apasprint emlék

Apám halálának évfordulóján felelevenednek a vele kapcsolatos emlékeim. Ebből soha nem volt sok – leginkább úgy őrzöm őt magamban, hogy a koffernyi rádiója előtt ül pipafüstbe burkolózva, és a szlávnyelvű adásokat hallgatja csendes magányában –, de ahogy öregszem, úgy szaporodnak azok a képek, melyekről úgy hittem, már réges-rég elfeledtem őket. Fura figura volt…

Már nem volt ifjú, amikor harcedzett orosz katonaként hazánkba vezényelték, hogy részt vegyen a "német megszállás alól való felszabadítás" hadműveleteiben. Itt ismerkedett meg azzal a szemrevaló menyecskével, akit a maga idejében a „Zala gyöngyének” neveztek, s akit miután anyámmá tett, együttesen költöztek egy vidéki tanyára. (Hogy a Zala partjáról miként keveredtek a dél-baranyai pusztaságba, arról nem szól a fáma. Ahogy arról sem, mit csináltak, vagy nem csináltak ’56-ban. A rendszerváltást megelőzően ilyesmiről egyáltalán nem beszélgettünk – nagyon másról sem –, utána meg már nem nyílt alkalmam faggatózni, mert addigra elveszítettem őket, így nincs ismeretem arról, hogy apámat mozgósították-e a forradalom idején, s ha igen, akkor ebben milyen szerepet vállalt.) Jól megtermett grúz férfi volt vastag bajusszal és dús, koromfekete hajjal. Ha valakihez hasonlítanom kéne, azt mondanám, úgy nézett ki, mint Szaddám Huszein. A háborúban megsebesült, több heg is borította a testét – volt egy repeszgránát nyoma a kulcscsontja alatt, meg három lyuk a hasfalában egy golyószórótól –, hadifogságba került, ahonnan megszökött, elfagyott a keze, amit amputálni akartak, de nem engedte (és milyen jól tette, mert csak visszaköltözött belé az élet…) Kemény volt az öreg. Egyszer megrúgta a ló úgy, hogy letört a bokacsontja, a bőr soha nem nőtt vissza rá, az ott fehérlett, amíg élt, de orvos nem látta. Végül hólyagrák vitte el, Isten nyugosztalja.

Minden bizonnyal sok kalandos és izgalmas történetet mesélhetett volna, de nem volt egy beszédes fajta. Ahogy a háborús élményeiről – a megélt ütközetekről, bajtársakról, a fogságba esésének a körülményeiről és a sikeres szökésről –, úgy a gyerekkoráról vagy a családjáról sem tudtunk semmit. Kik voltak a szülei, mivel foglalkoztak, voltak-e testvérei… Nem maradt fent róluk egyetlen fotó, se levelezés, ami árulkodna a kilétükről, nem ápolt kapcsolatot se baráttal, se rokonokkal. Úgy emlékszem rá, mint dolgos emberre, aki örökösen a munkájának élt, így is temettem el, ám ez a kép idővel árnyaltabbá vált.

Utánajárhatnék, hány négyszögölön, vagy hektáron terült el a szüleim birtoka, de egyszerűbb, ha leírom, mi minden volt megtalálható rajta. Két istállóban mindig volt 6-8 tehén, 2-3 ló és egy szamár, az ólakban meg 10-15 disznó, egy kecske és egy kos. Egy harmadik istállóban, apró ketrecekbe zárva volt vagy 50-60 nyúl, egy külön kialakított ólban meg 20-30 nutria. (Mifelénk hódpatkánynak hívták az állatot, nagy, szőrös dög, melyet a bundájáért tartanak. Mintha tényleg egy hód és egy patkány keresztezéséből jöttek volna létre, hatalmas metszőfogukkal és hosszú, csupasz farkukkal elég ijesztő látványt nyújtottak, én mégis imádtam őket!) Az udvaron megszámlálhatatlan baromfi – pulykák, libák, gyöngytyúkok és némakacsák (még aranyfácánunk is volt, olyan hanggal, akár egy csikorgó kertkapu) –, melyeket kilenc kutya tartott kordában. Ezeken túl a veteményes a háztáji zöldségekkel (paprika, paradicsom, hagyma, répa, uborka, tök… volt mindenünk), a mögött gyümölcsös (alma, körte, szilva, barack, megy, cseresznye, ringló, birs…) és a szántóföld, ahol kukoricát termesztettünk.

Apám ebben az uradalomban járt-kelt egész nap, rótta a kötelező köröket – pajta, csűr (előbbiben kétfelől a szalma, középen a szekér, utóbbiban meg a száraztakarmány kapott helyet), góré (ahol a kukoricát tároltuk), fészer, kamra, istálló… –, tett-vett látszólag serénykedve, tolta a talicskáját ide-oda hol fával, hol földdel, hol trágyával megrakodva, estére mégis úgy berúgott, hogy végül szaros gumicsizmával dőlt be az ágyba. Zugivó volt szegény, hazájának távolba szakadt fia, aki rajtunk kívül nem ápolt emberi kapcsolatokat. Csak mi voltunk neki, s tán az emlékek a háború borzalmaival, melyeket feledni akart. Persze, könnyen lehet, hogy szimplán szerette a sört, a bort, a pálinkát… Nem tudni, mert ez is az a titok, amit magával vitt a sírba. Annyi bizonyos, hogy napi szinten gyakorolta a búfelejtés rituáléját, amiért anyám örökösen perlekedett vele – ilyenkor görénynek és gyagyásnak becézték egymást –, de mivel nem volt agresszív, komoly veszekedésre, vagy kenyértörésre nem került sor közöttük. Így éltük a kis életünket. Egyáltalán nem érzem, hogy emiatt életre szóló, lelki sérüléseket szereztem volna, akkor ez inkább jópofa dolognak tűnt, amin sokat kuncogtam. Kifejezetten imádtam lerángatni az öregemről a csizmáját úgy, hogy megragadva a sarkát a lábam közé vettem azt, ő meg a másik lábával a fenekemnél eltaszajtott magától. Ez volt a mi közös rituálénk. Zoknit sosem hordott – mint ahogy fürödni sem fürdött –, helyette kapcarongyot tekert a lábára… Gondolom, nem kell ecsetelnem, milyen szaga volt annak estére a trágyaillat mellé. Én mégis nagy élvezettel csomagoltam ki belőle a lábát. Mert szerettem az apámat.

Emlékszem a csupasz biciklikerékre, amit a pajta oldalába szerelt fel, s aztán pörgetett fáradhatatlanul, csak azért, mert imádtam a küllők pengő hangját, amit egy odatartott bottal csaltam elő. Emlékszem a kötélhinta nyekergésére, amit az udvarunkon álló hatalmas diófa egyik ágára csomózott, majd lökött rajta órákon át, csakhogy hallja önfeledt sikongatásomat. Emlékszem a széles hátára, amint próbálom átfogni mögötte ülve a kerékpár csomagtartóján, amikor horgászni vitt a közeli tóhoz. (Még a békára is emlékszem, ami egyszer ráharapott a csalira, mi meg hazavittük, hogy anyámra a frászt hozzuk!) Emlékszem a homlokán gyöngyöző izzadtságra, meg arra, ahogy a nyelvét rágja, amikor olyan misztikus szerkezeteken dolgozott, mint a szecskavágó, a kukoricamorzsoló, vagy a szalagfűrész (mondjuk, közel se voltak olyan misztikusak, mint egy pöfékelő gőzmozdony – a legendás 424-es –, amivel később a városba közlekedem, vagy egy aszfaltozógép, amihez a város lakótelepén gombamód növő panelházak közt volt szerencsém, miután odaköltöztem, de…) Mindig csodálattal bámultam, ahogy azokat a félelmetes gépmonstrumokat kezelte.

Sajnos mára mindezekből semmi sem maradt. Nincs meg a kerék, se a hinta, vagy a gépek, mert a halálával eladtam a birtokot, aminek a fenntartásához én már nem értettem. Kitaníttattak, hogy ne egy gazdaságban robotolva kelljen leélnem az életemet. (Helyette egy gyárban robotoltam, amíg fel nem számolták.) Egy darabig még őrizgettem a kis Sokol rádióját, meg a tajtékpipáját, melyek vénségére szegődtek társául, hogy elűzzék magányát, ám egy lombtalanítás során ezek is más tulajdonába vándoroltak. Egyetlen örökségem tőle egy Raketa karóra, ami kérlelhetetlenül számolja a perceket, órákat, napokat, amelyek mellettem is elperegnek, meg a sör, a bor és a pálinka szeretete. Élem azt a nyugdíjas kort, ami számára már nem adatott meg – ha köztünk lenne, most kerek 99 esztendős lenne –, iszom hát egyet az emlékére. Nem sokára újra találkozunk, édesapám!