nagydologsprint
Ha problémás a nagydolog...

Amióta az eszemet tudom, mindig is húst hússal ettem. Már egészen kicsi korom óta. Allergiás voltam a zöldségekre, gyümölcsökre, melyektől garatviszketést kaptam – hihetnénk, hogy a vegyszerek miatt, de a tanyavilágban nőttem fel, a szüleim semmit nem permeteztek –, ezért hiába is próbálták belém erőltetni a vitaminban gazdag, egészséges étkeket, azok rendre kifordultak a számból. A frissen fejt, még tőgymeleg, tehénszagú tejet szerettem – a kutya nem foglalkozott a pasztörizálással –, és a húst. A csirkét, a pulykát, a libát, a kacsát, a galambot, a nyulat, meg persze a pecsenyekaját, a hurkát, a kolbászt… Ahogy Gombóc Artúr a csokiért, én a húsért rajongtam minden formájában.

A családi anekdotatárból előszeretettel rángatják elő – s elevenítik fel újra meg újra az ünnepi összejöveteleken –, hogy sehogy sem tudtak bilire szoktatni, rendszeresen bekakáltam, de „rendes gyerek voltam”, mert olyan kemény hurkákat produkáltam, hogy azt elég volt csak kifordítani a pelusból, amit visszacsomagolva már mehettem is a dolgomra. Nem szenvedtem annyit a bőrirritációtól, mint más babák, és anyámnak sem kellett krémesen kenődő lágy kaksival bajlódnia, mint a többi anyukának, amikor kifőzte a pelenkáimat. (Merthogy akkoriban még forralással fertőtlenítették az újrahasznosítható vászonpelenkákat [a taknyos vászonzsebkendőkkel egyetemben…] Döbbenet!)

Egysíkú táplálkozásom első tünetei bő tizenöt év után, a felnőtté válás küszöbén jelentkeztek, amikor is a nagydolog egyre nagyobb kihívás elé állított. Csak hosszú kínszenvedés árán tudtam megszabadulni a salakanyagtól, ami egyre nagyobb és tömörebb tömbökké állt össze bennem, az alkarnyi buzogányok öklömnyi fejjel már-már szülést idéztek, amihez a félórás trónolások közben komoly tornagyakorlatokat kellett végeznem haspréssel, fújtató erőlködéssel. Gyakran éreztem úgy, hogy szétrepedek, mert a tevékenység intenzív fájdalommal járt, ami után pecsételő vérzés jelentkezett… Borzalmas volt. Az ember az ilyen jellegű problémáit nem igazán osztja meg másokkal, tán fel se figyel rá, mert lassú a folyamat, míg idáig eljut, hónapról-hónapra, évről-évre válik egyre rosszabbá, s aztán tarthatatlanná az állapot, amivel végül felkeresi a körzeti orvosát. Aki egyből proktológushoz küldi.

A diagnózis lesújtó: ARANYÉR.

Ugyan hallottam már róla, de tizenévesen azt hittem, ez csak az időseket gyötrő nyavalya, távoli, ködös, misztikus kórság, amivel még hosszú ideig nem kell foglalkoznom… Hogy lehet, hogy áldozatává váltam? (Fura, de úgy gondoltam, azért okoz gondot a székelés, mert aranyerem van, és nem fordítva, hogy azért lett aranyerem, mert gondjaim vannak a székeléssel…) „Valószínűleg lassú az anyagcseréje” – közölte a doktor, és felírt hashajtót. Ennyi?! Az ember felszentelt papokként tekint az orvosokra a gyógyítás templomában, vagy még inkább félistenekre, akikhez imában könyörög (lerakjuk eléjük a problémáinkat, mintha holmi tárgyak lennének, amire nincs szükségünk: „Fogják, vigyék, nekem nem kell!”) Vágják ki! Fagyasszák le! Égessék el! – kértem mindazokat, amiket innen-onnan hallottam, s amikről úgy tudtam, egy csapásra, és véglegesen megszabadítanak a gondjaimtól, a doki azonban csak legyintett, „még nem olyan fokú a betegsége, hogy ilyen drasztikus módszerekhez kéne folyamodnunk. Majd ha kizáródik…”, és utamra bocsájtott a recepttel.

Akkori párom édesanyja küzdött szorulással, ő szedett hashajtót. Valamikor egyetlen szemmel kezdte, de húsz év után már egy egész levél sem volt elég – amitől aztán mindenféle egyéb emésztőrendszeri bántalmai lettek –, láttam a saját jövőképemet, amelyben marokszám szedem a hasztalan pirulákat… Erre az életre nem vágytam. Ahogy arra sem, amit addig kényszerültem élni.

Mielőtt a média agymosásának áldozataivá váltunk volna, (nem, még véletlenül sem a „kezelőorvosunkat, gyógyszerészünket”, hanem) a barátainkat és ismerőseinket faggattuk, mit tudnának ajánlani természetes hashajtóként. A ricinus olaj és a keserű vizek jöttek szóba. Mondanom se kell, mindkettő borzalmas. Ami a kisebbik gond, a nagyobb az, hogy nem lehet eltalálni a megfelelő mennyiséget. Egy-két-három kanál olaj nem használt semmit, de ha erőt véve magamon lehúztam egy féldecit, az kihajtott belőlem mindent. Ugyanígy jártam a keserűvízzel. Amelyet mintha valamelyik gyógyfürdő kénbűzös medencéjéből merítettek volna… Szorulás és hasmenés. Csak ez a két véglet létezett a számomra.

A digitális kor virtuális fraktálvilágát megelőzően az ember a könyvtárak fizikai valóságában nyomozott az őt foglalkoztató dolgok után. Én is elmentem, hogy olvassak a témában. Nos, a szakirodalom az evolúció mellett tört pálcát, mert az aranyeresség alapvetően emberi betegség, ami azóta kínoz bennünket, mióta lemásztunk a fáról. (?!) A megnövekedett hasüregi nyomás okozza, amit a felegyenesedett tartásnak és járásnak köszönhetünk – egyszerű fizika, a gravitációs erő hatása a belső szerveinkre, amellyel azokat lefelé húzza (a terhességgel és a túlsúllyal mindez hatványozottan jelentkezik!) –, így kisebb-nagyobb mértékben mindannyian szenvedünk tőle. Ehhez társul még a „civilizációs ártalom”, mint a tanulmányaink, majd a munkánk okán ránk kényszerített görnyedt ülés, amivel összepréseljük a belső szerveinket, valamint a nem megfelelő és egysíkú táplálkozás, amitől besűrűsödik a székletünk, amit csak erőlködve tudunk üríteni további nyomást gyakorolva az alhas tájékára. Gyógymódja a sebészeti beavatkozáson kívül nem létezik, ezért csak a prevencióra, vagy ha már kialakult a betegség, a tüneti kezelésre helyezhetjük a hangsúlyt. Na bumm!

Az aranyér – ami egy visszértágulat – kellemetlen tüneteit leghatékonyabban úgy enyhíthetjük, ha elkerüljük az erek kitágulásáért felelős közeget és cselekedeteket (mint a kánikula és a forró fürdő), illetve, ha csökkentjük a hasüregi nyomást. Ne üljünk sokat, ne ácsorogjuk, vagy ha ez elkerülhetetlen, akkor egyenes tartással tegyük. A széklet lágyításának legegyszerűbb módja pedig a „ballasztanyag növelése”, amit a rostdús táplálkozással érhetünk el.

Bármennyire is ódzkodtam tőle, rá kellett fanyalodnom a zöldségekre és a gyümölcsökre. Az általuk okozott allergiát szerencsére kinőttem, megkedvelni azonban nem sikerült őket. Zöldség- és gyümölcsnapokat tartottam, majd zöldség- és gyümölcsheteket – két pofára tömtem magamba a salátát és a répát, amitől egy nagyra nőtt rágcsálónak éreztem magam – hiába, mert rajtam bizony a legkisebb mértékben sem segített. És még csak jól se laktam! Paprika, uborka, alma… Megehettem belőlük egy kosárra valót, ugyanúgy éhes maradtam. Tragédia!

Akkoriban már javában testépítettem, volt otthon egy "bibliám", ami az „élelmiszerek energia- és tápanyagtartalmát” hirdette (100 grammra vonatkoztatva.) Egészen addig csak a fehérje és szénhidrát értékekkel foglalkoztam, de felfedeztem, hogy a táblázat a rosttartalmat is feltűnteti, elkezdtem hát vadászni, melyek a legrostdúsabb élelmiszerek. Siralmas a kép. (Már ha szentírásnak fogadjuk el az egyes értékeket, mert ellenőrizni nyilván nem tudjuk.) A burgonyának alig fél százalékot meghaladó a rosttartalma, de sütve ezt nyomban elveszíti. Ugyanígy a brokkoli, a maga 0,8%-os rosttartalmával, ami valami rejtélyes okból kifolyólag a fagyasztás során elvész. Paprika, paradicsom, uborka, tök, cékla, káposzta, répa… Szinte valamennyi zöldség, amit a hétköznapokban fogyasztunk, fél és egy százalékos rosttartalom közt mozognak. Ilyenek lógnak ki a sorból, mint a lencse (11,7%) meg a csicseriborsó (9,5%), melyek viszont eszméletlenül puffasztanak. A gyümölcsökkel sem jobb a helyzet, azoknak is csak 1-2%-os a rosttartalma, a szeder, ribizli, málna rendelkeznek 4-5% feletti értékekkel. (Avokadó 6,7%!, de az én ifjúkoromban ehhez nem lehetett hozzájutni. Még horror áron sem, mint manapság.) Búzaliszt: 0,2%, rizs: 0,5%, szót sem érdemelnek, ellenben a földimogyoró, a mák és a pisztácia 10%-ot meghaladó rosttartalommal bírnak, ezeket érdemes volt rágcsálni. Fura, hogy a kakaópor 16,8%-a rost, viszont a kakaós tejben ebből már nem marad semmi. Ugyanígy a zabnak 10,8%-os rostértéket tulajdonítanak, viszont a zabpehelyben – ami egy kilapított zabszemnek tűnik – ebből csak 1% marad. Ezt nem nagyon értettem. Talán, mert a zab rosttartalma a korpában összpontosul (27,8%), ami már nem része a zabpehelynek? Mindegy.

A táblázat legkiemelkedőbb rostértékével – 50% felett! – a búzakorpa bírt. Szinte másból sem áll, csak rostból. Egyetlen kanál ebből a csodaszerből felér egy kiló paprikával. Vagy ugyanennyi brokkolival, salátával, uborkával, almával… Rohantam is, hogy beszerezzem utolsó reményemet a belém kövült bélsár ballasztanyagának a növelésre, ha ez nem segít, gondoltam, akkor semmi sem. Ma már majdnem mindenhol kapható, de régen csak a Herbária üzletekben lehetett hozzájutni. Az eladó készséges volt, örök hála neki érte, miután megkérdezte, mihez kell, beavatott, hogy a megfelelő hatás elérése érdekében bő folyadékkal kell lenyelni. Na most elárulom, másképp nem is lehet lenyelni. Olyan, mint a fűrészpor. Mint a hörcsög alatt az alom. Nagyjából az íze is ugyanolyan lehet. Ehetetlen. Emberi fogyasztásra alkalmatlan. Hiába próbáltam tejbe, meg joghurtba keverni, ahogy azt tanácsolták, a folyadék lecsorgott a torkomon, és a száraz por ottmaradt a szájüregemben fojtogatón. Talán még mézzel elkeverve a legelviselhetőbb, a sűrű massza hordozóanyagával lenyelhető, csak az meg méregdrága. Mindig is az volt. Rászoktam, hogy magában eszem, bekaptam egy kanállal, aztán – mint valami orvosságot – leöblítettem egy nagy pohár vízzel. Merthogy használt. Elsőre.

Tíz éven át éltem vele minden étkezés után következetesen már-már rituálisan, és a problémám, ami odáig gyötört, soha, egyetlen alkalommal nem tért vissza. A nagydolog, ami korábban kínszenvedéssel teli félórákat rabolt el az életemből, mára kétperces reggeli rutinná vált. (Úgy, hogy mindeközben nem szoktam rá a hashajtókra, és nem is költöttem el vagyonokat, mert egy zacskó korpa százforintos tétel, ami hónapokig kitart.) Nem tudom, hogy gyógyultnak tekinthetem-e magam, vagy csak tünetmentes vagyok, de nem volt szükségem arra, hogy ellenőriztessem. Azóta újabb tíz év telt el, a korpát időközben észrevétlen elhagytam, és én továbbra is húst hússal eszem köszönöm szépen, jó egészségben.