Letudva a kötelező szakmai gyakorlatot, végigbulizhattam volna a nyaramat, de szegény szülők gyermekeként inkább további munkát vállaltam. Maradhattam volna az építőiparban, ahol addig foglalkoztattak, az egyik osztálytársam azonban máshová ígérkezett, és megfűzött, hogy tartsak vele. (Eredetileg a haverjával mentek volna, ám ő valamiért visszamondta, és mivel a melóhelyen két főre számítottak, szükség volt még egy emberre.) „A változatosság gyönyörködtet” – tartják, annyira nem élveztem az éjszakai sóderlapátolást, amit odáig napi tizennégy órában műveltem, hát belementem a dologba. Így lettem köztisztasági alkalmazott. Magyarul: kukás.

A cég, ahová elszegődtünk, alapvetően buszmegállók takarítására szakosodott – ekkor szembesültem azzal, hogy a bagósok, nemhogy öt, vagy három, de gyakran még egyetlen métert sem hajlandóak megtenni, hogy a szemetesbe dobják a csikkjeiket, gyakorlatilag az utolsó pillanatig szívják azt a büdös dekket, amit már csak a nyitott ajtóban ejtenek vagy pöccintenek el (ránk fért a törvényszigorítás…) –, de ők tartották rendben a város köztereit és parkjait is. Az első nap egy krisztusi figura mellé osztottak, aki mindjárt azzal kezdte: „Gyere, megbüfiztetjük a kisbabákat!” (?!) Mint kiderült, ez a járdák menti kukák ürítését jelentette. Amelyeket előtte mindig gondosan átnéztünk, mert hihetetlen kincsekre lehetett bukkanni a mélyükön. Óra, napszemüveg, öngyújtó, toll (egyik sem törött, mind működőképes…) Elképesztő, mi mindent dobálnak, vagy ejtenek el az emberek! A készpénztől kezdve az ezüstékszereken át a bontatlan élelmiszerekig, ami lehetett dobozos üdítő, chips, vagy épp kürtöskalács. Én a könyveket preferáltam, a többiek meg az üres üvegeknek örültek. A betétes üvegek visszaváltásából – akkor még jobb ára volt a göngyölegnek –, a teljes brigád napi keresete megvolt még egyszer! Amit aztán ki-ki a szája íze szerint elköltött sörre, lángosra, fagyira, főtt kukoricára…

Nem volt ez rossz meló. Az egyetlen kellemetlenség, hogy az összegyűjtött hulladékot nap végén el kellett vinnünk a szeméttelepre – minden munkahelyemen azt hittem, hogy annál büdösebb nincs a világon (a raktárbázison a rohadó paradicsompürénél, és borsókonzervnél, amikor csatornát tisztítottam, ott a pöceszag, a vágóhídon a bomló belsőségek bűze…), de egy szeméttelep visz mindent –, meg hogy néha szart lapátolnunk. Mármint… Volt a városban egy "lengyel piac". Na most az itt áruló népek a hazai illemhelyek helyett a hazai természetet részesítették előnyben, s ott végezték el a kisebb-nagyobb dolgaikat. Nekünk, hetente egyszer, ezek nyomait kellett eltűntetnünk. Levagdosnunk a bokrok, fenyők vizelet marta ágait, és felszednünk az aknákat. Muris volt, mert megkülönböztettünk brióst, sportszeletet, mazsolás kuglófot és csoki csúcsot aszerint, milyen formát öltött a produktum, ám ebből kifolyólag bizony akadt ott még puding, kása meg turmix is… Amit nagydolog után hagyunk hátra, az a fizikai paramétereit tekintve nem egy nagy dolog (vagy nem mindig, mert találkoztam már olyan kiírással vécében, hogy „aki előre tudja, hogy két kilót fog kakilni, az fél kilónként húzza le!”), ám azt összeszedegetni mások után igazán nagy dolog. Átkozódtunk is magunk közt: „Balkán!”, s egy talált vasalózsinórral (Xerxész után szabadon) megkorbácsoltuk a parkot, mintha az tehetne sanyarú sorsunkról, amiért ilyen alantas munkát kell végeznünk a hasznos tevékenység mellett.

Mind a munkatársaink, mind a főnökeink olyannyira meg voltak elégedve velünk, hogy marasztaltak volna, de mi ugye suliba jártunk, eszünkbe nem jutott, hogy hátrahagyjuk a tanulmányainkat azért, hogy kukások lehessünk. Aztán a nyakunkba szakadt a rendszerváltás, és mi úgy repültünk ki az életbe, hogy tudtunk egy kicsit oroszul, de semmit nem értettünk a számítástechnikához… Aki tehette, elhagyta az országot, mert tőlünk nyugatabbra kukásként is többet kereshetett, mint mérnökként idehaza. Talán ma sincs ez másképp. Itt a mese vége, fuss el véle!