Egy nemzetközi alkotótáborba kaptam meghívást, ami pályakezdő ifjúként nagy dolognak számított. Úgy készültem, hogy teljes ellátásban lesz részem – valamiért ezt olvastam ki a megküldött tájékoztatóból –, ám az első nap azzal kellett szembesülnöm, hogy az ellátás csak a szállásra korlátozódik a tisztálkodás és a mosás lehetőségével, az étkezésemről magamnak kell gondoskodnom. (Amire természetesen előfizethetek a tábori menzán rendkívül jutányos áron…) A hír hidegzuhanyként ért, mert csak az útiköltséget fedező készpénzzel indultam el otthonról, ahonnan háromszáz kilométerre voltam, bankkártyával még nem rendelkeztem… Mi az istent csináljak? Két hétig egyetlen fillér nélkül?

Természetesen megkérhettem volna a szüleimet, hogy segítsenek ki szorult helyzetemből, és küldjenek utánam postai utalványon annyit, amiből szűkösem kihúzok egy fél hónapot, s amit majd odahaza visszaadok, de frissen kiszabadulva a családi fészekből – örömittasan, hogy végre felszabadultam az ősök nyomasztó terhe alól –, nem szívesen vállaltam volna fel előttük első kudarcom. Mivel idegenektől kuncsorogni sem sajátom, meg voltam lőve, fogalmam nem volt, hogyan fogok kikeveredni ebből a szituációból. A tábornak egy falu adott otthont, ahol a kiskertek veteményesei roskadoztak minden földi jótól, ha olyan a beállítottságom, egy-egy éjszakai kiruccanással megoldódott volna a gondom, ez azonban egy pillanatra sem vetődött fel bennem. Egyetlen reményem, a közeli erdő, ahol talán gombát, meg bogyókat gyűjtögethetek, de kellő ismeret hiányában erre sem láttam sok esélyt, lélekben hát felkészültem kétheti böjtölésre. Vajon ki lehet azt bírni?

A műhelymunka kilenctől délig és kettőtől ötig folyt. (Nagy általánosságban, mivel ez csoportonként azért eltért.) Mi festők, nem messze a büfétől, egy kis előadóteremben kaptunk helyet. Pontosabban az ez előtt és az e mögött található tisztásokon, ám a felszereléseinket – állványok, bakok, farostok és festékek – itt tároltuk. Útban oda, vágyakozó pillantást vetettem az étkezde felé, ahol a táboriak lassan végeztek az utolsó falatokkal. Nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy csupán a szomszédba kellett átruccannia – a rajzosok és a grafikusok a falu központjában székeltek, a szobrászok és a tűzzománcosok félúton –, a késésben lévők sietve vitték vissza a tálcáikat, amiken… Kopogó szemem elemózsiát vélt felfedezni. Vizionálok? Odasomfordáltam a gyűjtőhelyre, ahol halomban állt a csetres, és köztük a Kánaán fogadott. Érintetlen zsömik, szelet párizsik, bontatlan kefirek, kocka vajak, fonnyadó paprikaszeletek… Talán ez utóbbi vette el a kényesebb ízlésűek étvágyát, mert elég gusztustalanul nézett ki, de mit érdekelt engem! Ahogy az sem, hogy ki lát, vagy ki mit szól hozzá, gyorsan felkaptam pár szendvicsnek valót, és húztam a dolgomra.

Felbátorodva a reggeli sikeremen délben is a csapattal tartottam. Nem csalódtam, a körülöttem ülők rengeteg maradékot hagytak. Nem voltam finnyás, vagy herpeszre hajlamos, nem okozott volna gondot, hogy más után egyek, ám erre nem is kellett ráfanyalodnom, mert a legtöbben hozzá sem nyúltak a leveshez, volt, aki a rizst utálta, más a húst nem szerette… Dőzsöltem. Az ebédet, a reggelivel és a vacsorával ellentétben egy étteremben adták, ahol egy idősebb fazon szolgált fel. Őt mindenki rühellte. Rendkívül merev volt, udvarias, de kimért, amolyan Hyppolit, aki megütközött azon, ha valaki szalvétába csomagolt egy szelet kenyeret, hogy eltegye későbbre, merthogy a szalvéta nem erre való, kikérte magának, ha italt rendeltek tőle, hogy ő nem pincér, hanem felszolgáló… Nem tudom, mikor történt, nem az első alkalommal az biztos, amikor egyszer csak megállt mellettem. Azt hittem, engem is le fog teremteni, amiért nem megfelelően viselkedem, és felszólít, hogy legyek szíves távozni, ha nem fizettem elő az ebédre, de…

– Bocsásson meg uram a tolakodásért, remélem, nem sértem meg vele. Nem tudtam nem észrevenni kényszerű helyzetét, amellyel mások jóindulatára szorul. Ha elfogadja tőlem – nyújtott felém egy tányért –, ezt a szelet rántott húst valaki érintetlenül hagyta. Talán még nem hűlt ki…

(?!)

– Hogyne… Köszönöm… – hálálkodtam zavartan.

Miután beszédbe elegyedtem a fickóval, megtudtam, hogy fénykorában a legelőkelőbb hazai és külföldi szállodákban dolgozott. Az a fajta elhivatott ember volt, aki olyan komolyan vette a szakmáját, hogy neki, mint felszolgálónak az okozott örömet – számára ez volt a legnagyobb dolog –, ha az általa felszolgált ételt elfogyasztják. Nem szívesen vitt vissza maradékokat. (Mintha ez őt minősítette volna, nem pedig a szakácsot…) Azzal, hogy mindent jóízűen pusztítottam, beloptam magam a szívébe, s onnantól nem volt több gondom a kajára. Személyes lakájom a legtávolabbi asztalokról is szorgalmasan hozta elém az érintetlenségükkel megszentségtelenített étkeket, melyek az én őrlőfogaim közt nyertek feloldozást, hogy aztán a gyomromba jutva részesüljenek a mennybemenetel üdvösségében. (Érdekes vallásfilozófiai kérdés, hogy amikor bélsár formájában távoztak belőlem, az vajon újjászületésnek tekinthető-e, vagy inkább feltámadásnak?)