artson

Letudva a kötelező szakmai gyakorlatot, végigbulizhattam volna a nyaramat, de szegény szülők gyermekeként inkább további munkát vállaltam. Maradhattam volna az építőiparban, ahol addig foglalkoztattak, az egyik osztálytársam azonban máshová ígérkezett, és megfűzött, hogy tartsak vele. (Eredetileg a haverjával mentek volna, ám ő valamiért visszamondta, és mivel a melóhelyen két főre számítottak, szükség volt még egy emberre.) „A változatosság gyönyörködtet” – tartják, annyira nem élveztem az éjszakai sóderlapátolást, amit odáig napi tizennégy órában műveltem, hát belementem a dologba. Így lettem köztisztasági alkalmazott. Magyarul: kukás.

A cég, ahová elszegődtünk, alapvetően buszmegállók takarítására szakosodott – ekkor szembesültem azzal, hogy a bagósok, nemhogy öt, vagy három, de gyakran még egyetlen métert sem hajlandóak megtenni, hogy a szemetesbe dobják a csikkjeiket, gyakorlatilag az utolsó pillanatig szívják azt a büdös dekket, amit már csak a nyitott ajtóban ejtenek vagy pöccintenek el (ránk fért a törvényszigorítás…) –, de ők tartották rendben a város köztereit és parkjait is. Az első nap egy krisztusi figura mellé osztottak, aki mindjárt azzal kezdte: „Gyere, megbüfiztetjük a kisbabákat!” (?!) Mint kiderült, ez a járdák menti kukák ürítését jelentette. Amelyeket előtte mindig gondosan átnéztünk, mert hihetetlen kincsekre lehetett bukkanni a mélyükön. Óra, napszemüveg, öngyújtó, toll (egyik sem törött, mind működőképes…) Elképesztő, mi mindent dobálnak, vagy ejtenek el az emberek! A készpénztől kezdve az ezüstékszereken át a bontatlan élelmiszerekig, ami lehetett dobozos üdítő, chips, vagy épp kürtöskalács. Én a könyveket preferáltam, a többiek meg az üres üvegeknek örültek. A betétes üvegek visszaváltásából – akkor még jobb ára volt a göngyölegnek –, a teljes brigád napi keresete megvolt még egyszer! Amit aztán ki-ki a szája íze szerint elköltött sörre, lángosra, fagyira, főtt kukoricára…

Nem volt ez rossz meló. Az egyetlen kellemetlenség, hogy az összegyűjtött hulladékot nap végén el kellett vinnünk a szeméttelepre – minden munkahelyemen azt hittem, hogy annál büdösebb nincs a világon (a raktárbázison a rohadó paradicsompürénél, és borsókonzervnél, amikor csatornát tisztítottam, ott a pöceszag, a vágóhídon a bomló belsőségek bűze…), de egy szeméttelep visz mindent –, meg hogy néha szart lapátolnunk. Mármint… Volt a városban egy "lengyel piac". Na most az itt áruló népek a hazai illemhelyek helyett a hazai természetet részesítették előnyben, s ott végezték el a kisebb-nagyobb dolgaikat. Nekünk, hetente egyszer, ezek nyomait kellett eltűntetnünk. Levagdosnunk a bokrok, fenyők vizelet marta ágait, és felszednünk az aknákat. Muris volt, mert megkülönböztettünk brióst, sportszeletet, mazsolás kuglófot és csoki csúcsot aszerint, milyen formát öltött a produktum, ám ebből kifolyólag bizony akadt ott még puding, kása meg turmix is… Amit nagydolog után hagyunk hátra, az a fizikai paramétereit tekintve nem egy nagy dolog (vagy nem mindig, mert találkoztam már olyan kiírással vécében, hogy „aki előre tudja, hogy két kilót fog kakilni, az fél kilónként húzza le!”), ám azt összeszedegetni mások után igazán nagy dolog. Átkozódtunk is magunk közt: „Balkán!”, s egy talált vasalózsinórral (Xerxész után szabadon) megkorbácsoltuk a parkot, mintha az tehetne sanyarú sorsunkról, amiért ilyen alantas munkát kell végeznünk a hasznos tevékenység mellett.

Mind a munkatársaink, mind a főnökeink olyannyira meg voltak elégedve velünk, hogy marasztaltak volna, de mi ugye suliba jártunk, eszünkbe nem jutott, hogy hátrahagyjuk a tanulmányainkat azért, hogy kukások lehessünk. Aztán a nyakunkba szakadt a rendszerváltás, és mi úgy repültünk ki az életbe, hogy tudtunk egy kicsit oroszul, de semmit nem értettünk a számítástechnikához… Aki tehette, elhagyta az országot, mert tőlünk nyugatabbra kukásként is többet kereshetett, mint mérnökként idehaza. Talán ma sincs ez másképp. Itt a mese vége, fuss el véle!

Míg suliba jártam, minden év végén kötelező szakmai gyakorlaton kellett részt vennünk. Építész technikusnak készültem, mélyépítő szakon, a Műszaki rajz és Statika mellett Földmérést tanultam teodolithasználattal. Elsőben, még zöldfülűként egy állami céghez kerültem, ahol vasbetonszerelők mellé osztottak be, és egy hónapon keresztül mást se csináltam, mint hegesztési salakot kalapáltam napi nyolc órában. Nemhogy szakmailag nem fejlődtem, de még csak meg se fizettek érte. A második év végén, felvértezve korábbi tapasztalataimmal, pár osztálytársammal megkerestünk egy nagyobb magánvállalkozást, amely hajlandó volt tanulóként foglalkoztatni bennünket. A cég hatalmas beruházásokban vett részt, akkor épp a vágóhidat építették át. Ahol, a munkálatok ellenére egy pillanatra sem állt le a "termelés", így betekintést nyerhettem az élelmiszergyártás kulisszatitkaiba. Brutális, ami egy ilyen helyen folyik. Értelemmel bíró, érző lényeket likvidálnak, hogy a saját beleikbe töltsék őket, futószalagon… Ez gyakorlatilag tömegmészárlás, nagyüzemi fajirtás a nap 24 órájában. Folyamatos visítás és bőgés, mellé ürülék, vér és a napon száradó zsigerek bűze társul… Embertelen. Civilizálatlan. Próbáltuk kirekeszteni a tudatunkból és kizárólag a feladatra koncentrálni. Amivel ugyanúgy nem fejlődtünk szakmailag, mert csak anyagmozgatásra használtak bennünket, de legalább megfizették.

Az állami cégek három nyolcórás műszakot különböztettek meg. Egy nappalit, egy délutánost, meg egy éjszakait. Ezzel szemben a maszek vállalkozások két műszakban – reggel héttől délután ötig, illetve délután öttől reggel hétig – foglalkoztatták az embereket tíz és tizennégy órában. Nappali műszakban kezdtünk, de hamar átkértük magunkat az éjszakásokhoz, mivel lényegesen többet lehetett vele keresni. Nem először dolgoztam éjszakásban, diákmunkásként megjártam már egy-két gyárat és raktárbázist, ám első ízben végeztem huzamosabb ideig, nem csoda, hogy hamar elvesztettem a valóságérzékelésemet. Jó reggelt köszöntem délután, amikor a nappali brancs távozott, és jó éjszakát kívántam reggel, amikor nekem járt le a munkaidőm… Minden álomszerű lett, valótlan, egészen szürreális képeket őrzök ebből az időből. Például volt egy félszemű kollégám, akinek gyakran kiesett az üvegszeme, amit a kellő higiénia hiányában nem mindig tudott visszahelyezni, így sokszor üres szemgödörrel bámult rám. Aztán itt adtak a kezembe először réselőt (légkalapács), ami a tizennégy órai használat alatt a szart is kirázza az emberből, többször előfordult, hogy a bilincs elengedett, s a tízméteres gumicső, ami a kompresszortól szállította a sűrített levegőt az eszközhöz, ott csapkodott sziszegve, mint valami óriási pufogó vipera. Marni nem mart, csak mindenkit hurkásra vert, mire sikerült megfékezni. Máskor egész éjjel sódert lapátoltam. Megállás nélkül, egyszerre két betonkeverőbe. A munkatársam, aki a vizet és a cementet adagolta ügyelve a keverési arányra, úgy nézett ki, mint Freddy Kruger. De tényleg! Fekete cipő, fekete nadrág, piros-zöld csíkos pulóver, fekete kalap… Ugyan nem volt megégve és nem hordott pengekesztyűt, ha pedig felbosszantották, akkor a földhöz vágta a kalapját és azon ugrált, így inkább mulatságos volt, mintsem ijesztő, én mégis egy rémálomban éreztem magam valahol az Elm utcában.

Egyszer egy homokkupacon falatoztunk – napfelkelte volt, vagy naplemente? reggelit, vagy vacsorát költöttünk? –, amikor egy legyet hessegettem el a szendvicsemről. Önkéntelen volt a mozdulat, amivel a bosszantó rovart elzavartam, oda sem figyeltem rá… Az osztálytársam hívta fel a figyelmem: „Te, az a dög az előbb még ott hancúrozott azokon a beleken…” Nem messze tőlünk konténerek sorakoztak, tele szürkészöld zsigerekkel, melyek már püffedtek a képződő gázoktól. Felettük rozsdás csövekre aggatott alumíniumtáblák hirdették az eredetüket: Vágó I, 2-es Feldolgozó, Kényszerbelsőség… (Ez utóbbi a kényszervágóból – ahová a túlsúlyos állatokat szállították – származó belsőségeket tartalmazta.) Mondanom se kell, azonnal beleszerettem, és titkon hazaloptam, hogy a szobám díszeként büszkélkedjem vele ismerőseimnek (nyilván mindenki egészen másra asszociált a láttán, mint az eredeti jelentéstartalma.) Gyakran merengtem rajta, mert semmi sem fejezte ki jobban az akkori állapotomat.

Kényszerbelsőség.

Mindig is szellemi lényként tekintettem magamra, akit a kényszerkörülmények kényszerbelsőségre ítéltek. Előbb az unalmas tanórák, majd a lélektelen, monoton munkák: egész napos kalapálás, cipekedés, lapátolás… Egy gondolkodó, kreatív elme beleőrülne, ha csupán erről szólna az élete! Ha a rideg, fizikai síkról nem emelkedhetne szellemi magasságokba, ahol a kedvére kalandozhat, fantáziálhat… Már korábban is éltem vele, de valahol itt fejlesztettem tökélyre azt a technikát, amivel hátrahagyva az engem körülvevő anyagi világot, a képzelet birodalmába menekültem. Fura tudathasadásos állapot ez, amolyan hipnotikus éber-álom. A testem, mintha nem is hozzám tartozna, végzi ebben a háromdimenziós térben a rábízott feladatot motorikusan hajtva végre egy ipari robotkar programozott mozdulatsorát – kalapál, emel és odébb tesz, lapátol… –, miközben énem valódi része egy párhuzamos univerzum másik valóságában tekereg film- és könyvélmények, valamint az általam kitalált történetek fiktív helyszínén. Highlander vagyok, kortalan halhatatlan, koravén és örökifjú egyszerre, jedi lovag, barbár harcos, latin szerető, vagy épp felfedező… Sohasem egyetlen karakter, valahogy mégis önmagam, aki űrhajót vezet, szörnyekre vadászik, egyszer letűnt civilizációk romjai közt kutat, máskor szeretkezik (az Álomháború – Sucker Punch – c. fantasztikus akciófilmben ábrázolták ezt zseniálisan az alkotók…) Megszűnik a téridő, tíz-tizennégy óra telik el úgy, mintha percek lennének csupán, mégis eonokat élek át több bolygó felszínén, milliárd és milliárd fényévekre egymástól egyetlenegy négyzetméteren. Így viseltem el a lét elviselhetetlen terheit, és ugyanez segít át ma is a hétköznapok monotonitásán.

A műalkotásokról rendszerint kevés információval rendelkezünk. A nagyközönség csak a kész műveket látja lefixálva, bekeretezve, ha tetszik, az átszakított célszalagot, senki nem tudja, hogy az ünnepelt teljesítmény mögött milyen munka húzódik meg. Én modellként jelen voltam az edzéseken, láttam az elfeslett futócipőket, mi több, jelen voltam az öltözőben is, ahol éreztem az átizzadt trikók bűzét. Dan Brown a Da Vinci-kódban mindenféle elméleteket gyárt arról, hogy Leonardo mit "üzen" a képein, hogy azokon titkon mit akar elmesélni nekünk, de én úgy gondolom, egyedül Mona Lisa oszthatja meg velünk, mi csalt mosolyt az ajkára.

Valamikor olvastam egy nagyon jó kis novellát erről egy meghökkentő meséket tartalmazó kötetben. A mestermű volt a címe. Arról szólt, hogy a Mestert késő éjszaka, álmából riasztják egy sürgős munkához. Egy korábbi megrendelője, egy gazdag mecénás hívatta a kastélyába, hogy fessen egy képet a szeretőjéről. Akit megfojtott. Féltékenységből? Perverzióból, szeretkezés közben? Nem derül ki. A történet azt ecseteli, hogy a Mester miként örökíti meg az elillanó szépséget. Hogyan próbálja megfogni a semmibe révedő szemek még nedves csillogását, mielőtt azok fényüket vesztenék, a szürkülő bőr halványuló pírját, a kezek kecsességét a hullamerevség beállta előtt… Utolsó ecsetvonásaival az ajkak végső fintorát örökíti meg. Így született a Mona Lisa. Már a novella írója szerint. Az alkotásoknak nem mindig, vagy nem feltétlenül van mondanivalójuk, történetük viszont annál inkább. És én ismerem ezeket a történeteket.

Példának okáért, egyszer felkértek egy korpuszhoz. A keresztre feszített Krisztus megelevenítéséhez kellettem modellnek. A művész, a csuklómnál fogva kötözött fel egy keresztre, hogy így tanulmányozza, hogyan viselkedik a test ilyen helyzetben. Mely izmok nyúlnak el, melyek feszülnek meg… Mondanom se kell, borzalmas volt! Közben végig azon gondolkoztam, vajon hány idióta vállalná ezt rajtam kívül, s hogy mi a fenét csinálok, ha így hagy? Elvégre nem tudhattam, mely stádiumában akarja ábrázolni a szenvedőt. Közvetlenül a keresztre feszítés után, vagy amikor már órák óta ott lógott, s amikor már minden ina, ízülete elnyúlt… Azzal nyugtattam magam, amit ilyenkor előszeretettel hangoztatok, hogy ez a munkám. És aki modellnek áll, az ne csodálkozzon, hogy ülő, álló, fekvő, vagy épp fellógatott alakok megjelenítéséhez gyakorlatilag tárgyként használják. A történetnek mégsem ez a legérdekesebb része, hanem hogy a művész rendhagyó módon meztelenül ábrázolta a megváltót. A köztéri szobor egyházi megrendelésre készült, mielőtt átadásra került volna, az egyházatyáknak áldásukat kellett adniuk hozzá. Ami nem történt meg. Hiába bizonygatta a művész, hogy a megszégyenítés is része volt a büntetésnek, a keresztre feszítetteket lemeztelenítve helyezték közszemlére, ami alól Jézus sem volt kivétel, az ábrázolás tehát így autentikus, a főméltóságok hallani sem akartak róla. Addig nem fizették ki a munkát, amíg az alkotó el nem fedte a "szentségtelenséget", s a kész mű végül így lett átadva a nagyközönség számára, mely természetesen nem szerzett tudomást a szobor előtörténetéről.

A jövőben így tekintsenek a műalkotásokra. Hogy vajon azt látják-e, amit a művész mutatni akart, vagy amit láttatni engedtek neki.