Míg suliba jártam, minden év végén kötelező szakmai gyakorlaton kellett részt vennünk. Építész technikusnak készültem, mélyépítő szakon, a Műszaki rajz és Statika mellett Földmérést tanultam teodolithasználattal. Elsőben, még zöldfülűként egy állami céghez kerültem, ahol vasbetonszerelők mellé osztottak be, és egy hónapon keresztül mást se csináltam, mint hegesztési salakot kalapáltam napi nyolc órában. Nemhogy szakmailag nem fejlődtem, de még csak meg se fizettek érte. A második év végén, felvértezve korábbi tapasztalataimmal, pár osztálytársammal megkerestünk egy nagyobb magánvállalkozást, amely hajlandó volt tanulóként foglalkoztatni bennünket. A cég hatalmas beruházásokban vett részt, akkor épp a vágóhidat építették át. Ahol, a munkálatok ellenére egy pillanatra sem állt le a "termelés", így betekintést nyerhettem az élelmiszergyártás kulisszatitkaiba. Brutális, ami egy ilyen helyen folyik. Értelemmel bíró, érző lényeket likvidálnak, hogy a saját beleikbe töltsék őket, futószalagon… Ez gyakorlatilag tömegmészárlás, nagyüzemi fajirtás a nap 24 órájában. Folyamatos visítás és bőgés, mellé ürülék, vér és a napon száradó zsigerek bűze társul… Embertelen. Civilizálatlan. Próbáltuk kirekeszteni a tudatunkból és kizárólag a feladatra koncentrálni. Amivel ugyanúgy nem fejlődtünk szakmailag, mert csak anyagmozgatásra használtak bennünket, de legalább megfizették.

Az állami cégek három nyolcórás műszakot különböztettek meg. Egy nappalit, egy délutánost, meg egy éjszakait. Ezzel szemben a maszek vállalkozások két műszakban – reggel héttől délután ötig, illetve délután öttől reggel hétig – foglalkoztatták az embereket tíz és tizennégy órában. Nappali műszakban kezdtünk, de hamar átkértük magunkat az éjszakásokhoz, mivel lényegesen többet lehetett vele keresni. Nem először dolgoztam éjszakásban, diákmunkásként megjártam már egy-két gyárat és raktárbázist, ám első ízben végeztem huzamosabb ideig, nem csoda, hogy hamar elvesztettem a valóságérzékelésemet. Jó reggelt köszöntem délután, amikor a nappali brancs távozott, és jó éjszakát kívántam reggel, amikor nekem járt le a munkaidőm… Minden álomszerű lett, valótlan, egészen szürreális képeket őrzök ebből az időből. Például volt egy félszemű kollégám, akinek gyakran kiesett az üvegszeme, amit a kellő higiénia hiányában nem mindig tudott visszahelyezni, így sokszor üres szemgödörrel bámult rám. Aztán itt adtak a kezembe először réselőt (légkalapács), ami a tizennégy órai használat alatt a szart is kirázza az emberből, többször előfordult, hogy a bilincs elengedett, s a tízméteres gumicső, ami a kompresszortól szállította a sűrített levegőt az eszközhöz, ott csapkodott sziszegve, mint valami óriási pufogó vipera. Marni nem mart, csak mindenkit hurkásra vert, mire sikerült megfékezni. Máskor egész éjjel sódert lapátoltam. Megállás nélkül, egyszerre két betonkeverőbe. A munkatársam, aki a vizet és a cementet adagolta ügyelve a keverési arányra, úgy nézett ki, mint Freddy Kruger. De tényleg! Fekete cipő, fekete nadrág, piros-zöld csíkos pulóver, fekete kalap… Ugyan nem volt megégve és nem hordott pengekesztyűt, ha pedig felbosszantották, akkor a földhöz vágta a kalapját és azon ugrált, így inkább mulatságos volt, mintsem ijesztő, én mégis egy rémálomban éreztem magam valahol az Elm utcában.

Egyszer egy homokkupacon falatoztunk – napfelkelte volt, vagy naplemente? reggelit, vagy vacsorát költöttünk? –, amikor egy legyet hessegettem el a szendvicsemről. Önkéntelen volt a mozdulat, amivel a bosszantó rovart elzavartam, oda sem figyeltem rá… Az osztálytársam hívta fel a figyelmem: „Te, az a dög az előbb még ott hancúrozott azokon a beleken…” Nem messze tőlünk konténerek sorakoztak, tele szürkészöld zsigerekkel, melyek már püffedtek a képződő gázoktól. Felettük rozsdás csövekre aggatott alumíniumtáblák hirdették az eredetüket: Vágó I, 2-es Feldolgozó, Kényszerbelsőség… (Ez utóbbi a kényszervágóból – ahová a túlsúlyos állatokat szállították – származó belsőségeket tartalmazta.) Mondanom se kell, azonnal beleszerettem, és titkon hazaloptam, hogy a szobám díszeként büszkélkedjem vele ismerőseimnek (nyilván mindenki egészen másra asszociált a láttán, mint az eredeti jelentéstartalma.) Gyakran merengtem rajta, mert semmi sem fejezte ki jobban az akkori állapotomat.

Kényszerbelsőség.

Mindig is szellemi lényként tekintettem magamra, akit a kényszerkörülmények kényszerbelsőségre ítéltek. Előbb az unalmas tanórák, majd a lélektelen, monoton munkák: egész napos kalapálás, cipekedés, lapátolás… Egy gondolkodó, kreatív elme beleőrülne, ha csupán erről szólna az élete! Ha a rideg, fizikai síkról nem emelkedhetne szellemi magasságokba, ahol a kedvére kalandozhat, fantáziálhat… Már korábban is éltem vele, de valahol itt fejlesztettem tökélyre azt a technikát, amivel hátrahagyva az engem körülvevő anyagi világot, a képzelet birodalmába menekültem. Fura tudathasadásos állapot ez, amolyan hipnotikus éber-álom. A testem, mintha nem is hozzám tartozna, végzi ebben a háromdimenziós térben a rábízott feladatot motorikusan hajtva végre egy ipari robotkar programozott mozdulatsorát – kalapál, emel és odébb tesz, lapátol… –, miközben énem valódi része egy párhuzamos univerzum másik valóságában tekereg film- és könyvélmények, valamint az általam kitalált történetek fiktív helyszínén. Highlander vagyok, kortalan halhatatlan, koravén és örökifjú egyszerre, jedi lovag, barbár harcos, latin szerető, vagy épp felfedező… Sohasem egyetlen karakter, valahogy mégis önmagam, aki űrhajót vezet, szörnyekre vadászik, egyszer letűnt civilizációk romjai közt kutat, máskor szeretkezik (az Álomháború – Sucker Punch – c. fantasztikus akciófilmben ábrázolták ezt zseniálisan az alkotók…) Megszűnik a téridő, tíz-tizennégy óra telik el úgy, mintha percek lennének csupán, mégis eonokat élek át több bolygó felszínén, milliárd és milliárd fényévekre egymástól egyetlenegy négyzetméteren. Így viseltem el a lét elviselhetetlen terheit, és ugyanez segít át ma is a hétköznapok monotonitásán.