem. Azóta újabb tíz év telt el, a korpát időközben észrevétlen elhagytam, és én továbbra is húst hússal eszem köszönöm szépen, jó egészségben.

A ballagás mindannyiunk életében nagy dolog. Barátom frissen ismerkedett meg egy lánykával, aki akkor végzett a tanulmányaival, szerette volna elkápráztatni a jeles alkalomból. Elkérte hát a fényképezőmet, hogy megörökítse az eseményt. (Történetünk idején a digitális technika még gyerekcipőben járt, a 2 megapixeles Kodak masina, amit birtokoltam, Hi-Tech cuccnak számított, amit kevesen engedhettek meg maguknak.) A gépet csatlakoztatni lehetett a tévéhez, így egyedül álló módon mindjárt visszanézhetőek voltak a felvételek, arra gondolt, a műsor utáni családi ebéden diavetítést tart a rokonoknak, amivel egy csapásra belopja magát a szívükbe… Este magába roskadva hozta vissza a készüléket.

– Barátom, én még az életben nem égtem ennyire – vallotta be összetörten.

– Mi történt? – akartam tudni.

Kiderült, az eszköz memóriájában volt pár "kompromittáló" felvétel.

Mindig is érdekelt az elmúlás, ezért fotósként előszeretettel örökítettem meg a témát, ha ilyesmi az utamba akadt. Egy villám sújtotta fa, egy elütött állat teteme az út szélén… Nem láttam ebben semmi kivetnivalót, ahogy mások sem, a műértők művészetként tekintettek a munkáimra, nem tartottak degeneráltnak, vagy deviánsnak különös érdeklődésemért, épp ellenkezőleg, pozitív kritikával illették az alkotásaimat. Az ürülék is egyfajta elmúlás, egy nem olyan rég még virágzó növényi vagy állati lét végső stádiuma, szívesen fotóztam, ha valami különösre akadtam. (Az Őrüld Hold c. filmből merítettem az ihletet, amiben a fiatal Kiefer Sutherland műveli ugyanezt.) Nyilván szakmai ártalom, hogy az ember idővel a saját produktumát is szemügyre veszi nagydolog után, és kizárólag művészi célzattal készít pár felvételt egy-egy jól sikerült példányról Premier plánban, aztán Super plánban… Ezek közül maradtak a legutóbbiak a gépen, amelyekről totál megfeledkeztem.

– Te normális vagy?! – támadt nekem a haverom.

Elmesélte, hogy annak rendje és módja szerint összeült a család a nappaliban, szülők, nagyszülők és unokák, mindenki izgatottan várta az attrakciót, ő beüzemelte a masinát, erre mi röhög az arcukba a 120-as képernyőről? Egy nagy fehér bölcső, a mélyén egy egészséges négerbarna csöppséggel. Természetesen azonnal továbbléptette, de az elsőt újabb és újabb borzalmak követték, egyre hatalmasabbak… Szegény barátom ott süllyedt el szégyenében. Hiába magyarázkodott, hogy egy művésztől kérte kölcsön a fényképezőgépet, s ezek az ő munkái, nem tudott jól kijönni a szituációból, egy életre elvágta magát náluk. Merthogy senkiben nem a ballagás fog megmaradni erről a napról, hanem az a perverz, aki a saját székletét fotózza…

Egy nemzetközi alkotótáborba kaptam meghívást, ami pályakezdő ifjúként nagy dolognak számított. Úgy készültem, hogy teljes ellátásban lesz részem – valamiért ezt olvastam ki a megküldött tájékoztatóból –, ám az első nap azzal kellett szembesülnöm, hogy az ellátás csak a szállásra korlátozódik a tisztálkodás és a mosás lehetőségével, az étkezésemről magamnak kell gondoskodnom. (Amire természetesen előfizethetek a tábori menzán rendkívül jutányos áron…) A hír hidegzuhanyként ért, mert csak az útiköltséget fedező készpénzzel indultam el otthonról, ahonnan háromszáz kilométerre voltam, bankkártyával még nem rendelkeztem… Mi az istent csináljak? Két hétig egyetlen fillér nélkül?

Természetesen megkérhettem volna a szüleimet, hogy segítsenek ki szorult helyzetemből, és küldjenek utánam postai utalványon annyit, amiből szűkösem kihúzok egy fél hónapot, s amit majd odahaza visszaadok, de frissen kiszabadulva a családi fészekből – örömittasan, hogy végre felszabadultam az ősök nyomasztó terhe alól –, nem szívesen vállaltam volna fel előttük első kudarcom. Mivel idegenektől kuncsorogni sem sajátom, meg voltam lőve, fogalmam nem volt, hogyan fogok kikeveredni ebből a szituációból. A tábornak egy falu adott otthont, ahol a kiskertek veteményesei roskadoztak minden földi jótól, ha olyan a beállítottságom, egy-egy éjszakai kiruccanással megoldódott volna a gondom, ez azonban egy pillanatra sem vetődött fel bennem. Egyetlen reményem, a közeli erdő, ahol talán gombát, meg bogyókat gyűjtögethetek, de kellő ismeret hiányában erre sem láttam sok esélyt, lélekben hát felkészültem kétheti böjtölésre. Vajon ki lehet azt bírni?

A műhelymunka kilenctől délig és kettőtől ötig folyt. (Nagy általánosságban, mivel ez csoportonként azért eltért.) Mi festők, nem messze a büfétől, egy kis előadóteremben kaptunk helyet. Pontosabban az ez előtt és az e mögött található tisztásokon, ám a felszereléseinket – állványok, bakok, farostok és festékek – itt tároltuk. Útban oda, vágyakozó pillantást vetettem az étkezde felé, ahol a táboriak lassan végeztek az utolsó falatokkal. Nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy csupán a szomszédba kellett átruccannia – a rajzosok és a grafikusok a falu központjában székeltek, a szobrászok és a tűzzománcosok félúton –, a késésben lévők sietve vitték vissza a tálcáikat, amiken… Kopogó szemem elemózsiát vélt felfedezni. Vizionálok? Odasomfordáltam a gyűjtőhelyre, ahol halomban állt a csetres, és köztük a Kánaán fogadott. Érintetlen zsömik, szelet párizsik, bontatlan kefirek, kocka vajak, fonnyadó paprikaszeletek… Talán ez utóbbi vette el a kényesebb ízlésűek étvágyát, mert elég gusztustalanul nézett ki, de mit érdekelt engem! Ahogy az sem, hogy ki lát, vagy ki mit szól hozzá, gyorsan felkaptam pár szendvicsnek valót, és húztam a dolgomra.

Felbátorodva a reggeli sikeremen délben is a csapattal tartottam. Nem csalódtam, a körülöttem ülők rengeteg maradékot hagytak. Nem voltam finnyás, vagy herpeszre hajlamos, nem okozott volna gondot, hogy más után egyek, ám erre nem is kellett ráfanyalodnom, mert a legtöbben hozzá sem nyúltak a leveshez, volt, aki a rizst utálta, más a húst nem szerette… Dőzsöltem. Az ebédet, a reggelivel és a vacsorával ellentétben egy étteremben adták, ahol egy idősebb fazon szolgált fel. Őt mindenki rühellte. Rendkívül merev volt, udvarias, de kimért, amolyan Hyppolit, aki megütközött azon, ha valaki szalvétába csomagolt egy szelet kenyeret, hogy eltegye későbbre, merthogy a szalvéta nem erre való, kikérte magának, ha italt rendeltek tőle, hogy ő nem pincér, hanem felszolgáló… Nem tudom, mikor történt, nem az első alkalommal az biztos, amikor egyszer csak megállt mellettem. Azt hittem, engem is le fog teremteni, amiért nem megfelelően viselkedem, és felszólít, hogy legyek szíves távozni, ha nem fizettem elő az ebédre, de…

– Bocsásson meg uram a tolakodásért, remélem, nem sértem meg vele. Nem tudtam nem észrevenni kényszerű helyzetét, amellyel mások jóindulatára szorul. Ha elfogadja tőlem – nyújtott felém egy tányért –, ezt a szelet rántott húst valaki érintetlenül hagyta. Talán még nem hűlt ki…

(?!)

– Hogyne… Köszönöm… – hálálkodtam zavartan.

Miután beszédbe elegyedtem a fickóval, megtudtam, hogy fénykorában a legelőkelőbb hazai és külföldi szállodákban dolgozott. Az a fajta elhivatott ember volt, aki olyan komolyan vette a szakmáját, hogy neki, mint felszolgálónak az okozott örömet – számára ez volt a legnagyobb dolog –, ha az általa felszolgált ételt elfogyasztják. Nem szívesen vitt vissza maradékokat. (Mintha ez őt minősítette volna, nem pedig a szakácsot…) Azzal, hogy mindent jóízűen pusztítottam, beloptam magam a szívébe, s onnantól nem volt több gondom a kajára. Személyes lakájom a legtávolabbi asztalokról is szorgalmasan hozta elém az érintetlenségükkel megszentségtelenített étkeket, melyek az én őrlőfogaim közt nyertek feloldozást, hogy aztán a gyomromba jutva részesüljenek a mennybemenetel üdvösségében. (Érdekes vallásfilozófiai kérdés, hogy amikor bélsár formájában távoztak belőlem, az vajon újjászületésnek tekinthető-e, vagy inkább feltámadásnak?)