A műalkotásokról rendszerint kevés információval rendelkezünk. A nagyközönség csak a kész műveket látja lefixálva, bekeretezve, ha tetszik, az átszakított célszalagot, senki nem tudja, hogy az ünnepelt teljesítmény mögött milyen munka húzódik meg. Én modellként jelen voltam az edzéseken, láttam az elfeslett futócipőket, mi több, jelen voltam az öltözőben is, ahol éreztem az átizzadt trikók bűzét. Dan Brown a Da Vinci-kódban mindenféle elméleteket gyárt arról, hogy Leonardo mit "üzen" a képein, hogy azokon titkon mit akar elmesélni nekünk, de én úgy gondolom, egyedül Mona Lisa oszthatja meg velünk, mi csalt mosolyt az ajkára.

Valamikor olvastam egy nagyon jó kis novellát erről egy meghökkentő meséket tartalmazó kötetben. A mestermű volt a címe. Arról szólt, hogy a Mestert késő éjszaka, álmából riasztják egy sürgős munkához. Egy korábbi megrendelője, egy gazdag mecénás hívatta a kastélyába, hogy fessen egy képet a szeretőjéről. Akit megfojtott. Féltékenységből? Perverzióból, szeretkezés közben? Nem derül ki. A történet azt ecseteli, hogy a Mester miként örökíti meg az elillanó szépséget. Hogyan próbálja megfogni a semmibe révedő szemek még nedves csillogását, mielőtt azok fényüket vesztenék, a szürkülő bőr halványuló pírját, a kezek kecsességét a hullamerevség beállta előtt… Utolsó ecsetvonásaival az ajkak végső fintorát örökíti meg. Így született a Mona Lisa. Már a novella írója szerint. Az alkotásoknak nem mindig, vagy nem feltétlenül van mondanivalójuk, történetük viszont annál inkább. És én ismerem ezeket a történeteket.

Példának okáért, egyszer felkértek egy korpuszhoz. A keresztre feszített Krisztus megelevenítéséhez kellettem modellnek. A művész, a csuklómnál fogva kötözött fel egy keresztre, hogy így tanulmányozza, hogyan viselkedik a test ilyen helyzetben. Mely izmok nyúlnak el, melyek feszülnek meg… Mondanom se kell, borzalmas volt! Közben végig azon gondolkoztam, vajon hány idióta vállalná ezt rajtam kívül, s hogy mi a fenét csinálok, ha így hagy? Elvégre nem tudhattam, mely stádiumában akarja ábrázolni a szenvedőt. Közvetlenül a keresztre feszítés után, vagy amikor már órák óta ott lógott, s amikor már minden ina, ízülete elnyúlt… Azzal nyugtattam magam, amit ilyenkor előszeretettel hangoztatok, hogy ez a munkám. És aki modellnek áll, az ne csodálkozzon, hogy ülő, álló, fekvő, vagy épp fellógatott alakok megjelenítéséhez gyakorlatilag tárgyként használják. A történetnek mégsem ez a legérdekesebb része, hanem hogy a művész rendhagyó módon meztelenül ábrázolta a megváltót. A köztéri szobor egyházi megrendelésre készült, mielőtt átadásra került volna, az egyházatyáknak áldásukat kellett adniuk hozzá. Ami nem történt meg. Hiába bizonygatta a művész, hogy a megszégyenítés is része volt a büntetésnek, a keresztre feszítetteket lemeztelenítve helyezték közszemlére, ami alól Jézus sem volt kivétel, az ábrázolás tehát így autentikus, a főméltóságok hallani sem akartak róla. Addig nem fizették ki a munkát, amíg az alkotó el nem fedte a "szentségtelenséget", s a kész mű végül így lett átadva a nagyközönség számára, mely természetesen nem szerzett tudomást a szobor előtörténetéről.

A jövőben így tekintsenek a műalkotásokra. Hogy vajon azt látják-e, amit a művész mutatni akart, vagy amit láttatni engedtek neki.