A ballagás mindannyiunk életében nagy dolog. Barátom frissen ismerkedett meg egy lánykával, aki akkor végzett a tanulmányaival, szerette volna elkápráztatni a jeles alkalomból. Elkérte hát a fényképezőmet, hogy megörökítse az eseményt. (Történetünk idején a digitális technika még gyerekcipőben járt, a 2 megapixeles Kodak masina, amit birtokoltam, Hi-Tech cuccnak számított, amit kevesen engedhettek meg maguknak.) A gépet csatlakoztatni lehetett a tévéhez, így egyedül álló módon mindjárt visszanézhetőek voltak a felvételek, arra gondolt, a műsor utáni családi ebéden diavetítést tart a rokonoknak, amivel egy csapásra belopja magát a szívükbe… Este magába roskadva hozta vissza a készüléket.

– Barátom, én még az életben nem égtem ennyire – vallotta be összetörten.

– Mi történt? – akartam tudni.

Kiderült, az eszköz memóriájában volt pár "kompromittáló" felvétel.

Mindig is érdekelt az elmúlás, ezért fotósként előszeretettel örökítettem meg a témát, ha ilyesmi az utamba akadt. Egy villám sújtotta fa, egy elütött állat teteme az út szélén… Nem láttam ebben semmi kivetnivalót, ahogy mások sem, a műértők művészetként tekintettek a munkáimra, nem tartottak degeneráltnak, vagy deviánsnak különös érdeklődésemért, épp ellenkezőleg, pozitív kritikával illették az alkotásaimat. Az ürülék is egyfajta elmúlás, egy nem olyan rég még virágzó növényi vagy állati lét végső stádiuma, szívesen fotóztam, ha valami különösre akadtam. (Az Őrüld Hold c. filmből merítettem az ihletet, amiben a fiatal Kiefer Sutherland műveli ugyanezt.) Nyilván szakmai ártalom, hogy az ember idővel a saját produktumát is szemügyre veszi nagydolog után, és kizárólag művészi célzattal készít pár felvételt egy-egy jól sikerült példányról Premier plánban, aztán Super plánban… Ezek közül maradtak a legutóbbiak a gépen, amelyekről totál megfeledkeztem.

– Te normális vagy?! – támadt nekem a haverom.

Elmesélte, hogy annak rendje és módja szerint összeült a család a nappaliban, szülők, nagyszülők és unokák, mindenki izgatottan várta az attrakciót, ő beüzemelte a masinát, erre mi röhög az arcukba a 120-as képernyőről? Egy nagy fehér bölcső, a mélyén egy egészséges négerbarna csöppséggel. Természetesen azonnal továbbléptette, de az elsőt újabb és újabb borzalmak követték, egyre hatalmasabbak… Szegény barátom ott süllyedt el szégyenében. Hiába magyarázkodott, hogy egy művésztől kérte kölcsön a fényképezőgépet, s ezek az ő munkái, nem tudott jól kijönni a szituációból, egy életre elvágta magát náluk. Merthogy senkiben nem a ballagás fog megmaradni erről a napról, hanem az a perverz, aki a saját székletét fotózza…